Történet hamutálnyi nagymacskával

Sokáig álldogált Fűszál a folyónál. Fogpiszkálót forgatott a szájában a nyelvével, és hol a mederbe bámult, hol csak úgy a házakra lesegetett. Néha elhúzta a felöltője ujját, és megnézte a csuklójára tetovált órát. Mindig ugyanannyi volt rajta az idő. Nem telt a tavaszi nap, a kipattanófélben lévő levelek sem pattantak tovább a fákon. Csak akkor jött rá, hogy már elszánta magát, amikor a pálcikát kikapta a szájából és a folyóba pöckölte. Nem volt nála másik, úgy viszont álldogálni sem lehetett már ott tovább. Átvágott egy építkezés bodegái között, aztán a kapualjban félrerugdosta az útból a tyúkokat. Elsőre még szívesen jött ide, most azonban rosszat sejtett. De hetek óta hiába várt bármi választ. Hát akkor eljött érte ő maga.

Góth Gábor, a jó nevű író és szerkesztő, egyedül maradt a lap szerkesztőségében. A kicsi, rugóra járó békáját ugratta a padlón, ott térdelt mellette a lábnyomokkal teli parkettán. Halványan emlékezett valamire ebből a fiatalemberből most, amikor betoppant és úgy köszönt, Kezét csókolom! Tipikus kisvárosi brávó, aki talán apacsnak képzeli magát. Meg írónak. Írócskának. Fogalma sem volt róla, hova keverte el a kéziratát. Nézzen ide, mondta neki, éppen költözködésben vagyunk. Minden bizonnyal elkallódott valahová a válaszlevél. Fűszál nem mondott semmit, épp csak a fejét döntötte oldalt egy kicsit a nyakán. De azért rajta maradt az a fej azon a nyakon. Mintha kételkednék.

Megsárgult papírok az irdatlan nehéznek látszó íróasztalokon. A lap összefirkált példányai. Körben a könyvespolcokon por és csak por. Átlátszatlan korom az ablakon. Talán a piacra néz, talán a folyóra, onnan, ahol Fűszál állt, mivel Góth nem hívta beljebb, nem kínálta hellyel, semmi nem látszott. Fűszál karba tett kézzel az ajtófélfának dőlve nézte el a játszadozó Góthot. Aki végül, hogy a hívatlan vendég nem tágított, feltápászkodott a földről, és leporolta a nadrágja térdét.

Amíg átment a Deres szobájába a benyújtott írások között kutakodni, Fűszál egy lépéssel Góth asztalánál termett, egy pillantással felmérte és átlátta a rendetlenséget, egy mozdulattal elmarta az asztal széléről a hamutartót, és még ugyanazzal a mozdulattal a zsebébe süllyesztette, aztán visszaállt az eredeti helyére, és megint nekidőlt az ajtófélfának.

Góth a papírokba bámulva jött elő. Fűszál már több mint egy hónapja állított be a kéziratával meg egy laposüveggel. Az utóbbinak nagy sikere volt. A kéziratnak nem. Góth most erősen vakarta a fejét, mint akinek rossz hírt kell közölnie. Azt én erre ráírtam, hogy nem, mondta, mert megismerem, hogy ez az én írásom. De azt már nem tudnám megmondani, mért nem. Fűszál karján a bicepszében megmozdult és rángatózott egy ideg. A befeszített állában hasonlóképp. Aztán a szeme is tikkelni kezdett. Góth nagyot nyelt a szép szál izompacsirtát elnézve, ahogy az egész ajtót kitakarta megtermett alakja, és azt mondta végül, még egyszer elolvashatom persze, hogyha szeretné. Úgy egy vagy két hét múlvára. Vagy inkább háromra, négyre. Akkor tessék visszajönni. Csak már ne ide. Addigra elköltözünk. Sajnos még nem tudom megmondani, hová.

Fűszál sokáig álldogált a folyónál megint, amikor a szerkesztőségből távozott. Elnézte a piac forgalmát, azután arrafelé vette az irányt, és besétált az árusok közé. Nem állt meg sehol, benyitott a kocsma ajtaján. A fehérre csempézett helyiség padlóján úszott a sár. Leült egy asztalhoz. Sört kért, pohár vodkát. A falon az asztal fölött celluxszal felragasztott képek, a Csurdé-tó madártávlatból, a Koporsókő a hegy boszorkányos oldala felől nézvést, az Oncsa-telep a belváros irányából. Kitette maga elé Góth hamutálját az asztalra. Amikor szóltak neki, hogy tilos a dohányzás, oda se nézve tartotta fel a csaposnak a középső ujját. Azt, amelyiken a halálfejes gyűrűt hordta. Nem azzal a szándékkal vette elő, de most már csak azért is rágyújtott. Aztán nem volt pofája belehamuzni mégse.

Elnézte azt az izét és a száját húzogatta. Ránézésre tengeri kagylónak tűnt, de Fűszál mérget mert volna venni rá, hogy nem az. Nem igazi, nem eredeti. Megjátszás, mint minden ebben a vidéki redakcióban, ahol úgy fontoskodnak, mintha a főváros kellős közepén lennének. Felvette, körbeforgatta a kezében. Megszagolta, megnyalta utána az ujjait, de csipetnyi sót sem érzett. Aztán a füléhez tartotta. Nem hallott hullámverést, inkább csak gomolygó morajt, benne az űr lüktetését meg a nagy büdös semmit. Már majdnem visszalökte az asztalra, amikor valami mégis megütötte a fülét. Mintha egy szót hallott volna a kagylóból, de egy olyan szót, aminek semmi értelme. Izoncó, mondta egy hang. Fűszál gyorsan odatapasztotta a fülére.

Egy öreg meg egy gyerekember beszédét hallotta, ki tudja, honnét. Semmit sem értett, bár mindent hallott jól, csak azt nem tudta, mit is. Fordított egy kicsit a hamutálon. Sztatikus zörej kélt, mint mikor a rádió gombjait csavargatták, mikor még gyártottak ilyen készülékeket egyáltalán. Persze lehet, hogy nem is zörej volt. Hanem valami olyasminek a zaja, ami egy városnál kevesebb, egy falunál meg több. Fordított még egyet rajta, s akkor meg kutyák ugattak, hideglelős, visszhangos, öblösen gurgulázó vonyítókórus hangzott a kagylóból, mintha egy rideg és kemény sziklafalról verődne vissza. Egy újabb fordítás után meg már Góth beszélt, de úgy, hogy ijedtében majd kiejtette a kezéből, mert hirtelen azt hitte, a szerkesztő ott áll fölötte. De nem. Góth ott beszélt bent a kagylóban valahogyan, valamiféle novelláról, valamiféle szerzőről valamelyik kollégájával a szerkesztőségből.

Igazán megriadt, amikor Góth hirtelen tényleg benyitott a kocsmaajtón. Reflexből azonnal összezárta a markát a hamutálon, mint akit tetten értek, és elsüllyesztette a zsebében. Góth egy pillanatra ledermedt, amikor meglátta, de egyből összeszedte magát, és mintha észre se vette volna, egyenesen a pulthoz ment. Aztán mire onnan az első pohár erőset lehúzva a sörével a kezében megfordult, már tényleg nem volt a helyiségben Fűszál. Mert ezek szerint sietve megpattanhatott, az utolsó pár kortyot az üvegben hagyva inkább. Góth odaült a felszabadult asztalhoz. Amúgy is ez volt a kedvenc helye. Talán a fölé függesztett képek miatt. Régebben írt is itt. Most csak a bádogbékát vette elő, és odanyomta, várva, hogy azután felugorjék.

‍

A történet egyik, valószerű, de lehetetlen befejezése

‍

Akkortól kezdve Góthtal sok furcsaság történt. Vagy nem is annyira vele, hanem körülötte. Még pár kötet hátra volt a Rougon-Macquart-­ciklusból, lelkendezve mesélt Zola nagyszerűségéről a kollégáinak a szerkesztőségben, aztán most meg nem fért hozzá a maradék könyvekhez. Hiába beszélt nyelveket, semmilyen nyelven semelyik kötet sem volt hirtelen elérhető egyik könyvtárban vagy boltban sem. Egyszerűen valaki mindegyiket kilopta, hiszen se kölcsönzésről nem volt szó, se vásárlásról — a katalógusokban és raktári jegyzékekben szerepeltek a könyvek, éppen csak nem voltak sehol.

Ennél is jobban bosszantotta azonban, hogy egyre-másra érkeztek olyan novellák az éppen költözködés alatt álló, majd aztán el is költöző szerkesztőségbe, amelyeket ő akart megírni, de egyre halogatta a munkát. Nem azért, mert nem voltak jó ötletek, hanem mert mihelyt kitalálta, és elmesélte a kollégáinak a munkahelyén, hogy mire akarja kifuttatni egyiket, másikat, harmadikat, utána már annyira nem érdekelte az egész, hogy tényleg meg is írja. Most meg hirtelen megkapta a saját történeteit készen. Különféle ismeretlen írócskáktól. Akikben két dolog tűnt közösnek. Az első, hogy mindegyikük keresztneve Gábor volt, akár az övé. Druszák, mondta ki magában, Druszillák! A másik, hogy Góth mindannyiuknál jobban tudta volna megírni azokat a történeteket. Góth tudta, hogy megíratlan novellákért nem kár, megírottakért azonban igen, ha rosszul írták meg azokat. Te is jobban jártál volna, mondta magában minden egyes elrontott szövegnek, mintha ilyesmikkel lehetne beszélni, ha én írtalak volna meg. De hát azoknak a történeteknek nem volt türelmük ezek szerint Góth Gábort kivárni. Góth most arra játszott, hátha a szerzőiknek sem lesz türelmük addig várni, míg ő levelet ír nekik. Egyék csak a kefét idegükben. Aztán jöjjenek el hozzá. Majd akkor pofon csapja őket. Ha csak finoman is.

Azért, mivel az a rettenetes sejtése támadt, hogy valahogy valakik az agyába látnak, a biztonság kedvéért felhagyott az írással, amíg ki nem deríti, kik azok. Amúgy is elveszítette a hamutartóját a szerkesztőség költözködései közepette, ami régedes-­régi ükeitől maradt rá, anélkül meg egyszerűen nem ment neki semmi. Erőltetni sem volt érdemes.

Úgyhogy Góth csak várt és egyre várt. Türelmesen végigvárta, míg valakik az összes általa meg nem írt történetet megírták. Egyik szerző sem jött el hozzá soha, hiába nem válaszolt nekik. Közben azért gondolkodott a visszavágáson. Egy csábító nőre volna szüksége ehhez, de olyanra, aki az oroszlán kitátott pofájától sem riad vissza. Azután arra gondolt, lehet, hogy mégis egy nő az, aki ilyen gonosz tréfát űz vele, valamelyik régi szeretője, hiszen akadt egypár megcsalt fehérnép a szépreményű író anyaggyűjtésre kihegyezett múltjában — és ebben az esetben neki egy férfi kell. Végül arra jutott, hogy a legjobb lenne egy kétarcú valaki, nő és férfi, egyetlen személyben. Az volna ám a kibaszás! Persze ez csak képzelgés maradt, erősen elképzelt képzelgés, de attól még képzelgés. Góth jóindulatú ember volt. Inkább várt türelmesen vagy türelmetlenül tovább. Végül aztán ebben a nagy várakozásban állt meg a szíve egy napon.

‍

A történet másik, valószerűtlen, de lehetséges befejezése

‍

Fűszál éveken át hallgatózott Góth kagylójába. Beült a tükör elé egy atlétában, a fogai között pálcikát forgatva az izmait játszatta tetoválásai alatt, míg a füléhez szorítva átkémlelt a másik életébe, életeibe. Szerencséjére Góth borzasztó beszédes ember volt, mindent kifecsegett, sőt, a mindennél is többet. Például azt, hogy mit gondolt Fűszál novellájáról. Hogy mennyire ötlettelen, rossz történet. Micsoda hígagyú, beképzelt alak lehet, aki ezt lekörmölte. Fűszálban fortyogott a düh. Az izmai majd kiugrottak a bőre alól befeszültükben.

Leonórával akkor ismerkedett meg, amikor a Dalmája, aztán az Eulája meg az összes többi nője is ráunt, hogy csak ül a hülye hamutállal meg a tollal a kezében, és órákon át hozzá se lehet szólni. Ebben az üldögélésben elveszett lassan az a külvárosi vagány, akire tapadtak a csajok. Leonóra azonban mintha éppen őt kereste volna. A kagylós ember, ezt a nevet adta Fűszálnak, neki meg ez nagyon tetszett, ahogy azon a tengermély, már-már fiús hangján Leonóra odabúgta neki.

Azt már nem vette észre Fűszál, hogy ­Leonórát a hamutál mennyire érdekli. Hogy kezébe veszi, tenyerében méregeti, bele-­belehallgatózik, mélyébe néz, ujjaival redőit, barázdáit simogatja és dörzsöli, ahogyan Aladdin tette a csodalámpájával. Varázsigét ugyan nem motyogott fölötte, talán azért sem, mert tudta, amit a kagyló meghall, azt tovább is adja, de azért mégis mintha bűbájoskodott volna vele. Amúgy­is bűbájos volt teljes egészében, lefegyverzően nőies, ha pedig az kellett, férfiasan határozott.

Egy nap, nem sokkal azután, hogy az újságban a régedes-régen elcsendesült író, Góth Gábor magányos elhalálozásáról olvasott, alighogy a füléhez tapasztotta a kagylót, különös hangokat hallott belőle Fűszál. Mintha gázégő szisszent volna a lakásban. Aztán puha talpak motoztak, éles karmok karistoltak. Hirtelen valami könnyű és meleg, mégis ellenállhatatlan erő kilökte a kezéből a hamutálat. A nagymacskák úgy bújtak elő belőle, mint ahogy a házicica férkőzik akármi apró lyukon át. Aztán a két jaguár Fűszálra vicsorgott. Szőrük felborzolódott. Eltátott pofájukban nyálcsík függött agyaraik között. Ugrani készültek.

‍

‍(A kutatómunkát a Nyíregyházi Egyetem Tudományos Tanácsa támogatta)