Történet, ami nem kezdődik el (I. rész)

I. rész

A halott a gesztenyefák alatt kanyargó lejtős úton közeledik. Április van, kegyetlen április vagy nyár. A halottakat mindig áprilisban vagy nyáron, nem is tudom, mindig napfényben, orgonaillatban tolják végig a kanyargós, lejtős úton a virágzó gesztenyefák alatt. Ők a teniszpályán fociznak. A vörös salakon évek óta senki sem teniszezik, csak ők fociznak. Ha nincsenek elegen, egyérintőznek vagy egykapura játszanak. A halott már a középső kanyarban jár, a szemétégetővel egy vonalban. Nincs egyedül. Hogy is lenne. A halottat mindig Tata kíséri, aki, azt mondják, nem is öreg, csak annak látszik, mert kripli és féleszű. Azt mondják, impotens is. Ami azt jelenti, hogy nem áll fel a fasza. Ezt apám mondja, amikor megkérdezem, mi az. Anyám ingerült lesz, rászól, hogy ne beszéljen rondán. A szemétégető hosszú, vörös téglakéménye. Áll. Kúrja az eget. A gigászi, kapitális fasz. Ez nem apám, ez Abdullah, aki nem török, a kertészetben segédmunkás, trágyát talicskáz, és félmázsás köveket forgat ki a földből. Olyan izmos, mint a nagyapám. Annyira talán mégsem, de azért nagyon. Egyszer régen segítettem neki. Azt kérte, hogy ha megemeli a követ, toljam alá a talicskát. Amikor megcsináltuk, rám nevetett a bajusza alól, olyan bajusza volt, mint a kukoricának, és azt mondta, életrevaló vagyok, csak soha ne legyen belőlem tolvaj. Megrángatta a kertésznadrágja pántját, csípőre tette a kezét, a tulipánok közé köpött, felbámult a hosszú, vörös téglakéményre, és akkor mondta azt, amit mondott. Bámult a magasba, elismerően csóválta a fejét, aztán rám vigyorgott, és azt mondta: „Gyerünk, tökös, ne lazsáljunk, mert Allah résen van. Ezt most nem érted, de egyszer majd megtudod, hogy mi az a rés.” Ez jó régen volt, Abdullah már sok éve halott. Beszakította a fejét egy angyal. Az omlatag díszlépcső utolsó angyala volt. Akkor is köveket bányászott a romos medencéből, és az angyal a fejére zuhant. Meg szoktuk nézni a vérét az angyal könyökén. Szerintem inkább az agya lehet. Annak a nyoma. Anyámat feldúlta az eset, mert azt gondolja, állandóan a romos díszlépcső körül mászkálunk. Igaza van, ha nem is állandóan, de azért sokat. Dudás Kristóf szerint gyilkosok vagyunk, mert mi ráncigáljuk, billegtetjük a köveket, és azért esett Abdullah fejére az angyal. Anyám azt gondolja, vagy inkább azt gyanítja, hogy a kéményre is felmászunk. Ebben is igaza van, de csak félig. Ahogy ereszkedünk, az utolsó negyedénél nem mászunk tovább, hanem leugrálunk a morzsalékos szénbe. A halott már a sorompó előtti, utolsó kanyarban jár, Tata kinyújtott karral kapaszkodik a négy gumikeréken guruló fémtepsi fogantyújába, igyekszik minél távolabb maradni a tepsitől, a hullára borított domború alumíniumfedéltől, mert iszonyodik az alatta fekvő hullától. Kényelmesebb lenne, ha nem felülről tartaná, hanem előtte lépkedne, háta mögött markolva a csövet. Kényelmesebb lenne, de nem lehet. Egyszer valami kavicson, ágon vagy hullott gesztenyén zöttyent a kerék, talán tél volt, jeges az út, a halott megmozdult, pucér lábát kidugta a fedél alól, ujját Tata fenekébe dugta, és ő nem merte elengedni a kocsit, hogy el ne száguldjon, fel ne boruljon, így hát sikoltozva kapkodta magasra a lábát, mint egy büszke lipicai mén, próbált menekülni a seggébe fúródó, jeges hüvelyk elől. Régen történt, de nem felejt, azóta semmi pénzért nem fordít hátat a tepsinek. Közelednek. Nincs ebben semmi szomorú vagy ijesztő, inkább derűs kép ez: felhőkkel, illatozó orgonával, macskákkal és verebekkel, mert akkor még vannak macskák és verebek, az ordibáló kölykökkel. Mögöttük az öreg kertészház küklopi kőfalai magasodnak a robusztus, antropomorf toronnyal, melynek ablakszeme tárva, feje búbján szamurájkontyot visel. A gesztenyék olyanok, mint nyári karácsonyfák, virágaik gyertyaként fehérlenek a lombban… Amikor a gyerekek észreveszik őket, abbahagyják a hintázást, a várépítést, a bringázást, vagy most épp a focit, figyelik a guruló tepsit meg az öregembert, ahogy ormótlan bakancsa csikorog a finom kavicson, amit az éjszakai eső hordott az aszfaltra.

A holttestről nem tudnak semmit. Nem tudják, ki volt, míg élt, és nem tudnák megfogalmazni azt sem, amit éreznek, pedig jól érzik, hogy már nincs különbség, ugyanaz fekszik a fedél alatt, aki tegnap, tegnapelőtt és azelőtt: a halott.

Április van, kegyetlen hónap, ahogy minden hónap az, kegyetlenek a fiúk, ahogy minden fiú, figyelik a csővázas kocsit, figyelik, hogy az öreg megáll-e a sorompónál, ahol a jegenyesor kezdődik, ahol már nem lejt az út. – Megáll. – Vár. – Lesi, mozdul-e a kerék. Amikor biztos a dolgában, odébb lép, szembefordul a teniszpályával. Ő is, a fiúk is mozdulatlanul állnak. Akár egy kimerevített filmkocka. Aztán az öreg lehajol, kitaposott, fűzőtlen bakancsáról térdig felgyűri a trottyos nadrágot. Télen pufajkát hord, nyáron több számmal nagyobb, koszlott kék köpenyt, ősz drótszőrzete kikandikál a mellén a gombok hasítékán. Tagolt beszédre majdnem képtelen, tartása görnyedt, majomkarja lelóg, repedezett, durva mancsa a térdét veri. Húzza a lábát, csoszog, kacsázik, jártában-keltében maga elé dörmög. Ha szólnia kell valakihez, rángatni kezdi a fejét, dadog, makog, hörögve kapdos levegő után. Nem lehet impotens, mondja anyám, hiszen gyereke van, kettő. Egészséges két szép lánya. Apám elgondolkodva néz maga elé. Nem szól, aztán mégis. Anyámnak mondja vagy nekem, nem derül ki, vagy csak úgy magának. Azt mondja, hogy Ádám, először nem értem, csak később esik le, hogy Tatáról beszél, Ádám és ő egyidősek. Emlékszik rá, amikor még ép elméjű és ép fizikumú, kedves, átlagos fiú volt. Egy valamiben tűnt csak ki, ördöngösen futballozott. Aztán előbb a németek csináltak vele valamit, utána pedig az oroszok. Megkínozták, kasztrálták, összetörték a csontjait… Elég, szól közbe anyám, és a szeme villámlik. Ennyi elég, jó? Te meg eredj, mit lebzselsz itt? Menj játszani!

Április van vagy nyár, látom, ahogy állunk mozdulatlanul, aztán valamelyikünk alányúl, nem rúgja, csak alányúl, finoman átemeli a labdát a teniszpálya drótkerítésén, és amikor a labda fent röpül már a magasban, egyszerre kiáltjuk – Táncolj, Tata! –, és a szerencsétlen toporog, nyüszítő hangokat ad ki, mint egy gazdájának örülő, izgatott kutya, ahogy a labda lepattan előtte, rúgni próbál, vonaglik, rángatózik, a labda elgurul, neki pedig eltorzul az arca, sírva fakad.

~

Bitang rossz nyár. Legyen ez a történet egy fülledt, véget nem érő nyár története, egy olyan nyáré, amilyen sosem volt és sosem lesz, ami valóságosabb, tündökletesebb és vakítóbb és persze nyomorultabb a többinél, mert benne az összes nyár, ami valaha volt és valaha lesz.

A nyarak jók. Szeretem a nyarakat.

Igen, a nyarak jók. Egy szál trikó, rövidgatya, mezítláb vagy szandál, forró homok… De ez nem olyan nyár. Biztos volt forró homok is, szandál, szerelem. Egy csomó jó könyv a zivataros délutánokon, amikor az ember az ágyon vagy a szőnyegen döglik beletemetkezve valami jó történetbe: lakatlan szigeten csámborog, vagy Trója felé hajózik a nyitott szemű gályán… Biztos volt ez is, de volt más is, B-52-es nehézbombázók égzengésmoraja, helikopterek walkürtánca, dzsungel fölé lobbanó napalm lángtengere, egy széttárt karral, égő bőrrel menekülő pucér gyerek – évtizedek telnek el, míg megtudja a nevét, Kim Phúc –, akkor csak egy névtelen kislány, akinek a nevét nem, de a nemét tudja, látnia kell a lába közt a piciny rést, ahogy nem kerüli el a figyelmét a napalm puha korma, a sisakok lágy gömbölydedsége sem…

Bitang rossz nyár. Megtudja, hogy felakasztották a miniszterelnököt, akinek, és ezt még tanulnia kell, nem szabad kiejteni a nevét.

Nem mondom, hogy ezek, az akasztás, a napalm, a bombázók fontosabbak, mint a véget nem érő, langyos, szomorkás esők, a napkelték szalmaragyogása, a cserebogárdongásos esték, amik észrevétlenül olvadtak bele a fölénk terpeszkedő csillagos éjszakába. A kétségbeejtő szerelmek.

Fülledt, rohadt nyár. Látszólag nem változott semmi. Tuttori Ági ugyanúgy hintázott a kórházi játszótéren, Verlaine-t olvasott, és ahogy repült előre, a szoknyája mindig fellibbent a combjáról, amikor pedig az inga tetején egy pillanatra megtorpant, majd zuhanni kezdett hátra, a szoknya visszahullott a combjára. Látszólag minden ugyanolyan maradt, mint azelőtt. Ha tüzetesen figyelte a környező világot, a jegenyefákat, az erdőt, az arcokat, azt tapasztalta, hogy semmi nem változott. Ha nem figyelt, ha lehunyta a szemét, akkor úgy érezte, minden megváltozott. Rájött, hogy azon a nyáron először, neki először mutatkozott meg a rendezett világ bomlása, és a felfoszló szöveten, a rend hasítékán a szabadságot látta kitüremkedni. De az nem a mámorító szabadság volt, hanem a vérfagyasztó. Úgy érezte, útvesztő a világ, amit nem kerülhet ki, és amiből nincs kijárat.

Hányadék dolog az akasztás. Tizenhárom-tizennégy évesen esetleg rendben lévőnek gondoljuk, hogy a gyerekgyilkost felakasztják. Ha megtörténik, nem borul fel a világ. De államfőt akasztani? Azt nem bírja a tizenhárom-tizennégy éves gyomra. Állandóan a kivégzés körül járnak a gondolatai. Nem tudja elengedni. Felébred, felkapja a gatyáját meg a trikóját, és gyorsan, hogy ne kelljen magyarázkodni, mielőtt még anyja felébredne, elhúz a kutyával.

Jókedvűek. Kormos is meg ő is, tele tervekkel, hogy mit is kezdjenek azzal a szép hosszú nyári nappal. Ballagnak a jegenyefák által szegélyezett kocsiúton, ami a kórház barokk rácskapujától vezet a kastély felé. Elsétálnak a sistergő, gőzölgő, párálló kazánház mellett, ráfordulnak az emelkedőre. Azon jár az esze, hogy lemenjen-e a tóra, csatangoljon-e az erdőben, keresse meg Titit vagy valamelyik másik haverját, esetleg buszozzon be a fővárosba, valamelyik múzeumba. Szeret bóklászni a hűvösen kongó múzeumokban. Szeret egyedül bóklászni.

Fent jártak az Y alakban kettéágazó gesztenyefasor alján, amikor, mintha forró vízzel teli barna medencébe, orrfacsaró bűzbe sétált bele, amiről eszébe jutott az akasztás. Nem ment tovább, elfordult, felkaptatott a szemétégető vasrácsos gyilokjárójára. Be akarta szívni a förtelmes bűzt, szagolni akarta az égett vegyszer és gyógyszer fullasztó szagát, amit az olvadó kémcsövek és lombikok, üvegcsövek, a kórházi laborok kiselejtezett eszközei, az ötvenliteres sósavas ballonok árasztottak. Rátámaszkodott a korlátra, bámulta az itt-ott fel-felizzó, lassan mozgó és füstölgő, darabos masszát, elképzelte, milyen rettentő halál lenne belezuhanni, vagyis inkább csak próbálta elképzelni, hogy mi lenne, ha valakit belelökne valakit, egy gonosz embert, aki kínhalált érdemel, bele tudná-e lökni az alattomosan fortyogó, korommal és pirosló hamukéreggel teli tartályba, aminek a közepén kénesen füstöl a forró salak…

Hátat fordított a bűzölgő gyehennának, leszaladt a lyukacsos rámpáról, átvágott a füvön, vissza a gesztenyefasorhoz, ballagott fölfelé, de akkorra már elment a kedve mindentől, erdőtől, úszástól, könyvektől, múzeumoktól.

Nem is ment tovább, befordult arra a bukszusokkal körbezárt terecskére, ahol tavasztól őszig barokk templomok sűrű illata lebegett, és amelynek a közepén, a kör alakú tulipánágyásnak is a legközepén a kórházigazgató büszkesége, egy faragott római sírkő állt. Irigyelte a követ, amelyet az igazgató maga talált valahol az erdőn. Régi vágású ember, mondták róla, katonaorvos volt a világháborúban, megjárta a poklot, a Dontól jött vissza. … Don-kanyar. Hó és fagy és végtelen hómezők és szovjet hősök dobtáras géppisztollyal és végtelen fehérségben fekete csíkok, fagyott lovak és fagyott emberek. Volt róla valami képzete, de az igazgatót, túrabot, térdnadrág, harisnya és bakancs, nem tudta odaképzelni.

Leült a kör alakú sétány piros padjára, hallgatta a gerlék burukkolását, bámulta a sárga és piros tulipánok körül röpdöső méheket, a hajdani római előkelő sírkövére vésett betűket, a töredékes feliratot, de az esze nem Rómán és nem a virágokon járt, hanem az akasztáson.

Öt perc telt el vagy fél óra, amikor a kutya, valahol távolabb, vakkantott egyet, amiből tudta, hogy nem férfi, hanem asszony vagy gyerek közeledik. Néhány pillanat múlva előbukkant a bokrok mögül egy csupa láb nő. Mezítláb volt, rogyadozva lépdelt a sárga zúzalékon, grimaszolt a fájdalomtól. Begazoltam, mert idős volt, akár húszéves is lehetett. Széttárt karjával verdesett, mintha repülni próbálna, megszabadulni a súlyától, saruit a kezében szorongatta. A fűre lépve kifújta a levegőt, felegyenesedett. Nyurga volt, virágos miniszoknyában.

Hű, nézett rám, még egy lépés, és bepisilek.

Mint a lábtörlőn, úgy törölgette a füvön a talpát, aztán ledobta a saruit, és belebújt.

Szia, mondta, és úgy nézegetett, mint aki akar valamit.

Heló, morogtam, és nem akartam mást, csak elhúzni, mert úgy éreztem, semmi megbeszélnivalóm nincs vele, és rettegtem, hogy valami érdektelen, lagymatag társalgásba kényszerülök bele, értelmetlen kérdéseket kell megválaszolnom, miközben ügyelnem kell a sóvár tekintetemre is.

Szúrós köveken járni egészséges, mondta.

Nem gondoltam, hogy válaszolnom kéne.

Azért evickéltem idáig, folytatta, hogy egyedül lehessek. … De te nem zavarsz. Ha zavarnál, ide se jöttem volna. Tudod, honnan tudtam, hogy te vagy itt?

Bravó, gondoltam, csuda nagy eszed van, nyilván Kormos miatt. De azért azt feleltem, hogy nem tudom, honnan tudhatta, hogy én vagyok én.

A kutyáról, mondta. Láttalak már titeket.

Jaj, ne, most majd áradozni fog a kutyáról, mert képtelen befogni a száját.

Nem áradozott, hátulról megkerülte a padot a füvön, megkérdezte, leülhet-e, de akkor már le is ült, és ahogy előrehajolt, szőke haja végigsimított az arcomon. A saruja bőrszíjait igazgatta, aztán hátradőlt, barnára sült, hosszú combját keresztbe vetette a másikon, arcát a nap felé fordította, és lehunyta a szemét. Olyan hosszan hallgatott, hogy azt hittem, elaludt. Bámultam a hasát, a combját, a mézszínű bőrét. Melle gömbölyűn súlyosodott a könnyű trikóban, süllyedt és emelkedett a lélegzésével. Olajra lépek, gondoltam, de megszólalt.

Akkor vagy kész az életre, ha kész vagy a halálra is.

Meglepetten sandítottam rá.

Marhaság, kérdezte, és nem nyitotta ki a szemét, süttette az arcát, mellén a bordázott szövet csíkjai szépen kirajzolták a könnyű anyagnak feszülő hús gömbölyűségét.

Tegnap tanultam.

Kitől, kérdeztem rekedten.

Egy költőtől.

Milyen költőtől.

Büdöstől, felelte. Cefetül büdös. Döglik az ágyamban, és bűzlik, mint egy rozmár.

A barátod?

Felém fordította a fejét, és rám nyitotta a szemét. Elgondolkodott, végül azt mondta, nem tudom. Úgy hallgatott el, mint aki még mondani fog valamit, de aztán nem mondott többet, és láttam, hogy nem engem néz, hanem mögöttem, a bokor mélyén valamit, ami nincs is ott, és a szemem akaratom ellenére megint a mellére tévedt, aztán vissza az arcára, és láttam, hogy rajtakapott, időközben ő is visszatért, és azt is láttam, hogy most már engem néz, és lát is engem.

Azért iszik, mint a kefekötő, mert mindannyiunknak meg kell halnia. Ezt mondja. Meg hogy ha nem vagy kész a halálra, akkor nem vagy kész az életre sem. Marhaság, igaz?

Megint nem éreztem, hogy bármit mondanom kellene.

Te is leskelődsz? … Szoktál leskelődni utánunk? Amikor zuhanyozunk.

Annyira meglepett, hogy meg sem próbáltam tagadni. A kórház nővérszállása egy lapos tetejű, földszintes épület volt a garázsok és a tengerimalac-tenyészet mellett. Ablakai egy zárt kertre nyíltak, amelyben mirtusz- és borókabokrok nőttek, és nyári hőségben a nővérkék tárva-nyitva tartották a szobáik ablakait, alkonyat után a kórházbeli kölykök időnként átmásztak a kerítésen, hogy a bokrok alól meglessék őket vetkőzés és zuhanyozás közben.

Szoktál vagy nem?

Régebben, mondtam sértődötten. De már nem.

Aha, mondta, és a nap felé fordította az arcát, lehunyta a szemét. Nem szólt. Én sem. Bámultam őt. Nem is őt, hanem a testét. Szédítő volt, mint amikor a kórház égbe meredő kéményének vaslépcsőin kapaszkodtam fölfelé. A csontjaim mélyén, a csontvelőmben bizsergett a szédülés, menekültem volna, de nem tudtam levenni róla a szemem, a szájáról, a melléről, a hasáról, a combjáról. Olyan erős volt a vágy, hogy megérintsem, hogy rátegyem a kezem a mellére, a hasára, hogy a lába közé nyúljak, hogy ráboruljak, belebújjak, markoljam, harapjam, vagy mit tudom én, érezzem a testét, olyan szörnyű volt, olyan elviselhetetlen, hogy nem bírtam tovább.

Ne állj fel, mondta, és nem nézett rám.

Már felálltam, feleltem.

Ne menj el, mondta.

Kell, feleltem.

Akkor menj, mondta, és nem nyitotta ki a szemét, nem nézett rám. Jó volt veled. Találkozzunk máskor is.

Miért?

Ígérd meg. Megígéred?

Hallgattam.

Megígéred?

Meg, nyögtem ki végül.

Jó.

Összetörve somfordáltam el, rá sem mertem pillantani, csak akkor néztem vissza, amikor halkan, szinte félálomban még utánam szólt:

Ígéret szép szó…

Talán álmában beszélt, és szép volt, de nem jó így, nem szép volt, hanem ő is én voltam, a vágyam, maga a gyönyörű kín, ami akkoriban majd’ szétfeszített.

~

Június 17-én történt. Ehhez nem fér kétség. Nyáron. Valamelyik bitang nyáron. Előző este barátok, régi, megbízható ismerősök jártak apáméknál. Egy házaspár. A férfi a kivégzett miniszterelnök barátja, mondjuk inkább úgy, híve volt. Szó esett Romániáról is. Nem Erdélyről, az ott élő rokonainkról, hanem a fogságról. A miniszterelnök fogságáról. Miután elmentek, megkérdeztem apámtól, hogy miféle évfordulóról beszéltek, ami egyszer majd ünnep lesz, gyásznap és ünnepnap egyszerre. Apám elgondolkodott, anyámra nézett, aki tanácstalanul felhúzta a vállát, aztán rám, aztán megint anyámra, végül leültetett a sarokban álló fotelbe, ahová akkor kucorodtam be magamtól, ha a Maigret felügyelő vagy az Angyal ment a tévében. 1956-ról, a szabadságharcról már tudtam ezt-azt, ám a bosszúról, a kíméletlen és hideg ítélkezés bélfordító aktusairól semmit nem tudtam.

Azért látogattak meg a barátaink, mondta apám, mert 1958-ban a mai napon, június 16-án végezték ki a miniszterelnököt.

Hogy hívták?

Nagy Imre, mondta ki apám a kimondhatatlan nevet.

Emlékszem, nem azt kérdeztem, hogy miért végezték ki, hanem hogy miként.

Felakasztották, válaszolta apám, és szinte mellékesen tette hozzá: gondolom, napkelte előtt.

Anyám, akit látszólag nem érdekelt a politika, akit csak a betegei érdekeltek, a betegei gyógyulása, nekitámaszkodott az ajtófélfának, és amíg apám beszélt, addig ő, kezében a korondi hamutartóval, cigarettázott. Amikor apám azt mondta, hogy bizonyára napkelte előtt, anyám elnyomta a cigarettáját és letette a hamvvedret.

Hétfőn, mondta. Hétfő volt az is.

Hogy miért is, nem kérdeztem, nem is tudtam meg soha, talán el sem hangzott, csak színezem, vagy anyám a hétfőt gondolta kivégzésre legalkalmasabb napnak. A nyirkos, hűvös hétfőket, amik olyanok, mint a börtönök szűk udvarán a homály.

Miután kiszabadultam Fanni és a vágyaim bűvköréből – egyszer majd megtudom, hogy így hívják a nyúlánk, hosszú combú nővért, aki otthagyta az ágyát, benne a büdös költőjével, hogy találkozzon velem, és valami sorsszerű egybeesés következtében azon a hajnali órán ő is a halálról beszéljen nekem, és akit úgy kívántam, olyan fájdalmasan, ahogyan egy kamasz kíván, és akit kívántam ugyan, de nem szerettem, nem szerethettem, mert akkor ő még nem valaki volt nekem, hanem valami, vagyis tárgy, a vágy vonzó és titokzatos tárgya –, miután összeszedtem magam, felálltam a padról és elsomfordáltam, elindultam a kutyával fel az erdőbe, akkor elkezdett esni az eső. És egész nyáron esett. Állandóan csepergett, zuhogott, szitált, ha néha elállt, akkor is ott barnállottak az ég alján a felhők.

Azon a nyáron ébredtem rá, hogy sebezhető vagyok, mert akinek megölhetik a miniszterelnökét, az sebezhető, annak akárkijét megölhetik, és az sem biztos, hogy ő maga rendesen hal meg, nem biztos, hogy akkor jön el érte a halál, amikor annak itt az ideje, hanem hamarabb, amikor a haláltól még élhetne, a halál még nem jönne, de emberek úgy döntenek, hogy ne éljen tovább. Felfedeztem a halál eposzait. Gilgamest olvastam és megismertem a rettegést. A por házában éhes királyok agyagot falnak, szomjas fejedelmek port vedelnek, jogarok és koronák borítják a padlót. A por házában szolga és papkirály, tudós és eszelős, szűz és ringyó egyenrangú a halálban. Addig mesékként olvastam a görög mítoszokat, de kinyílt a szemem, ráébredtem, hogy apánk és a kölykeink legyilkolása, a vérfertőzés, anyánk és a húgunk felcsinálása nem rémmese, hanem valóság. Uranosz, Kronosz, Gaia meg a titánok itt élnek közöttünk. Héraklész, Thészeusz, Akhilleusz hősiességét nem kérdőjeleztem meg, de már nem úgy jelentek meg előttem, mint fényes páncélba öltözött, csodálatos jellemű vitézek, hanem mint könyörtelen ketrecharcosok, akik minden lehetőséget kihasználnak, addig csépelik a padlóra küldött ellenfél vérbe borult testét, addig rúgják a fejét, míg a bírók odébb nem taszigálják őket.

Folytatása következő lapszámunkban

‍