Toronyból, csont nélkül

Matei Toșa: Objects From My Memories nr 2. – Someone Jumping With An Umbrella Off Of My Garage
Könnyű felhőket látni, ha épp derűs az égbolt, könnyű vihart képzelni, amikor hétágra süt a nap, könnyű a világ peremére figyelni, ha meg tudsz, meg akarsz állni annak közepén. Ha van ilyen közép, ha még leírható – lazán, könnyedén, vagy zárt formában, kimérten, már-már komótosan, ahogy eltévedt hajszálat, fáratag ökörnyálat hordhat a szél, ha önmagáról egy pillanatra teljesen megfeledkezik, szikáran sorjázó betűk papírra vetülő árnyékai között.
A betű, a leírt szó mindig felülről érkezik, önnön árnyékát el is takarhatja, ahogy maga a kimondott szó is hajlamos arra, hogy elrejtse árnyékait – mert nem az árnyék elrejtése az elsődleges cél, hanem a szavak által adott irány, a bennük megfogalmazódó cél elérése.
Az árnyékok ott vannak mégis, megtörténhet, hogy a megoldás, a kimondás módjában nyilvánulnak meg, olykor magát a célt is elhomályosíthatják, vagy egyszerűen csak az üzenetet magát, amit a leírt betű, a kimondott szó akar átadni.
Fény és árnyék együttes jelenlétének magaslati terébe érünk, ha az elefántcsonttorony fogalmához kapaszkodunk fel. Nem elég, hogy ez az építmény, avagy építményláncolat elhatárolódik a hétköznapoktól, föléjük is magaslik, a hétköznapi idő folyamatosan mozduló dűnéi fölé.
Gyakorta mondják, hogy az alkotók, az alkotók egy része visszavonul önnön művészete elefántcsonttornyába és elhatárolódik, amennyire az lehetséges, az őt körülvevő világtól.
A cselekvés pillanatában a magashegyi levegő rétegeiből, vagy még annál is magasabbról, az önmagát kimondani akaró gondolat, ha nem kíván nyomtalan maradni a „lenti” világban, kénytelen elindulni az alsóbb régiók felé, haladni a kimondás, a szó, a bevésett, a leírt, a nyomtatott, a kivetített szó világáig.
Felvállalva az árnyékait – ha ez árnyék –, hogy a toronyból indult, de mégis „csont nélkül”, könnyedén. Talán éppen a nemlét nagyon is valós, felettünk cammogó elefántjait követve.