Tónyelv – az olvasó provokálása

„…jól tudom, hogy ennek az elbeszélésnek a történetében nem történik semmi; ám remélem, hogy ez azért van így, mert minden fennmarad benne…” – állítja A tó első mottója Miguel Unamunótól. „Az elbeszélés főszereplője egy hegyi tó” – kezdi a fülszöveget Radics Viktória. És a fogalmak klasszikus jelentése szerint nincs igazuk. Egyrészt ezért a kiemelés. Majd Radics így folytatja: „Főszereplők csak a regényekben és a filmekben vannak, a vándorló elbeszélő azonban most nem történetet akar mesélni, hanem a tájélményét szeretné szavakba önteni, azaz a szem és az érzékek együttes tapasztalatát a természetben.” Eszerint a könyv elbeszél, de nem történetet, hanem tájat, tájélményt. A hagyományos fogalomhasználat szerint akkor mégsem elbeszéléssel, hanem leírással van dolgunk. Egyben azt is állítja, hogy az olvasandó könyv nem regény. Ezt alátámasztja a mű alcíme is: Képeslapok egy regényből. Azaz töredékek, tangenciális vonatkozások, rész(let)ek egy regényből, amely úgy utal valami (még) meg nem írtra, tehát szavak előtti/nélküli másikra, hogy maga válik artikulált, önálló valamikké, nyelvképeslapokká. Tehát másrészt azért a kiemelés, mert itt valójában a klasszikus fogalmak értelmeződnek át, szorulnak átértelmezésre. A statikusnak tartott leírás, a kép válik történéssé („Már mozdulatlan felülete is kész történés.”) – természetesen belső történéssé, ami az elbeszélésről tartott dinamizmust is, a regény fogalmát is csak ebben a keretben teszi hozzáférhetővé, ha egyáltalán hozzáférhetővé teszi, főként, ha arra gondolunk, hogy a mű szövegét a meditatív diskurzus és a prózakölteményekre jellemző mondatfűzés, képalkotás jellemzi.

Tamás Dénes tehát egyebet sem tesz, mint provokálja és próbára teszi az olvasót. Akárcsak a Minden Egész című novelláskötetében: ott mozog a mondható és a mondhatatlan határán, amivel nem a befogadó puszta kínzása a cél (mert ki vállalná ma az effajta [ön]kínzást!), nem is csupán l`art pour l`art alapú poétikai játék a nyelvvel, hanem ars poetica. Az az alkotói meggyőződés jut kifejezésre, hogy a nyelv, a mondhatóság határai a létezés határai. Sőt ennél több: az az emberi-írói hit szólal meg, hogy van a nyelv által megfogalmazhatón túl egy olyan nyelven kívüli dimenzió, amely a nyelv és nem-nyelv peremvidékén érvényesülő – jobb híján metaforikus elnevezéssel – térerő által érinthető, tapasztalható meg az inneni világ értelmetlensége ellenében. Amit Kemény István „üresség”-nek nevez a Minden Egész kapcsán. S lássuk be, hogy ez már nem csupán irodalmi kérdés, ennek a helynek a feltérképezése, bejárása („ez a hely, ahol tulajdonképpen az idő van szétterítve a térben, nem más, mint maga a szépség”) filozófiai-esztétikai vonatkozású problémakör, feladat.

Szóval egy ilyen kalandra hívja az olvasót a szerző: egy belső utazásra, amelynek során a leírás lesz elbeszélésértékű. Milyen olvasót? Semmiképpen sem olyant, aki (romantikus vagy más) kalandregényeken nevelkedett, s aki a tulajdonképpeni történetre várva inkább kihagyja a leírást, aki a tájábrázolást díszletnek, szükséges fölöslegnek tekinti, mert lankasztja a figyelmét. Tamás Dénes művében maga a szükséges fölösleg, a tájleíráshoz kapcsolódó reflexió válik fő történéssé. Ezért csak olyan befogadókra számíthat ez a könyv, megkockáztatom, a kevesekre, akik a magashegyi túrák kiválasztottjaihoz hasonlóan vállalják ennek a figyelmet próbára tevő, intellektuális kihívásokkal teli útnak minden nehézségét. Ugyanakkor nem feledkezhetnek meg arról sem, hogy közben szétnézzenek, rácsodálkozzanak a nyelvtáj szépségeire: az adekvát költői képekre („Egy ölelés lehet ilyen tág és befogadó, mint ez a tó.”), a részletező, szintén képszerű körülírásokra, érzékeny leírásokra („Lassan vonulni, költözni kezd a víz felszíne. Még nincs hullámzás, csak mintha finomra őrölt drágakövek kristályait kezdené hordozni a víz. Villódzó, lágy sodrás önti el az egész felületet.”), a pontos megnevezésekre és a megnevezés pontosságáért küzdő (többnyire) logikus, feszes mondatkezelésre („Az istenek érkezéséről közvetlenül úgysem lehet tudomást venni. Ahonnan jönnek, ott nincs megfoghatóság, valahová tartozás. Nincs tér és idő. Ezért képtelenek az istenek a tér és az idő részévé válni. Mégis, ahol megjelennek – legyen liget, tó, hegycsúcs, világfa –, ott minden megváltozik.”), a reflektáló tudat gondolatvezetésére („Pedig hiába kaptak nevet a dolgok, hiába foglalták el a térben a helyüket, az még semmit sem árult el a közöttük létesülő viszonyokról, a közelségben rejlő feszültségről, a távolságok rejtett párbeszédéről.”). És útközben megtanulhatnak bosszankodni is, amikor poétikai egyenetlenségekkel („Ezzel a legegyszerűbb gesztussal tudunk irányultságokat bevezetni a megmutatkozóba.”), közhelyszerű megfogalmazásokkal („Ami elkezdődik, biztos be fog fejeződni”; „Életünk egyetlen ajtónyitódás és ajtócsukódás között zajlik.”), képzavarokkal („A támadó, lerohanó valóság teríti szét magát idelent. Egyfajta szikrázó különneműségbe.”), gondolati deformációkkal („Felszívódott a semmi szemében.”) találkoznak. S persze mondatról mondatra, fejezetről fejezetre haladva tudatosítaniuk kell magukban azt is, hogy miért indultak el: hogy részévé szeretnének válni annak az esztétikai, vagyis szemlélődő magatartásnak, amibe óhatatlanul bevonja őket a meditáló vándor, nevezzük (el)beszélőnek, voltaképpen a nyelv által teremtődő/teremtett reflektáló tudatnak. Csak az indulhat útnak, csak az fogja végigolvasni a könyvet és megér(in)teni a lényegét, aki ezt a mű harmadik mottójában megfogalmazott lehetőségért teszi: „… de négy dimenzióban, a hipertérben a világunk talán csak egy tavacska” (Michio Kaku).

Én ugyan nem vagyok magashegyi túrázó a kifejezés konkrét értelmében (s talán már nem leszek soha), tehát kiválasztott sem, de olvasóként érdekelt, hogy az esztétikum, a nyelv közegében miként valósulhat meg az így szerzett tapasztalat. S ha nyelvileg sikeres a kísérlet, hogyan válhatok részévé annak a reflektáló folyamatnak, ami a láthatón, a nyelven túli megsejtetését ígéri, ahol „minden kész világosan vallani önmaga mélyebb valójáról”. Ahogy a beszélőt a tó láthatásának és az általa feltáruló láthatatlannak az ígérete vonzza, de meg kell szenvednie az odáig vezető utat, ahogy az alkotónak meg kellett küzdenie a nyelvvel a minél érzékenyebb, pontosabb kifejezhetőségért, megnevezhetőségért (ez konkrétan meg is fogalmazódik: „Nehéz a világnak erről az istenek által megszállt állapotáról beszélni.”; „Valami megragadhatatlan, elmondhatatlan, ami érezhető, mégis a mondás kényszeréből született meg.”), hogy létrejöjjön a cézanne-i kísérlet, ugyanúgy kellett megküzdenem nekem, olvasónak a tulajdonképpeni történés hiányával, hogy a látszólagos hiány ellenében megláthassam azt, ami belül történik meg – a beszélőben s általa bennem. Hogy ez megvalósulhatott, hogy sajátommá válhatott, mindenképpen a lassú olvasást és hőkameralátást megkövetelő nyelvnek, a benne érvényesülő nézőpont(váltás)oknak, elbeszélői technikáknak köszönhető, illetve annak, hogy alkotónak, olvasónak ki kell(ett) lépnie a maga komfortzónájából. Talán a tó meghódításának, A tó megírásának és elolvasásának ez is feltétele (volt). Így válik a magashegyi túra vállalása az írói és olvasói vállalás példázatává is: „Elengedése annak, ami benne tart a biztonságban, a védettségben, ami irányíthatóvá, uralhatóvá teszi a dolgokat. Elengedése a számításnak, a tervezésnek, az átgondolásnak, a következő pillanat bizonyosságának. (…) Elengedés és kiüresedés.”

Tamás Dénes könyvében a táj azért tudja levetkőzni hagyományos, például a reneszánszra jellemző díszlet, háttér szerepét, és azért nem válik az én lelkiállapotának kivetülésévé vagy annak ellentétévé, ahogyan azt a szentimentalista vagy romantikus művekben olvashatjuk, azért tud főszereplővé avanzsálódni, mert úgy állítja középpontba, hogy a reflexióból kimarad az énre történő közvetlen utalás, a vele való párhuzamba állítás. Jószerével hiányzik a nyelvtani egyes szám első személy, amit hol az egyes szám második vagy harmadik személy helyettesít, hol egy-egy istennek a mítosza, embernek (szerzetesnek, nőnek stb.) a narratívája szüremkedik be a leírásba, és menti fel a beszélőt, hogy közvetlenül önmagáról szóljon. Ennek ellenére a megjelenített tájtapasztalat nem válik személytelenné, erőltetetten énkerülővé, a leírásba bekerülő istenek, emberek vagy más princípiumok is az én perszonifikált, fikcionált nézőpontjaiként válnak relevánssá. Ezzel úgy jut és juttat el a beszélő a táj által a tájban a láthatótól a láthatatlanig, hogy az én nem viszonyítási pont a megjelenítésben. Sőt azt is elhiteti, hogy a táj, a tó sem viszonyítási pont az én számára, hanem a gondolkodás, a szemlélődés lehetősége: „Te túl kevés vagy hozzá, hiszen nincs semmid, amit felkínálhatnál magadból (…). Kicsiséged nem rá tartozik, hibáid, tévedéseid nem érdeklik (…). Egyedül annyit tehetsz, hogy megpróbálod minél pontosabban felmérni és betájolni a hatalmát, és aztán csak nézni, nézni, nézni.” Nincs tehát alá-fölérendeltségi viszony, hanem mint a festményen: a művész nem látszik, az ecset, a mű nézése közben megfeledkezünk minden más járulékos körülményről, csak az általa megjelenített világban mozgunk, az egészre figyelünk. A tóban a nyelv által – bár biztosan nem tudhatom, de szerintem ez nagyobb vagy mindenképp merészebb és egyedibb alkotói kihívás, mint a festészet eszközeivel végrehajtani ugyanezt – a természeti táj jelenik meg a maga egészségében, az egész mutatkozhat meg a táj által: „A fent és a lent között félúton beláthatóvá válhat az egész – ígéri ez a táj.” A beszélő alázatosan a háttérben marad, nem látszik, ehelyett a megértés(e), a tudatműködés(e), a reflexió(ja) érvényesül. Ugyanakkor – cseles poétikai hatásként – ha közvetlenül nem is érzékelhető a néző, a költői képek szubjektivitása, a látvány és látomás kettőssége, a meditatív diskurzus, a mítosz- és emberi történetdarabkák, a könyv végén is jelzett intertextuális és interkulturális utalások tájtörténetté válása, a táj(elemek) egységben látásának igénye, végső soron a megjelenítés módja és a levont filozófiai következtetések alapján a látottakból kikövetkeztethető, összerakható, hogy ki néz, honnan nézi, amit néz, és hogyan látja meg a felszín alatt az igazibb és a számára igazabb valót. A könyv egy adott pontján például a deisták világfelfogását átértelmező következtetéssel találkozunk: „A gépezet azonban nem forog magától. Az Alkotó most is elfoglalt, sohasem pihen. Fenntartja a kozmikus rendet, ő felügyeli az emberek látható és rejtett cselekedeteit. (…) Mindenhol van. Csak éppen itt nincs.” S bár szóba hozható a könyv kapcsán a szimbolisták tájábrázoló törekvése, (nyelv)technikai értelemben talán van is relevanciája ennek a párhuzamnak, a végeredmény tekintetében azonban, azt gondolom, Tamás Dénes tája nem szimbolista táj, mert nem valami helyett áll, nem pontosan meg nem nevezett tartalmakat sejtet: „Mint megfejthetetlen, kiüresedett jelek szövik át a mező szőnyegét, a színeknek ezt a lágy, elfekvő forgatagát.” Ellenkezőleg: a tó, a hegy maga az elvontság, a puszta jelen-lét, a „[m]egfoghatatlan állandóság”. Olyan közeg, amely létrehívja az arra érzékeny emberben a kíváncsiságot, a visszhangot, hogy – miközben magashegyi meditációja a kultúra általi létgazdagító lehetőség is – keresse azt, amire Anáhita istennő szeretné megtanítani az embert: „A láthatóra, az elmúlástól felragyogóra szeretné rábízni őket”. Arra készteti/késztetné, hogy legyen nyitott, lépjen ki önmagából, keresse a tóban, azaz önmagában létezése értelmezési lehetőségeit, metafizikai dimenzióit. Azt a túlit kutassa, ahová talán nem lehet megérkezni, de útban lenni feléje már önmagában elégtétel, vagy csupán ez lehet az elégtétel, a végiggondolás maga, és közben egy-egy katartikus pillanatnak az élménye, amikor „éppen levegőt vesz a táj”, tudván, hogy a láthatóban megérezhető mozdulatlanság története az öröknek hitt, nyelv által sem befogható, elbeszélhetetlen mozdulatlanság történetére/nem-történetére mutat. Minden nyelvi kínjával és erényével együtt ezeknek a bonyolult összefüggéseknek a feltárását-körvonalazását kíséreli meg művében Tamás Dénes. Nem sikertelenül.

‍

Tamás Dénes: A tó. Marosvásárhely, Lector Kiadó, 2023.