Tojáslikőr (prózák)

Tojáslikőr

                     (Örkény István nyomán)

Anyósom, az a csavaros eszű, furmányos vénasszony, az Istennek se akar megmozdulni. Csak nyomja az ágyat napestig, és nyög, és szenved, és szipákol. Mindössze kilencvenhét éves az öreglány, de csak alkalmi szeszélyből hajlandó olykor kicsit felülni az ágyban vagy megfordulni. Másfelől azonban, ha nem vagyunk otthon, vagy azt hiszi, nem látjuk, felkel, kirámolja a hűtőszekrényt, szépen megterít, és jól belakik. Persze elpakol maga után, hogy még a gyanú írmagját se találjuk. Ha firtatni merjük az ennivaló megfogyatkozását, nagybelű unokáira mutogat mind a tíz ujjával.

Az a legbosszantóbb a dologban, hogy folyton zsémbel, sehogy se tudunk a kedvébe járni. Ha húslevest főz neki a feleségem, az a baj, hogy nem tett bele elég zöldséget, és nem szórt rá reszelt szerecsendiót. Ha kicserélem a körtét az olvasólámpájában, nem elég meleg fényű. Ha új takarót kap, az nem elég puha. Ha befűtünk, túl melege van, ha meg nem, akkor megveszi az Isten hidege. Ez a körmönfont öreglány elvárja, hogy kiszolgáljuk, hogy dédelgessük, de semmi se jó neki. Közben meg kutya baja. Ha nincs a látómezőnkben, talán még táncra is perdül. És közben röhög a markába.

Na ebből elég, kiugrasztom én a nyulat a bokorból, gondoltam, s egy napon, amikor csak ketten voltunk itthon, leültem szépen az ágya mellé, megragadtam azt a makrancos kezét, és a szemébe néztem:

– Most pedig, kedves Piri néni, beszélgetni fogunk.

Engem többet nem versz át, mondta a tekintetem, ő meg csak pislogott nagyokat ördöngösen csillogó szemeivel.

Szó ami szó, nem kis fejtörés előzte meg ezt a pillanatot. Hetekig gondolkodtam rajta, mivel tudnám megfogni az öreglányt, mi lehet olyan csábos neki, mint mondjuk gyereknek a fagyi vagy a nápolyszelet. Néhai barátnőjének a lányától tudtam meg, hogy: a tojáslikőr. De nem ám akármilyen, hanem a házilag elkészített krémes, vaníliaillatú, szerecsendióval és szegfűborssal ízesített tojáslikőr. Nesze neked, Jani! Indulhatsz felfedezőútra! Lejártam a lábam a környékbeli falvak úttalan ösvényein, míg megtaláltam azt a háziasszonyt, aki hajlandó ilyen-olyan fűszert is tenni jól bevált tojáslikőrébe. S mindezt titokban, hogy a feleségem ne fogjon gyanút. Őt is meg akartam lepni.

Szóval ott ülök az ágya mellett. Farkasszemet nézünk. Lábamnál a sárgán csillogó, illatos nedű. Lehajolok, és töltök egy stampedlivel. Finoman körözök vele egyet az orra előtt. Orrcimpái kitágulnak, szeme majdhogynem könnybe lábad. Önkéntelenül utánakap.

– Hóhó! Előbb felülünk szépen!

Felém fordul. Szúr a szeme. Durcás, csakazértsem arcot vág.

Ránézek. Lassan, komótosan szürcsölöm a kupica tartalmát.

Nagyot nyel. Elfordítja a fejét.

Újratöltök. Felé nyújtom.

– Szívesen segítek, üljünk fel, Piri néni.

Rázza a fejét. Bekeményít.

Ezt a kupicát a virágcserép földjére öntöm, és mutatom, hogy fogy az üvegből a likőr.

Nini, láss csodát, tápászkodni kezd a szentem, felkarjára támaszkodik, és nyújtja a nyakát, csücsörít.

Na de engem se fehér fűzfából faragtak ám. Most én keményítek be.

– Nem, Piri néni, ez nem elég! Fel kell ülni az ágyban! – mondom szigorúan, és lelketlenül felhajtom a következő kupicát.

Cuppant egy nagyot, s egy hirtelen mozdulattal kinyomja magát mindkét karjával, de úgy, hogy közben meg is fordul, pipaszár lábai lelógnak az ágyról. Piheg és fújtat, és nyújtja a kezét mohón.

Ez igen, ez már jutalmat érdemel. Akkor is, ha tudom, csak kutya-macska játék az egész. Sikerült tőrbe csalnom. Lehunyt szemmel kortyolja a tojáslikőrt, lassan nyújtja a pillanatot. Szinte látom magam előtt fiatalon, üdén. Egyik kezével félresimítja szőke fürtjeit, másikkal a haja színével vetekedő poharat tartja.

Hátracsúsztatom a széket, eltávolodom az ágyától. Töltök, és intek neki, jöjjön közelebb. Szépen, magabiztosan lépeget felém. Iszunk, koccintunk.

Mikor a feleségem ránk nyit, már táncot lejtünk a parketten. Meglepetésében összecsuklik a szentem, alig bírom kifogni. Pipaszár lábai lelógnak az ölemből. Elrestellem magam. Lehet, hogy túl messzire mentem?

‍

‍

Mennyi az annyi

Egy korán sötétedő szerdai napon Szakajtó Elemér éppen ki akarta kapcsolni a számítógépet, amikor az utolsó előtti pillanatban felugrott a Hirdetés. Tekintélyes nemzetközi cég tesztalanyokat toboroz nagy méretű tudományos kutatás kivitelezéséhez. Vagyis kísérleti patkányokat keresnek, dörmögte Szakajtó Elemér a bajsza alatt, s már-már rövidre is zárta magában a témát, amikor felvillant a monitoron a busás honorárium. A nemjóját, hüledezett, ez már döfi! Ezért érdemes beállni Algernonnak! Ha már úgyis menthetetlen hipochonder vagyok, mért ne hagynám, hogy belém tápláljanak rendre mindenféle betegséget, aztán meg próbáljanak kigyógyítani belőle, spekulált magában. És bizony regisztrált. Fel sem eszmélt jóformán, jött is a válasz: holnapra várják a jelentkezését. Tizenhetedik emelet 177-es ajtó.

Megborotválkozott, tiszta inget vett, meglehetős lendülettel indult a tett színhelyére, készen arra, hogy nekivágjon a nagy experimentumnak. A neonfényekkel megvilágított helyiségben fehér köpenyes nővérke fogadta a jelentkezőket. Amikor sorra került, alaposan kivallatta felmenőiről, korábbi betegségeiről, vélt és valós panaszairól, még bizarr vágyairól és szokásairól is.

– Volna valami extra kívánsága? – kérdezte a legvégén.

– Hát, ha lehetne, az övsömört ne a fejemen vagy az intim zónáimon virágoztassák. És talán inkább Parkinsont, mint Alzheimert – mondta bizonytalanul.

– Na majd meglátjuk, mit dob a gép! – mosolygott a nővérke. – Inkább reszkessen, mint a falevél, mint hogy elfelejtse, mennyi az annyi? – kedélyeskedett, és bevezette a laboratóriumba, ahol Szakajtó Elemért további fehér köpenyes alkalmazottak fogadták, levetkőztették, sterilizálták, vérét vették.

Hetek óta volt az intézetben. Lassan vánszorogtak a napok. De Szakajtó Elemér tartotta magát, őt kemény fából faragták. Kibírom, kibírom, szajkózta egyre. Gyógyuló fázisaiban a busás jövedelemre gondolt, és arról ábrándozott, mire fogja költeni.

Hol a köszvénytől duzzadt a nagylábujja, hol vesekövet dobott a jószerencse, véreset vizelt, és fetrengett a fájdalomtól. De előbb-utóbb érkezett a jótékony kezelés. Napokig elvolt egy kis mezei aranyérrel, ami dudorodott, szivárgott és fájt is némileg, de hát az elviselhető. Aztán keményedni kezdett a hasa, kongott, mint egy merevlemez, belázasodott, hányt, és irdatlanul fájt. Valami peritonitiszt emlegettek, és kitakarították. Javában lábadozott, amikor rátört a légszomj, kapkodva vette a levegőt. Asztma, tüdőembólia vagy légcsőrák? Istenem, adjatok oxigént, rikoltott utolsó erejével.

Most meg a letargia környékezi. Csak bambul maga elé, fekszik, nem való semmire. Színtelen, szagtalan a világ. Ez lenne a depresszió? Még az se jut eszébe, hogy hamarosan kigyógyítják.

Napokig semmi, talán elvágták a filmet… Aztán valamiféle furcsa eufória, táncol, a ruháit szaggatja. Vajon mióta van itt benn? Eszébe jutnak a régi szép napok, amikor kimehetett sétálni a nagy platánfák alá, rugdoshatta a kavicsokat csak úgy, dudorászhatott kedvére: nincs itt baj, hidd el nekem, csak megyünk át az életen…

Szédelgés tör rá, nyilalló fejfájás, és ni, ni, a tükörben két Szakajtó Elemért lát. Kettészakadtam? Nagy igyekezettel keresi, de nem találja a szavakat. Próbálja eldúdolni azt a dalt… Istenem, hogy is kezdődik?! De még az a szó se jut eszébe, hogy: SEGÍTSÉG!!!

‍