„Több dolgok vannak földön is, meg égen is” – Ozsváth Zsuzsa Előző részek című debütkötetének bemutatója

A Gyújtópont irodalmi kerekasztal beszélgetéssorozat vendége múlt héten, július 23-án, csütörtök este hét órakor Ozsváth Zsuzsa nagyváradi költő, író, képzőművész volt. Első kötetéről, annak megszólalásmódjáról, alkotói pályaképről, könnycsatornáról és Istenről Tasnádi-Sáhy Péter, a Várad folyóirat irodalmi rovatának szerkesztője beszélgetett a szerzővel az Ady Endre Emlékmúzeum teraszán.
Rögtön a bemutató elején szó esett az Előző részek legjellegzetesebb motívumairól, azok szerepéről és jelentőségéről. A víz, vagy bármilyen más jellegű folyadék egy hasonló alapvető szükségletet képvisel, mint az egyfajta szakralitásra tartott igény. Ilyen értelemben többször megjelenik a víz, a könnycsatorna, illetve az isten is – mintegy átfonják a kötetet. Imádságok, szent szövegek idéződnek fel, azonban nem a vallásosság jegyében. Egy sokkal szabadabb és játékosabb hang ez, ami bár érezteti a transzcendens felé irányuló aspirációt, mégis kellően tágra nyitja a perspektívát, több megközelítést hagy érvényesülni. Mondhatni egy szubjektív istenkép jelenlétét hangsúlyozza, miközben néhol ironizál. Tasnádi-Sáhy Péter szavaival élve egy „életszerűtlen istentisztelet” tárulkozik ki. Ez a megnyilatkozó szabadság mégis komolyabb és felelősségtudatosabb, mint a „rock&roll szerzők” protestáló hangvétele. Zsuzsa a bemutatón viselt „sztaniolkoronája” mintegy mintája az említett szabadságérzetnek, az afelé irányuló vágyódásnak.

A kötet címéről, annak kötetszervező szerepéről Kovács András Ferenc, a fülszövegben így nyilatkozik: „Az Előző részek tartalmából, egy folyamatból mennyi, miképpen idézhető föl egy verssorozatban? Ahogy mozgásban, élőn váltakoznak, futnak szavak, félsorok, kizökkent arcok, mások, vízmosások, enteriőrök, premier plánok, tört panorámák, beláthatatlan helyek, helyzetek, hiányok, tárgytalan életek, érkeznek látomások, állomások jönnek-mennek, a menetszél zúg cugot írás és a hegyélek rajzolatában, részvétlen részvét, az átmenetek már közelítenek és távolítanak egyben, – mindenkit, bárkit, istent, embert és lelkes állatot. Mert vannak még, miként ég, föld, pokol. Több dolgok vannak. Ozsváth Zsuzsa könyvében, is – sok hirtelen szók, képek snittjei, a látszólag spontán beszéd kíméletlen fonákja, kifordítottan visszatérő, rejtett dallamok s a versek érző vágástechnikái tagolják itt keményen, öntörvényűn, szelíden a titkos mondhatatlant, mi megszólítható tán. Az Előző részek tartalmában szétszaggatott idő van. A pillanatoknak a tartama tágul: hosszan kitartott hangok, visszafojtott, aprózott roppanások, közöttes csendek, nyílt tekintetek. Csupán hallgatni kell, s meghallani. Csak megfigyelni ezt-azt, látni kell: a lét nyelvét sajátként magtanulni, folyvást és mindig újra látni mindent. Csak bámuldozni, nézni, s néha szólni – az szép, és jó is, mert olyan veszendő, hogy majdnem maradandó, szinte öröklét.”

Szó esett a kötet mellett arról, hogy milyen ma költőnek lenni, mit jelent számára a hitelesség fogalma. Zsuzsa szerint manapság nem hárul akkora felelősség a szerzőkre, „nagyon sokan vagyunk, mégis le kell hántani a külső hatásokat” – mondta. Emellett Tasnádi-Sáhy Péter megemlített egyfajta „generációs közérzetet”, ami valamilyen szinten mégis szükségszerűvé teszi az említett kommunikációt.
A bemutató végén többek között még szó esett a kötetben eldugott „titkos versről”, az írás és a képzőművészet belső kapcsolatáról és összeférhetőségéről, illetve Zsuzsa terveiről, esetleges új kötetéről.
A napsütéses estét a szerző dedikációja, jóízű beszélgetések és az „easter egg” keresésének izgalma zárta.