Tiltott élet

Gagyi Botond: Light Guardian
Sose tudtam ezt a lányt szeretni! Mint valami tüzes bélyeg, úgy beleégett a szívembe ez a mondat. Végigkísért egy életen át, pedig mindent megtettem, hogy felmentsem magamban apámat, minden erőmmel azon voltam, hogy meg nem történtté tegyem azt a délutánt, amikor tizenkét éves koromban véletlenül tiltott időben mentem el a szobájuk előtt, és kihallatszott a beszélgetés, melynek egy elkapott mondatát magamra vettem, és mint valami tüskés inget, hordozom még ma is, pedig apám már régesrég a földben porlad. Nem tudom, mit kerestem akkor ott.
Nem firtattuk a nővéremmel, miért nem szabad mutatkoznunk szombat délután négy és hat között a szüleink szobája előtt, találgatni találgattunk ugyan, de nem értettük, miként lehetséges, hogy mindig, ugyanabban az időben történjen ott valami, amiről nekünk nem szabad tudnunk. Egymás előtt se mondtuk ki, pedig láttuk egymás tekintetében a sejtést, értettük kimondatlanul is, csak az ember úgy volt vele, hogy bizonyos dolgokat, bármily természetes is, nem köt össze a szüleivel, mert ők alantas dolgokat sose művelnek, szinte nemtelenek, mint az angyalok.
Arra egy idő után rájöttünk, hogy beszélgetni is beszélgetnek, mert néha kióvakodtunk, mégsem ülhettünk két óra hosszat mozdulatlanul a szobánkban, viszont az ajtajukig nem merészkedtünk el soha. Ha jó idő volt, inkább elmentünk sétálni a városba, a nővérem a barátaival, én meg a korombeli szomszéd lányt csaltam el valahová. Boldogan jött, hiszen senki nem állt szóba vele, olyan csúnya volt szegény, hogy mindenki irtózott tőle. Sose gyógyult be a seb az orrán, az arcán, és állandóan kesztyűt viselt, mert a keze is folyton sebes volt. Valamilyen immunbetegségben szenvedett, nem is járt velünk iskolába, egész héten bent lakott az intézetben, ahol kezelték, csak szombat délután engedték haza. A nővéremékkel nem mehettem, ő sem szívesen vitt volna talán, igaz, így nem mondta ki soha, de tudom, a többiek megtiltották neki, hogy magával vigyen. Túl kicsi voltam hozzájuk, három év nagy idő a kamaszok életében.
Aznap a nővérem valamilyen szabadtéri koncertre ment a barátaival. Én otthon maradtam, nem volt kedvem a szomszéd lánnyal sétálni, játszani, inkább eldőltem az ágyamon, fekve olvastam a bevált Mikszáth-regényemet, a Szent Péter esernyőjét, és közben azon ábrándoztam, egyszer talán majd engem is megszeret valaki.
Amíg apámnak azt a mondatát véletlenül meg nem hallottam, addig se nagyon hittem, hogy engem egyáltalán lehet szeretni, utána meg is bizonyosodhattam róla. Ha még a tulajdon apám sem tud szeretni, hogyan várhatnám el idegenektől, hogy szeressenek?
Anyám is mondott valamit, nem hallottam tisztán, hogy mit, csak a hangszínére emlékszem. Olyan volt, mintha nem is ő beszélne. Rekedtes, megbicsakló hang, mint amikor sokáig nem beszél az ember, és amikor megszólítják, és válaszolni szeretne, olyan, mintha hirtelen elvesztené uralmát a hangja fölött, reszelős, krákogó lesz hirtelen. A hangsúly alapján azt sem tudtam eldönteni, hogy anyám a védelmemben mond-e valamit, vagy csak rátromfol apám kijelentésére. Tulajdonképpen mindegy is lett volna akkor nekem.
Nem állítanám, hogy utána másképpen viselkedett velem. Ugyanolyan szótlanul ült a vacsoránál, mint máskor. Ha rám nézett, nem észleltem gyűlöletet, haragot, megvetést a szemében, csak azt a mérhetetlen közönyt, amivel mindig is nézett. Ritka, kivételes alkalmaktól eltekintve sose tudtam érzelmet fölfedezni az arcán.
A nővéremmel nem nagyon beszéltünk róla, de valamiféle hallgatólagos egyezségben szövetkeztünk ellene, már egész kicsi korunkban. Más lett volna, ha mondjuk a nővérem azt látja, apánk a kisebbel kivételez, én meg hogy ővele, a nagyobbal, de az a különös, hogy egyikünkkel sem kivételezett. Mintha egész életében csak a kisnővéremet szerette volna igazán, aki kétévesen meghalt, én nem is ismertem, a nővérem pedig csak halványan emlékezett rá, és valahányszor szóba került, maga sem tudta eldönteni, hogy saját élményből maradtak-e meg az emlékképei, vagy abból raktározta el őket, amit mások meséltek előtte a nagyobbik húgáról.
Egy pillanatig sem vontam kétségbe, hogy apám kijelentése rám vonatkozik. Nem nevezett meg, mégis tudtam, hogy rám gondol.
Miután alaposan kisírtam magam a szobánkban, szinte örültem, hogy a nővérem nincs otthon, és még vele sem kell megosztani ezt a rettenetes élményt. Persze az is fölmerült bennem egy pillanatra, mi van, ha tévedek, és nem is rám értette apám, hiszen a nővéremmel is ugyanúgy viselkedett, mint velem. Mi van, ha őrá mondta, mert történetesen fiút várt helyette?
Mennyivel egyszerűbb lett volna minden, ha a nővérem után fiú születik, és így nem a kisnővérem, hanem a bátyám hal meg! Akkor talán okkal neheztel rám apám, amiért nem fiúnak születtem. De így?
Apám egész életében a halott lányát szerette. Mindig is tudtam, de a miértjére csak most, így ötvenen túl jöttem rá. Könnyebb volt szeretni azt, aki nincs, és bennünket, akik életben maradtunk, vádolni folyamatosan, szavak nélkül, a puszta pillantással. Hányszor gondoltam, bár vert volna bennünket! De nem, soha nem emelt kezet ránk. Pedig a nővérem hamar ki tudta hozni a sodrából. Nekem már minden könnyebben ment, kitaposta előttem az utat. Csak igyekeznem kellett utána, nehogy hirtelen benője az ösvényt a dudva. Amint tehettem: ráerősítettem lázadására, és kettőnkkel már nem bírt apánk. Lemondón legyintett, csináljatok, amit akartok, de ha baj lesz, rám ne ­számítsatok. Ennek biztos tudatában élte az életét. Minden felelősséget ránk hárított. Főleg a nővéremre, aki sokkal lelkizőbb volt nálam.
Negyvenhét éves volt, amikor meghalt, és még most is ökölbe szorul a kezem, ha rá gondolok. Magamban azt mondom, ha apám élne, legszívesebben odamennék hozzá, és addig ütném, amíg sírva nem könyörög, ahogyan csak öregember tud rimánkodni az életéért, hogy hagyjam abba. Ütném, és közben fejére olvasnám, hogy ő a hibás a nővérem haláláért, ő tehet róla, hogy én is vakvágányra kerültem, tönkrement a házasságom, egyetlen férfival nem volt épkézláb kapcsolatom, mert az önértékelésem a negatív tartományon belül ingadozik, és ha a véletlen nem sodor össze egy régi, titkos szerelmemmel, akkor én is a nővérem sorsára jutok.
Apám lénye észrevétlenül szállt meg bennünket, mint valami gonosz démon, szó szerint belénk rágta magát, a csontvelőnkig, és ott garázdálkodott a szelleme egy életen keresztül, bennem talán még holtában is. De most megfogtam. Nagy árat fizettem amiatt, hogy erre csak most jöttem rá. És nem csak én. Anyánk, szegény halk szavú anyánk, idő előtt belehalt az önvádba, mintha ő tehetett volna róla, hogy kétéves kislánya gyógyíthatatlan betegségben szenvedett. Leste apánk minden mozdulatát, nem győzött a kedvébe járni, mint a kutya, amelyik félszemmel folyton a gazdáját figyeli, várja a parancsszót, hogy mihamarabb engedelmeskedhessen neki, és ha teljesítette, amit kértek, rögtön készen áll a következő feladatra, nem ismer lehetetlent a maga időtlen kis életében. Ilyen volt a mi csöndes, szomorú édesanyánk. Mint egy hűséges kutya. Apánk hűséges kutyája. Bennünket is csak olyankor simogatott a pillantásával, amikor apánk nem látta. A jelenlétében mindig olyan távoli volt, mint a templomban a szentek festett szobra, hiába álltál karnyújtásnyira tőlük, mégis örökre elérhetetlenek maradtak.
Most is sajnálom, hogy nem élt már apánk, és nem nézhette végig, hogy milyen szenvedéseket kellett kiállnia miatta a nővéremnek. Mert miatta betegedett meg, ezt tudom, kis híján én is rámentem. Ugyanúgy jártam, mint a nővérem. A gyomromra ment a sok rejtett szorongás. Egyre kétségbeesettebben néztem magamra a tükörből. Nem tudtam jó szívvel szembenézni magammal, mert pillantásom mélyén ott volt az önvád, hogy nem segítek magamon, de folyton csak a hangot hallottam, ne képzeljem, hogy mindenható vagyok, nincs mit tenni, ez a sorsunk. Halálra vagyunk ítélve, a nővérem a legjobb példa rá, aki mindig erősebb volt nálam, és lám, megadta magát a sorsnak öt évvel ezelőtt, mit akarok én, hol vagyok én őhozzá képest.
Ötvenévesen jöttem rá, hogy apám az oka mindennek. Akinek az életünket köszönhetjük, az visz a sírba bennünket. A nővéremet szó szerint, kis híján engem is. Amikor erre a felismerésre jutottam, elhatároztam, hogy megölöm magamban. Egyik éjjel azt álmodtam, hogy egy fűrészbakon ülök a hátsó udvarban, a pajta előtt. Lógázom a lábamat. Nem ismerős a hely, teljesen idegen, falusi környezet. Egyszeriben megjelenik valaki, akiről nem tudom eldönteni pontosan, férfi-e vagy nő, mert csuklyás fekete köpenyt visel. Előkap egy pisztolyt, rám szegezi, és gondolkodás nélkül lő. Fölriadtam, még mielőtt segítségért kiálthattam volna. Reszkettem. Abban a pillanatban tudtam, ez nekem nem fog menni, még képzeletben sem tudom megölni apámat, még így sem, hogy már tíz éve halott. Olyan mélyen bennem él, hogy képtelen leszek kiirtani magamból. Irányítja a mozdulataimat, minden mondatomban benne van, mert minden, ami megfogalmazódik bennem, úgy jelenik meg a gondolatomban, hogy neki tetsszen. Nem tudok megszabadulni tőle soha.
Erőt vettem magamon, és elhatároztam, lesz, ami lesz, kibékülök vele. Előbb vallatóra fogom, árulja el, mi az oka, hogy így megkeseredett, miért érezte magát felelősnek a kisnővérem haláláért, és miért rajtunk állt bosszút miatta. Végigjártam minden állomást. Elmentem spiritisztához, asztrológussal, táltossal, jóssal beszéltem. Egybehangzóan állították, hogy az apámnak köze volt a kisnővérem halálához, őmiatta lett beteg, mert már őt sem szerette. A kisnővérem gyenge volt, maga ellen fordította a szeretetlenséget. Én azért bírtam ki, mert erős vagyok, és mostantól még erősebb leszek, mert ettől is meg fogok szabadulni. Nem kell mást tennem, mint elérni azt a nyugalmi állapotot, amikor szembe merek nézni az apámmal, és fejére olvashatom a bűneit. Attól majd megsemmisül. Csupán a szemébe kell mondani, hogy apám, te senkit nem szerettél az életben, még magadat sem. Mert ha magadat szeretted, másokat is szeretned kellett volna.
Milyen különös. Mióta nincs bennem apám, sajnálom szegényt. Látom magam előtt, ahogy ül a fonott székben, szomorú szemmel hallgatja, amit mondok neki, és nem is próbál védekezni, csak egyre jobban összehúzza magát abban a karosszékben, zsugorodik, zsugorodik, fokozatosan összemegy, a végén már akkora lesz csak, mint egy játékbaba, elfér a tenyeremben, és én úgy érzem, föl kell vennem, magamhoz kell ölelnem, olyan védtelen és kiszolgáltatott lett szegény. Nemtelen, élettelen csecsemőbaba. Már nem bennem lakik, hanem abban a csecsemőbabában. Kivetettem magamból, átköltöztettem abba a babába. A túlsó sarokba akarom vinni, a többi közé. Már van ott néhány hasonló. Elférne köztük. De gondolok egyet, és inkább kinyitom az ablakot, azt mondom magamban, kihajítom innen, látnom se kelljen többet. Ahogy lendül a kezem, megszólal egy hang mögöttem: Mit csinálsz? Apám hangja. Nem nézek hátra, mert tudom, ha megteszem, végem van. Erősen dobog a szívem, de akkor is véghez viszem, amit elterveztem. Nem válaszolok apám kérdésére, hanem kidobom a csecsemőbabát az ablakon, és nézem, ahogy zuhan, majd ahogy ripityára törik az utca kövén, előbb a feje, aztán a keze, lába, végül a törzse is, nem marad más belőle, csak egy halom gipszpor a kívül rózsaszínre festett, belül fehér babatestből. És akkor egy időre én is megkönnyebbülök.