THEATRUM TEMPORIS – Levelek az utókornak

Márton Árpád: Illusztráció Áprily Lajos Vadludak c. verséhez, 2011

Negyedik levél,

a Jövőről, amiben Te, a Testamentum, a Teszt, e TisztaTészta, az ide Tekintő-Látó-Néző, a Majdan Testté meg Tetté ténylegesülő Tisztelő és Tiszttériesülsz már Ma mint Tény az Idézendő Idő, a Tempus Termében s Teátrumában
Mottó:Természetesen érthető, hogy némi nehézséget képez elfogadni azt, hogy én önmagammal egy igazi közösséget, egy bennünket alkotok : viszont csupán ezzel a föltétellel vehetek részt a szellemben, mint értelem-, szeretet- és alkotás-központban. Eme abszolút Te, akiben reménykednem kell, s aki iránt viszont mindvégig megtartom azt a nem elvont, hanem tényleges lehetőségét annak, hogy megtagadjam Őt, ama belváros középpontjában áll, melyet én magamagammal alkotok, s mely ó-vár, miként a tapasztalat tragikusan tanusítja ezt számunkra, azzal a hatalommal van fölruházva, hogy önnön hamvaiba hullhasson. Hozzá kell tenni, hogy ez a város nem egy monád, s (...) hogy ellenkezőleg e városállam a saját életelemeit azokból a hozadékokból meríti, amelyek nehezen föltérképezhető csatornákon keresztül épp amazokból a testvéri városállamokból érkeznek, melyeknek néha még a nevét avagy emezek elhelyezkedését sem ismeri.1

1. S ámbár a Van varázsa, e színpadi Varázs-Város világa számodra még nem teljesedett ki és be, Te is tudod (de olymód, hogy még távolról sem tudod), hogy az Örök Színdarab, a jelen Jelen mint számodra leadott, jövőbeli Jel, mint ontodramatikai Most lényege éppen a Mozgás, az állandó kimozdulás, a Mozzanatosulás.
2. Mozzanatosulás nélkül sóbálvány-kiállítássá dermedne minden létezésesztétikai avagy teo-teatrális remekmű, minthogy most és mindörökké a Mindenség – a Mentális Minta – , – ۞ – a Majdanban, a szériálisan szauriális Aoristosban, a hélioszi, hellén, görög s nyilván öreg, örök meg talán akár épp ördögi Körnek is minősülhető, episztoláris örökidőben görnyed (∞), gördül, görbül, görög és mozog.
3. Az örök Ma pedig nem Más, mint az örök Majd.
4. Az előbbiben a mágikus Mag a Magam.
5. Az utóbbiban meg Te vagy a Testesítendő és Tettlegesülő Teátrum: Te, a mágnesesen Már most kiválasztott, Mai s egyben Majdani, szemantikai Szem és Személy, a Szemlélő.
6. Te mint Teatralitás tehát már ma itt vagy, ebben a jel-Jelenben.
7. Hisz itt, a Számodra kinyilatkoztatandó s a Téged majd megvilágosító Múltadban fogantál.
8. S innen, ebből, a Majdnem-Ma birodalmából fogsz indulni Oda, a Ma-Majd rivaldafényébe.
9. A Mának és a Majdnak ezen egymásban való, kölcsönösen visszaható öntükröződése egy olyan onto-teatrális minőségű és dominó-effektusos staféta-áramkört alkot, amelynek minden egyes elektron-eleme állandó többes számban van. Ez a polarizált pluralitás nem más, mint az Idő, az Itt többlete és Töve.
10. Midőn Te a Jövőben Majd azt hiszed, hogy Te vagy, valójában csupán az én jelenlegi mozzanatosulásom vagy Ma, ebben a Mában.
11. Pontosabban Te abban a Mában vagy, ami Akkor, a Jövőben számodra Már Múlt leend.
12. A Ma Majd Már lesz.
13. Továbbá fordítva is forog az Idő, a Lét és a Lesz Színpada : a Már Majd Ma Leend.
14. Ebben a Többes-Szám-Színházban, a létezés halmazelméleti, s tehát közösségi meghatározottságú s befogadású Színdarabjában mindig olyan Főszereplők vagyunk, akik valójában az összes többi főszereplőnek vagyunk az avatarjai.
15. Noha látszólag úgy tűnik, hogy mindketten külön-külön, egy-egy, egymástól különböző monodráma központi szereplői vagyunk, valójában a létezésben való részvételünk nem egyszemélyű s lírai színmű, hanem metafizikai és drámai Dialógus a Jelen-Jövő-Múlt trilógiájában.
16. A létezésnek eme teatrológiai jellegzetessége föltérképezheti egy esetlegesen körvonalazódható interszubjektív színház megvalósításának a lehetőségét az empatikus előadóművészetek szakterületein.
17. Egyfajta Idő-Színházban, a Tempus Teátrumában, az egyetemleges Lé, a Lét – a némiképpen légi, azaz pontosabban a légies Létezés – különböző spektrális spektákulum-színeinek és -frekvenciáinak a Színpadán, e szinesztézikus hatások színlelésének a porondján vagyunk tehát.
18. Az exitus, az exódus, a latin existentia, a Múltból Elő- és Ideidézett, meg- és elrendezett Jövő, a Létezés Szkénéjére történő, történelmi ki-menetel és be-Jövetel ama színházi, teo-teatrális, s már most is Átlátható Idejében vagyunk mindketten, amelyet tetszőlegesen lassíthatunk, fékezhetünk avagy gyorsíthatunk a változatos, teatrális technikák és tektonikák függvényében.
19. Az Idő és a Színház, a Tempus és a Teátrum egymásba történő, történelmi és kölcsönös átjátszódása, metamorfózisa már abból a tényből is áttekinhetó, hogy az Idő eme önmagát előrevetítő s egyben önmagába váltig visszatérő s eképp tériesülő, önmagába minduntalan visszaalakuló, örök körkörössége egyfajta perpetuum mobile-ként, egyféle örökmozgó, mozzanatosító Forgószínpadképp működik : panta rhei, szóla Hérakleitosz, a szellemi bőséget biztosító Bölcselet homályos Homérosza.
20. A Színház varázsa nem véletlen, hisz a színművészeti s befogadásesztétikailag éles Élmény által kiváltott delejes hatás a színház mágikus és samanisztikus eredetére vet fényt.
21. Sőt, az óhatatlanul beálló, befogadói révülés (vö. fr. rêve, álom) ellentmondásos módon épp a színházi Mű varázs-jellegét rejti véka alá és fátyolozza el úgy, hogy az elbájolás tényét egyenesen a nézői Élmény elsődleges és kikerülhetetlen előterébe helyezi s amazt konszenzuális kiindulópontként, továbbá pedig sine qua non föltételként kezeli.
22. E váltig Új Út a színpadi Mű lukácsi és temporális Utánjában, valamint a Múlt-Jelen-s-Jövő Időket idéző Utánzás avagy az ontológiai Színlelés Jelenet-Házában azonképpen rajzolódik elénk, hogy jelenések szín- és hangtani jeltanára, azaz amazok szemiotikájára figyelő, szemfüles Szemlélő a színpadi létezés személyeivel-personáival (vö. lat. persona, hangot adó, színházi álarc) mintegy szinonimizálódik: a Nézőnek eme, a Szereplőkkel való rokonértelművé válása és egzisztenciális átalakulása, ezen személyközti átváltozás képezi a teatrális és merkuriális Mirákulum, a színházi Csoda lényegét.
23. A színházi varázs-hatás hatékonyságát mi sem támasztja alá jobban, mint az a vitathatatlan tény, hogy Te, a Jövőben megtestesülő Címzettje e leveleknek, egy olyan transz-hisztorikus Szín-Darab s néhol akár traumatikusnak tűnő Dráma Főszereplője voltál-valál, vagy, leszel-leendel lelkileg és testileg is majd itt Lenn, itt Alant, mint Alany – s fogsz lenni már mostantól fogva – amely ontológiai konkrétumában még el sem készült létszínpadilag az általános Időben, s csak eme itteni, Teo-Teatrális Tempus, e színházi, gyorsított, paradramaturgiai és mesterséges Szintén-idő némiképp Szent Szintjén, ebben az Elő-Játékban (vö. fr. jet, dobás), ebben a Prológusban, ebben a lehetőségbeni s már mégis jelenbeni szinten, már ebben a Színben is élő, Elő-Létben, a spirituális és spirális mozgású Lét mostani, isteni-itteni tündértükrében és -körében, ebben a protetikus, proteuszi és prométheuszi proto-ontologikumban teremtődsz meg a Majdban bekövetkezendő Játék Bevezetője gyanánt.
24. Egy olyan, a Jövőben anyagiasuló ontológiai és lírai Elő-Adásnak, Passiójátéknak s Oratóriumnak vagy tehát Te a Protagonisztosza, ami a létszövet textuálisan fonott fonákjáról (vö. lat. versus, felé, -ra, -re, -nak, -nek ; lat. verto, meg-, oda-, átfordít, forog, megváltoztat) a Létezés színére fordítja a mérkőző-versengő-verselő Agoniszteszt, a hellén Agon, az Összecsapás, a lukácsi kollízió, az Összeütközés, a Csapda, a Csoda, Csel, a Cselekmény patetikus, páthoszos és passzió elszenvedőjét, aki egy futurista, teo-temporális Lét-teátrum koordinátáiban, s pontosabban a Majdban kicsírázó Mágikus Magként jelenleg már mozzanatosult.
25. A Jövő-Jelen színdarabjai az Örök Jelenben, vagyis a Jövőben mint a-Jelenbe-érkező-jövő Jelben íródnak, hisz a létezéselméleti színháziság teleológiája (célirányossága) valójában más sem lehet, mint visszaható jellegű. Ez a retró-mimetikus, pontosabban : előre-visszatükröző természet a teo-teatrális Tér-Teremtés legjellemzőbb velejárója.
26. Az előre-teremtés, a prae-creatio, a Proto-Prológus a virtualitás szintjén megvalósuló önteremtés vissza- és hátratükrözés-technikájának az eredménye, azaz késő, későbbi, vagyis a Majdani Jelenben megvalósuló s ott ténylegesülő Jövőbe-való-Visszatérés.
27. A valójában visszakanyarodó, vagyis az előretükröződő Utó-megvalósulás, eme időközben beálló, beütő s utopisztikusnak tűnő Utó-valóság, ez az előérezhető Utó-létezés, ezen utánzó Utánvalóság az Utókor, a poszt-realitás kezdete.
28. Vagyis nemcsak innen, a jelen Jelből fogan és fog foganni csupán a megteremtődés, miként hinnők ezt első látásra, nem itt terül el a létezésre s az életre való Ítéltetés tere és történelmi törvényszéke, hanem Ott, az eljövendő Ma, a Majd prométheuszi és emblematikus májában, ott leledzik a jövő új-és-örök Létező ontológiai otthona: onnan ered az ontológia. A Jelenben mint érkező-jövő Jelben ténylegesülő és tériesülő megteremtődés és Teremtés valójában pusztán önteremtés a Jövőből.
29. Ezenmód a Jelen nem egyéb, mint a színlelt s következésképpen a természetszerűen is színházi alapvetésű Idő egyik – pontosabban: közbelső – felvonása.
30. Ő, a (jövő)-Jelen avagy a (jelen)-Jövő pedig nem más, mint az önkifejlődésében teatrális jellegű Tempus, vagyis e nyilvánvalóan szimulációs természetű ontológiai Szín-Darab, e vibráló Verbum, ezen Állító Állítmány, eme Igenlő, az Igazság Igáját igazoló és igazgató Ige, a virilis Virtualitas, a rezgő Lehetőségszerűség, – az Igazi Dráma – Állandó próbafolyamata.

Jegyzet1 Gabriel Marcel, Homo viator. Prolégomènes à une métaphysique de l’espérance. Aubier-Éditions Montaigne, Philosophie de l’esprit. Collection dirigée par L. Lavelle et R. Le Senne, Paris (première édition : 1944), 1952, p. 81-82. Ford: B. F.