Testnek lenni, testben lenni

A test evidenciája a fájdalmon, a hiányon, a vágyon, az izomrostok összehúzódásán, a kiontató, megalvadó, táplálékká váló véren keresztül mutatkozik meg. Innen nézve Kassay Anna novellái kinyilatkoztatások: arról, hogy hogyan kell szétosztani magam, hogy nekem is maradjon valami, ha más nem, hát orvosi és dohánypapír. Arról, miként lehet számba venni a vonzódás valamennyi fajtáját, és arról, hogy az ógörög és latin szavak használata sminkként képes eltakarni azokat a karcolásokat, amiket nem szívesen fednénk fel.

A narrátori szólam elmélyült figyelme semmi felett nem siklik át, sokkal inkább képes arra, hogy megnevezze s ezáltal rögzítse az olyan illékony talált gesztusokat és villanásnyi rezdüléseket, mint például a lopott pillantások, a gránitfalak tükröződései vagy a penészes fény. Ehhez az érzékeny detektáláshoz a közeledés-távolodás, beengedés-eltaszítás kétpólusú mozgás folytonossága szükséges: a megszólaló néha olyannyira rázoomol egy-egy szereplőre, hogy annak még az erei is tapinthatóvá válnak, a következő percben azonban mintegy elszakad az érintésközeltől, beékel egy tudományos kifejezést. Mert a közelség, a feltárulkozás bénító, ilyenkor szédítő gyorsasággal változik a perspektíva, cserélődik a fokalizáció, már nem az én és te, hanem a lassan apadó asztaltársaság többi tagja vagy a váróteremben üldögélő alakok válnak központivá. A novellák mégis olyankor képesek valami igazán egyedit felmutatni, amikor kérdéssé válik, hogyan van jelen a narrátor a világban: az elbeszélések ugyanis ehhez az ottlétbe való becsatornázódáshoz keresnek kapaszkodókat, támpontokat, pótcselekvéseket. A válasz pedig, hogy mondjuk, úgy lehet jelen lenni, hogy megkeresem az árnyékomat, lepöccintem a csikket, figyelek a léptek ritmusára, vagy a kardigánomon keresztül érzem a bőrömet. A bőr pedig maga az igazság, érinteni és érintetni hagyja magát, kifele fordul és közben magába foglal. A tanú és szereplő kettősének konstellációjában azonban kérdéssé válik, hogy ki az a te: hiszen ha az én körülhatárolatlan, a te sem különíthető teljesen el. A distinkciót tovább nehezíti az álom újra és újra visszatérő eleme: az elbeszélések által megteremtett egységes világ olyan tér, amiben lehet valóságot álmodni és az álmot valóságként perceptálni, nem is átjárhatóságról, mint egymásba folyásról érdemes beszélni.

Izgalmas az az egyensúlykeresés, amely az elméleti háttér szépirodalmivá való formálása során figyelhető meg: a kortárs művészeti ágak szinte patologikus ragaszkodása az elméleti keretekhez úgy fordul ki önmagából, hogy az elbeszélő egy időben használja annak nyelvét és reflektál rá mintegy metanyelvi szinten. A negyedik fal lebontásával az elbeszélő és olvasó azonos térbe és időbe kerül, felbomlik a szubjektum-objektum viszony, amely a becserkészés folyamatában aztán mégis felsejlik, de ez az esemény mégis performansz, egyszeri és megismételhetetlen, artefaktum nélküli, de leválaszthatatlan a művészről. A zárt kör elkezd kinyílni, a jelentés végrehajtása a testi, zsigeri tapasztalatok révén történik meg, ehhez képest másodlagossá válik a jelentés, a filozófus helyett kopaszodó férfit látunk. S ha nincs egy másik jelenlét, akkor test és psziché megdermed, elidegenedik, diagnózissá, vizsgálati tárggyá válik. Narratíva nélküli biológiai lénnyé az orvos szemében. A rendelőben pedig visszhangoznak a kérdések: Mit kezdhet az irodalom a különböző teoretikus álláspontokkal? Hogyan nyúljon a művészet a traumákhoz, hogy az ne váljon személyes nyavalygássá? Mit jelent testnek lenni, testben lenni?

Elhangzott a Bréda Ferenc Irodalmi Kör 40. estjén.

‍