.svg)
Josef Nadj-t a 2018-ban bemutatott Mnémosyne óta nem látta a közönség a színpadon, azonban hosszú évek óta most először döntött úgy, hogy ismét szerepelni fog egy saját produkciójában. Az Atelier 3+1 Telihold című előadásának franciaországi bemutatója ugyan június végére van kitűzve, de főpróbáját és egyben nemzetközi bemutatóját a temesvári TESZT fesztivál keretein belül tekinthették meg a hazai érdeklődők.
Az előadás táncdramaturgiája a teremtéstörténet mítoszát eleveníti meg a közönség előtt hét fekete férfi személyében. Hét, mert Isten ennyi idő alatt teremtette meg a Földet, illetve fekete, mert mozgásuk és a zene alapját az afrikai kultúrkör elemei képezik. A világegyetem tökéletes ciklikussága találkozik az ősi hagyományok misztikus és természetközeli erejével. Ennek a folyamatnak a beindítója maga Josef Nadj, aki hosszú, fehér parókájával és zöld levelekből készült maszkjában egy sámánra emlékeztet. Egyszerű és szaggatott, de mégis feszes mozdulataival, mint egy szellemi vezető vagy inkább istenszerű lény hívja elő a többi táncost. A hét férfi összhangja, egységes mozdulataik képezik a világegyetem első molekuláit. Precíz és heves mozgásukban egyszerre van jelen egyfajta emberi őserő, illetve egy transzcendentális, megmagyarázhatatlan állapot. Teljes életerejükkel jelen vannak a színpadon, izzadva táncolnak az afrikai dob hangjára emlékeztető zenei alapra.
Josef Nadj az elindítója a teremtés minden egyes fázisának, a megkezdett folyamatnak azonban már nem részese. Hosszú ideig nem hoz létre testi kontaktust táncosaival, az előadás legnagyobb részét egy paraván mögött tölti. Minden megjelenésekor újabb elemmel gazdagodnak a mozdulatok, testüket más jelentéssel ruházzák fel. A víz motívumának megteremtését lazább és hullámzó karmozgás, míg a földét feszült és szilárd lábdobogások jellemzik. Mozdulataikat a természetet utánzó hangok követik. A fázisok előrehaladtával fokozatosan bomlik az egység közöttük, mindegyik táncos külön etűddel és teljesen eltérő mozdulatsorral rendelkezik. Ez először az állatok megteremtésénél jelenik meg: mindegyikük egy-egy állat jellemvonásait utánozza. Az ember megjelenésekor az összhang teljesen megbomlik, egyéniségek magasodnak ki a többiek közül, és mindegyikük külön attribútumokkal rendelkezik. A zene időközben az amerikai fekete jazz dallamaira vált át, ami fokozottan gyorsít tempóján. Az ösztönök felszínre törnek, amikor az emberi léttel együtt járó konfliktusok kezdenek kiépülni a táncosok között. Ekkor jelenik meg először egyfajta hierarchiakeresés, ami alá-fölé rendeltségi viszonyokat szül. Heves és erőszakos mozdulatsorok követik egymást a hatalomért folyó harcban. Emberi, fájdalommal teli hangok zengik be a teret, ahogy az erősebb legyőzi a gyengébbet. Az új vezetőt ősi szokás szerint a magasba emelik. Josef Nadj istenszerű jelenléte egyre tisztább körvonalakat ölt, ahogy előremenetével az emberek felett uralkodó vezér eltörpül és elbukik. Először teremtődik meg testi kontaktus az irányítójuk és az emberek között, felemelik őt az ég felé, és elismerik egyetlen, egyetemes és örök szellemi vezetőjükként. Josef Nadj a kozmosz örökös és ciklikus mozgását is megjeleníti szimbolikusan a szájában rögzített zsinórral, aminek a végén egy tárgyat pörget körkörösen a feje felett. A vallás szakralitása erőteljesen tör be az eddig ösztönközpontú létállapotba, és így megszületik a modern ember.
A táncosok kivonulására a közönség lelkesen tapsol, mit sem sejtve, hogy az előadás még nem ért véget. Az eddig félmeztelen alkotók öltönyben és fehér embert mintázó komikus maszkokban jelennek meg. Gunyoros és egyszerű mozgásuk elemelt az eddigiekhez képest. A közönség természetesen nevet, pedig ez az előadás valódi kulcspillanata, ami kérdéseket hagy maga után. Vajon a társadalmi érzékenység felpiszkálása volt ebben a valódi cél, vagy inkább egyfajta reflektálás ez a „toleráns” társadalmunkra? Voltak olyan beépített elemek az előadás közben, amit sokan zavarónak, illetve megalázónak éreztek a hét táncossal szemben. Ilyen például Josef Nadj, aki fehér ember létére istenszerű alakot öltött és a többiek fölött állt, azonban a legnagyobb kérdőjelt mégis a majommotívum megjelenése okozta. Maga az, hogy az egyik táncos majmot imitál az állatok megteremtésénél, még önmagában nem jelent többet, mint ami, viszont az ember megjelenésénél Josef Nadj egy afrikai majommaszkot visel. Isten a saját képmására teremtette meg az embert, így, ha ezzel a gondolattal nézzük ezt a jelenetet, felötlik a rasszista összehasonlítás a fekete ember és a majom között. Azonban Charles Darwin evolúcióelmélete is releváns lehetne, hiszen akárhány vitát is keltett az előadás, ez pont a kettős jelentések miatt van. Tehát ugyanúgy Josef Nadj is felvette azt a maszkot és közéjük állt. Az előadáshoz való viszonyulás aszerint változik, hogy egy egyént mennyire érzékenyen érint ez a téma, amelyre a mai társadalmunk nevel. Hol a határ az egyenrangú emberként és a másként való gondolkodás között egymásról? A társadalmunkban az egymás ellen irányuló rasszizmus még mindig jelen van, bőrszíntől függetlenül, és valahol erre is reflektál az előadás utolsó mozzanata. A fehér ember kigúnyolása ellenpontozza az addig látott elemeket, és hagyja, hogy saját magán nevessen. Nincs feloldás, sem egyetemes válasz a felvetett kérdésekre, a véleményalkotás erről teljesen szubjektív. A lényeg, hogy megszülessen egy gondolat, amiről lehet szabadon vitázni. Talán ezért is maradt el a végén a meghajlás, és tapsolt a közönség az üres színpad előtt.
Atelier 3+1: Telihold. Rendezés / Koreográfia / Koncepció: Josef Nadj. Szereplők: Timothé Ballo, Abdel Kader Diop, Aipeur Foundou, Bi Jean Ronsard Irié, Jean-Paul Mehansio, Sombewendin Marius Sawadogo, Boukson Séré – Josef Nadj. Művészeti közreműködő: Ivan Fatjo. Fények: Sylvain Blocquaux. Jelmezek: Paula Dartigues. Létrehozta: Diffusion Bureau Platô Séverine Péan és Mathilde Blatgé. Administráció: Laura Petit. Együttműködők: Montpellier Danse, Le Trident, Scène nationale de Cherbourg, MC 93 Maison de la culture de Seine-Saint-Denis, Bobigny, Charleroi Danse, Le Tropique Atrium, Fort-de-France Théâtre des Salins, Scène nationale de Martigues, Le Théâtre d’Arles.
