Térti (Rövidprózák)

Térti

‍

Kellemes délutáni szendergésből ébredtem. Éppen itt volt az ideje, mert nincs itthon kenyér, ki kell szaladnom a sarki boltba. Felveszem a kabátomat, kilépek a körfolyosóra, friss tavaszi szellő csap arcomba, ahogy leszaladok a második emeletről, közben rutinos mozdulattal kinyitom a postaládát, hátha megérkezett a várva várt tiszteletpéldány. Nem, az nem érkezett meg, csak egy fecnit sodor ki kezemből a szél, úgy kell elkapnom. Mostanában ilyen fecnik a tértik. Gyűlölöm ezt a szót, hogy „vevény”, mennyivel szebb franciául, avis de réception, ahogy hullámzik a szélben. De hát itthon voltam, mi a sóhajos búbánatért nem jött fel a postás és miért nem csengetett be? Ezt csinálja mindig, automatikusan bedobja a vevényt, mintha keresett volna, de én nem nyitottam ajtót. Ez hazugság, mert otthon voltam és aludtam, a csengő meg úgy szól, hogy a halottak is felriadnak rá. Tény, hogy a postás nem jött fel az emeletre, csak bedobta a tértit.

A vevények, ahogy a postás kinyomtatja őket a kis mobil nyomtatójából, azonnal önálló életre kelnek. Beszélnek és igazoltatnak kedvükre, az enyém is végig pofázott a zsebemben, amíg megvettem a kenyeret. Az eladónő csak bámult, hogy milyen tehetséges hasbeszélő vagyok és így még egy kiflit is sikerült vennem akaratom ellenére. A vevényem, ami, vagy most már inkább, aki a zsebemben lapul és rendszertanilag egy fecni, azt mondja nekem, aki rendszertanilag egy ember vagyok, hogy kár is bevinnem őt, mert én úgysem az vagyok, aki. Kussolsz, fecni! Csak tudom, hogy ki vagyok, én vagyok, és akkor is beviszlek a Nagyposta harmadik emeletére, majd meglátjuk, kinek lesz igaza! A vevényem továbbra is icergett-mocorgott, közben folyamatosan hozzám beszélt: adj egy harit a kiflimből! Elkezdett dudorászni, megint egy hülye szó, ami a vevényhez hasonlóan viszolygást kelt az emberben, a dudornak mi köze van az énekléshez, hallgatom közben a fecnimet, ahogy dúdolja, „én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem”, honnan ismeri ez Omar Khajjámot? Ahogy közeledünk a Nagyposta homlokzatához, valamiféle gyengeséget kezdek el érezni a lábamban. Mi van, ha mégis én nem én vagyok, akkor a kezem sem hozzám tartozik, hanem ahhoz a névhez, ami oda van írva, nem kaphatom a kezemhez a levelemet, de ez is hülyeség, mert a kezembe és nem a kezemhez! Elég, befogom a fecnim száját, és hangosan ismétlem a nevemet, „én: én vagyok, s amilyen lettem: lettem”, közben egy lassú csepp elindul a homlokomon, a verejtékem, keserű, sós ízt érzek a számban, rendületlenül artikulálom a nevemet, ahogy a himnuszt szoktuk énekelni gyerekként. Felérek a harmadik emeletre, zihálok, könyörgök, én vagyok én, de a létemre nem tudok más bizonyítékot, mert otthon hagytam a személyimet, kedves Nagypostás kisasszony, kérem, adják ki a levelemet! Mondom a nevemet, azt bárki mondhatja, de értsem meg, hogy igazolvány nélkül ő nem adhatja, mondom, kérdezzen bármit a gyerekkoromból, hol van a seb a térdemen, mikor fogta meg a kezemet először egy fiú, mi kell még?

(A versrészlet: Omar Khajjám: Rubáík, Weöres Sándor fordítása)

‍

Csomag

‍

Szépen letette az asztalra a csomagot. Még a nagyapjától tanult meg csomagot készíteni, papírt hajtogatni úgy, hogy rásimuljon a dobozra gyűrődés nélkül, a spárga átkötése, speciális csomózása (ezt hívják csúszó csomónak), fontos, hogy a spárga ne keresztezze a címet, ne lógjon bele, mert az nem szép. Éppen ezért fontos a sorrend. Először kötözünk, utána címzünk. Később, ha már akkora gyakorlatra tesz szert, akkor már pontosan akkora helyet hagy ki a címzésnek, amennyi szükséges. Destinatar és Expeditor. Aztán ezt ki lehet írni teljesen vagy csak rövidítve, Dest. és Exp. A családban ez valahogy mindig a férfiak dolga volt. A címzés. A csomag tartalmának összeállítása persze nem, az nem az ő dolguk volt, de a szakszerű és pontos címzés, csomagolás apáról fiúra szállt. Annál is inkább, mert a család szétszóródott az országban és azon túl is, a csomagküldés meg amolyan szertartás volt annak is, aki feladta és annak is, aki egyszer megkapta.

Nézte a csomagot, de nem bontotta ki. Tudta, hogy mi van benne, hisz ő rendelte, de sohasem a rendelés tárgya volt a fontos, hanem maga a csomag. Csomagot kapni, mindig egy újabbat. Mióta nagyapa meghalt, nincs kitől csomagot kapnia, azóta rendelget magának ezt-azt. A kezdet kezdetén havonta egyszer történt, aztán gyakrabban, már heti rendszerességgel. Amikor megérkezik a küldemény, nézegeti, forgatja egy darabig, manapság már buborékfóliás borítékokban kézbesítik a törékeny holmikat ugyanúgy, mint az elektronikai kütyüket, nyákot, relét, kondenzátort, tranzisztort, forrasztóónt, varrókészletet, kontaktlencsét, mindent. A kézbesítés napja ünnepnap. Általában kibontja az eredeti csomagolást, amire vonalkódos címkével ragasztják rá a nevét, címét, megvizsgálja a terméket, majd talál valami kis hibát benne, de ha nem, akkor tesz róla, majd visszaküldi a feladónak, de immár saját csomagolásával, kézzel címezve, spárgával átkötve. Általában visszatérítik a termék árát, nagyjából nullszaldóra jön ki a hónap végén. Arra is vigyáz, hogy váltogassa a megrendeléseit a különböző szolgáltatóknál, és szünetet is szokott tartani, ami után újult erővel lát neki ismét a rendelés, csomagolás felbontása, hibakeresés, újracsomagolás folyamatának. Egyszerűen imádja leírni, hogy Exp. és Dest. Rövidítve.

‍

Sejtések

‍

A dolgozószobám ablaka két fára néz, 6,5 méterre vannak egymástól, gyökereik már biztosan összeérnek. Minden évszakban átváltoznak. Amióta a Goldbach-sejtés megoldásán dolgozom, a fák átváltozásainak száma összesen már nyolcvanra rúg. A gyerekek nem érdekelnek, otthagytam a tanári állásomat, amiért tíz éve ebbe a városba költöztünk. A feleségem valahol a házban van, rendszerint mos és mindjárt kimegy, kiteregeti a ruhákat a két fa közé kifeszített kötélre. Ő nem olyan magas, mint én, nyújtózkodnia kell, hogy elérje. Akkor nem gondoltam erre, amikor egy napsütéses délelőtt erre megkért és kezembe nyomta a kötelet.

• Arisztharkhosz tulajdonképpen eljutott a mai értelemben vett szinuszfüggvény fogalmához, őt tekintik a trigonometria előfutárának.

• Számoszi Arisztharkhosz a heliocentrikus világkép hirdetője.

• Számoszi Arisztarkhosz (Számosz, i. e. 310 körül – Alexandria, i. e. 230 körül) egyetlen fennmaradt műve a A Nap és a Hold távolságáról (Peri megethón kai aposztématón héliu kai szelénész).

A két fa közötti távolság vajon hogyan aránylik a Nap és Hold közötti távolsághoz? Ezt a sejtést akár feladhatnám a következő századoknak. A feleségem kiteregette a ruhákat, a hátsó ajtón bejön a házba, nemsokára megint elmegy, elfogyott a tej. Szeretek a szobámban dolgozni, elmélkedni, amikor nincs itthon, az sem bánt, hogy a száradó fehérnemű belelóg a kilátásba. Ha megszáradnak, a feleségem kosárba gyűjti őket, újból kinyílnak a távlatok. Az a tudat, hogy ő van, de még sincs itthon, megnyugtat. Aztán az is, amikor megérkezik. A köztes időben meg ebédet készít, megterít, tálal, evés közben igazoltan nem beszélgetünk, nem illik. Talán jobb lett volna egy másik sejtést választani. Egy körversenyen van olyan pillanat, amikor minden futó magányos? A magányosfutó-sejtést sem bizonyította még senki, de azért kevesebbet is fizetnek. Haladni kell a következő kötettel, jövő héten leadás.

• Arisztarkhosz megállapítja, hogy a földpálya elenyészően kicsiny a világmindenség méreteihez képest.

• Arisztharkhosznak nem voltak tanítványai vagy követői.

Mennyire kicsiny tud lenni az emberi koponya, a mi gyerekünké csak egy diónyi volt. A rácsodálkozás a matematika alapvető módszere vagy eszköze, megborzongok, amikor a feleségem rám néz, kezében a tejes dobozzal. Nem akar gyereket, könnyebb így, hogy nem akar, mint úgy, hogy nem lehet.

Arisztarkhoszt nem értették korokon át, pedig a Nap átmérőjét is megbecsülte, én meg nem tudom bizonyítani a tételt, amiért vidékre költöztünk, semmit sem tudok bizonyítani önmagam létezéséből, csak ezt a kötelet méricskélem már fél napja a hasonló háromszögek tételével, amíg elmém szétrobbanó darabjai becsapódási kráterek lesznek a Holdon.

(A dőlt betűs részek forrása: Wikipédia)

‍