Természetesen árnyas

Kimondottan az volt a célom, hogy az „ismeretlen katonáról”, és ne a hősökről beszéljek – vallja a 2021-es Berlinálén Ezüst Medvével díjazott Nagy Dénes, a Természetes fény rendezője egy interjúban. A filmet nézve és elkészültének hátterét azóta megismerve úgy érzem, az ismeretlen az alkotást ennél több szinten meghatározza, széles alkalmazást nyert mind a művészi szándék, mind a forgatás hosszú éveiben, mind pedig a végtermék tekintetében. Korábban ismeretlen személyek alakítják a film összes szerepét, ismeretlen tájakon ismeretlen helyi erők bevonásával forgattak, a történet is úgy „ismeretlen”, hogy az alapjául szolgáló, azonos című Závada Pál-regény(részlet) fikciós, továbbá az éles helyzetekben a szereplők egymás számára előre meg nem ismerhetően reagálnak.

‍
A mű befogadása szintén az ismeretlenhez való viszonyulás jegyében zajlik: a film a magyar hadsereg második világháborús szerepének árnyékos oldalát tárja fel, azt tehát, ami a nemzeti múlt hősi képzetének ábrázolási hagyományától idegen, ám itt kényszerűen szembesülni kell vele. A sikeres mítoszleépítés a korábban ismeretlen elemek feltárásával jöhet létre, és ez akkor is érvényes történeti rekonstrukciót szülhet, amikor a múlttal való morális szembesülés társadalmi kötelességére az alkotó csak úgy tud hitelesen felszólítani, hogy az egykori valódi kontextusba kitalált személyeket illeszt és konstruált, de általános érvényű eseményt beszél el. Ebben Nagy Dénes alkotása az 1966-os Hideg napokkal (r. Kovács András) rokonítható.

‍
Nagy Dénes a bemutatástól számított hat évvel korábban kezdett a Természetes fénnyel foglalkozni. Látvány- és jelmeztervezőnek Ágh Mártont, operatőrnek Dobos Tamást, producernek Sára Lászlót és Gerő Marcellt nyerte meg. A kezdeti stáb a vidéki Magyarország tehenészeteit, mezőgazdasági vállalatait látogatta, és napon cserzett arcok, kemény munkához szokott fizikumok, magányhoz idomult jellemek után kutatott annak érdekében, hogy a második világháborúban egykor részt vett átlagmagyar katonákhoz minél inkább hasonlító figurákat alkalmazzon filmszerepre. A szereplőválogatás több évet felölelt, mígnem az összeválogatott 50 férfival Kelet-Lettország erdős vidékeire utaztak, ahol az egykori Szovjetunió mocsaras-erdős helyszíneit idéző táj terül el, és az orosz-ukrán parasztok szerepeire ugyancsak amatőröket, ezúttal nyilván helyieket alkalmaztak. A forgatás és az utómunka szintén években mérhető lassú folyamatát követően a Természetes fény ritka filmélményében a zord körülmények szimfóniája erős képi világgal egyesül, embert próbáló cselekménye pedig a második világháború poklát kíméletlenül pontosan közvetíti.

‍
Az alig pár napot felölelő történet időpontja 1943, ahogyan a kezdeti képfelirat ebben eligazít. Magyar honvédek portyáznak a nyugat-szovjet erdőkben és orosz partizánokat keresnek, illetve a rendfenntartással vannak megbízva. Lerohannak egy pár házból álló falut, oda befészkelik magukat, majd innen indulnak a parasztok útmutatása nyomán a partizánok felkutatására, de csapdába kerülnek. Elveszítik az őrmestert, meghátrálni kényszerülnek, visszamenekülnek a faluba. Semetka István szakaszvezető, hogy kontrollálni tudja a helyzetet, minden parasztot a pajtába tereltet, és igyekszik velük a körülményekhez képest emberséggel bánni, azonban a felmentő csapat vezérét, Koleszár Mátyás zászlóst nem ilyen fából faragták.

‍
A filmes elbeszélés egyforma értékű esztétikai összetevőkként használja a képet és hangot, amit részben Dobos Tamás kamerája, részben a hangosítás, és részben a lett zeneszerző, Santa Ratniece minimál-éteri zenéje szolgáltat. A látvány sötét tónusú, zsúfolt és szürkésbarna, ami egyaránt a természeti háttér és az előtérben imbolygó öltözékek színe. Javarészt természetes fényforrás vetül minden állóra és mozgóra, erős napfény nem jellemző. Késő őszi erdő, magas szálfák, szurokfekete sár és haldokló fű öleli magához a mozgó alakokat a játékidő háromnegyedében, a kamera pedig szinte fázósan bújik a testmelegbe, a kilélegzett párát keresi. A Saul fiára is oly erőteljesen jellemző lekövetéstől, a tarkóra szegezett kamera immerzív szubjektivitásától a néző virtuális testközeli élményben részesül. Szél, reccsenő erdőhang, zúgó patak, szottyanó vadhús tölti ki a csend helyét. A belső képekből valósággal ömlik a szobabűz, képélességet csupán a mozgó baka vagy paraszt szűken vágott testrészei kapnak, a többi sejtelmesen homályos, amitől általános menekvésképtelenség járja át a néző zsigereit. A tőről metszett orosz és magyar parasztarcok (előbbiek civilek, utóbbiak katonák) durvák, mozgásuk darabos, megjátszatlan, nyers. A szófukar forgatókönyv arra kényszeríti a nézőt, hogy a testjeleket, a mimika rezdüléseit figyelje, így nyerjen értelmezési segédeszközt. Emellé Nagy a nyelvi átjárhatatlanságot is társítja, ami a magyar és orosz-ukrán között húzódik, a katonák és helyiek párbeszédeit felirattal nem oldja fel, tehát a háborús körülmények között oly lényeges kommunikáció is nagyrészt rejtély a szereplők számára, ahogyan azzá válik számunkra is. A befogadás során így a honvédekkel egyszerre kényszerülünk látványt, neszt, jeleket értelmezni, ami az ismeretlentől való félelmünket az övékkel szinkronban tartja. Együtt szorongunk.

‍
Semetka nincs rögtön megjelölve, mint főhős, hanem lassan, apránként kerül fókuszba, és ez részlegesen a szakaszban betöltött fényképészi minőségére rímel. Ő dokumentálja a csapat vívmányait és általában kezeli a fényképezőgépet, melyet túlzottan sokszor nem is kell elkattintania. A Szabó Ferenc – civilben pásztor – által alakított Semetka rezdülésszegény arcára kevés érzelem ül ki, nincsenek heves kitörései, de el sem lágyul, testtartása is végig semleges. Kivéve a történet csúcsmozzanatában, amely szinte mellékes elhelyezést kap a film egészében, ugyanis körülményei és részleges lezajlása képen kívül jön létre, ezzel is ráerősítve a háborús helyzetek végzetes esetlegességére. Semetka akkor ér oda, amikor semmit nem tehet már, és akárcsak az ő döbbenetét – melyet ekkor tükröz riadt szeme és kissé megtört tartása –, a nézőét is mérhetetlen veszteségérzet borítja el. A szűkszavú, meg nem nyíló, de az ismeretlennel szemben egyértelműen rettegő, végső soron értelmet kereső, megtört Semetka testesíti meg számunkra a hétköznapjainktól immár elérhetetlen távolságra sodródott háborús tapasztalatot, az abszurd öldöklés egykori (lényegében bármikori) iszonyatát, amit csupán bizonyos pontig vagyunk képesek távolról hűvösen szemlélni. A háború által okozott, csendben továbböröklött, és több generáción át búvópatakként rejtőzködő, néha fel-feltörő trauma, ez a soha be nem gyógyuló lelki nyílt seb az, amit a front mögül Semetka a lenyugvó narancssárga nap fényében a vonaton zötyögve hazaszállít.

‍

Természetes fény, magyar–lett–francia–német film, 103 perc, 2021. Rendező és forgatókönyvíró: Nagy Dénes. Író: Závada Pál. Operatőr: Dobos Tamás. Vágó: Nicolas Rumpl. Szereplők: Szabó Ferenc, Bajkó László, Franczia Gyula.