.svg)
Kigondolni. Létrehozni. Bevégezni. Lépésről lépésre haladni egy (néha) véget nem érő folyamatban úgy, hogy közben igyekszünk önazonosnak maradni, s nem megfeledkezni a célról, a hibákról, az áldozatokról. Újra és újra meg kell teremteni egy hangulatot, szavakat és jelentéseket, utat a különböző perspektívákhoz, a múlthoz vagy épp a jövőhöz, az énhez és a Másikhoz, legyen szó valamiféle istenről, emberi vagy nem emberi Másikról.
„Minimális odafigyeléssel bevilágítható a lényeg. / Ennek kapcsán az árnyék számbavétele / különösen megindító felfedezés lehet” (Edisonnak szeretettel). Ozsváth Zsuzsa pedig minden eszközt megragad annak érdekében, hogy az Előző részeken végighaladva az olvasó is gyakorlott felfedezővé válhasson. Költőként és képzőművészként az egymást folyamatosan és sokszorosan kiegészítő, gazdagító utak keresztmetszetében érez(tet), megért(et), lát(tat), hall(at). Rímek helyett gyakran egy-egy szín diktálja a tempót (Sárga), így a különböző árnyalatok, formák és hatások válnak a szövegvilág szervezőelvévé. A Fiatal Írók Szövetségének gondozásában 2020-ban megjelent kötet borítóját értelemszerűen maga a szerző készítette és tervezte. A kép maga egy erőteljes kontraszt: a fenyegető bíbor, a homályba burkolt fehér, és a kettő kifürkészhetetlen találkozása érzékelteti a kötet hangulatát.
Kovács András Ferenc fülszövege felkészíti az olvasót a fokozatosan erősödő, szivárgó vonzásra: „sok hirtelen szók, képek snittjei, a látszólag spontán beszéd kíméletlen fonákja, kifordítottan visszatérő, rejtett dallamok s a versek érző vágástechnikái tagolják itt keményen, öntörvényűn, szelíden a titkos mondhatatlant, mi megszólítható tán.” Ozsváth az erőltetettség és bölcselkedő megszólalás benyomását kivédve észrevétlenül és kíméletlenül tudatos. Negyven versét vétek lenne bármilyen szempontból tagolni, ciklusokba rendezni. A számszimbolika megkerülhetetlenül felidézi a teljesség és befejezés, a böjt és bűnbánat, az ítélet és büntetés, a kitartás és megtisztulás mélységeit, magasságait. S bár a kötet címe arra engedhet következtetni, hogy az írásgyakorlat egy előzménytörténet feltárására irányul, amely a jelen állapot kialakulásának körülményeit vizsgálja, hamar kiderül, hogy a körkörösség íratlan szabályainak értelmében az előző lényegében azonos a következővel (Apály).
A vizuális ingerek hajszálpontos megfogalmazása egy olyan látásmódba enged betekintést, amelyben a tavasz érintése az új lehetőségek és az újjászületés helyett a fájdalom egyszerre súlyos és finom gesztusaként értelmezendő: „rutinos rohadás kincsem / hazajár késbe a vaj”, „minden / szál ideszáll odavág”, „sebesült nárcisz szolidan / kikacsint tóba ha néz / na most figyelj te hústavasz / fröcsög a sebből a méz” (Tavaszi áldozat). Imádságok, bibliai allúziók (40+ nap), dalszövegek (Takarás, Bohóctechnika), mesei fordulatok (Időnk rövid története) és mondókák (2017) teremtik meg az archaikus és a modern kifejezésmódok koherenciáját. Ozsváth azonban nem csak az irodalmi műfajok és regiszterek tekintetében semmisíti meg a határokat. Több vers is rávilágít arra, hogy „igen, nem, / Fekete, fehér, minden merő árnyalat” (40+ nap), éppen ezért semmi sem végérvényesen eldönthető, kategorizálható vagy felcímkézhető („ez igen, ez nem, ez igen, ez talán mégsem”, Időnk rövid története). A körvonalak életlenné válnak, így felszínre törhet az elnémított és elfojtott belső anima (Második személy), miközben kicsúszik a kezeink közül a megragadhatatlan: a mozgó állat (Szürkület), a közös élet (Himnusz).
A verseskötet az értelmezői síkok sokrétűsége által, a nyelvi, esztétikai átgondoltságon és a prózaiságon keresztül a költői ötletességnek és kreativitásnak enged teret. Az erőteljesen koncentrált gondolatmenetek, megfogalmazások és megszólalások sűrűségét feloldja az irónia, a humor és a játékosság. A félmondatok, a kifordított szólások („Csak a bámulás maradandó / Sokszor csak úgy előrenézünk / Sokszor csak a hallgatás / Mi szem-szájnak ingere”, Utóirat, 13.), sűrítések, kihagyások, nem mindennapi szóalkotások („láthatatlansági mellény”, „testiismeret-furdalás”), a többjelentésű szavak és ismétlések megállásra kényszerítik a befogadót. Hasonlóképpen a versek újraolvasását, az elsődleges jelentésmezők újragondolását szorgalmazza a kötet hátsó füle mögé rejtett Easter egg, amelyet ha a verseket megelőzően veszünk szemügyre, nagy valószínűséggel különösebb figyelem nélkül vissza is hajtunk. Azonban ha a tartalomban feltüntetettek olvasása után bukkanunk rá, olyan kérdésekkel találjuk szembe magunkat, amelyek megkérdőjelezik a teremtés működését, értelmét. Ozsváth magas szinten műveli a szavak és kifejezések jelentésmezőinek kihasználását, így megteremti és nyelvileg is belakja azt a bizonyos plusz síkot [„Ez itt a város, fél szeme csukva, a másik nagyon csipás” (Mielőtt), „és egyik szemem sír, a másik kettős mérce” (Bohóctechnika)].
Az Előző részek (egyik) fókuszában a kapcsolatteremtés áll. Az individuális igények, nehézségek és sikerek kollektívvé növik ki magukat. Hogyan teremtődik meg az identitás, hogyan járulnak hozzá a külső körülmények az én felépüléséhez? Miért szükséges egy szubjektív istenkép megtalálása, és kik között jöhet létre a szent kötelék? Hogyan vált tragikussá és egyben tarthatatlanná az emberi és nem emberi közti viszony?
A versbeszédek énjének minden gesztusában, szavában ott rejlik a figyelmes érzékenység. Úgy hallgat, mint aki sír (Boly). Ő a játék, akivel játszanak (2017). Aki nem tud hinni a karoknak, amelyek véletlenszerűen ölelnek vagy vállat vonnak (40+ nap). Ő az, aki elhagyható, mint egy írásjel (Utazóknak kijelölt hely). Egyszer aki köp, máskor meg amit köpnek (Doppelgänger). Szófogadó alárendelt, labirintus-testbe, börtönbe zárt fogoly (Boly). Valaki, aki ruhát szaggat, majd továbbhalad. Aki nem tudja, honnan ember és meddig állat (40+ nap). Akivel az idő fut, aki az idő elől fut (Sakk). Aki a vasárnapi szentmise ideje alatt aprókockás kötényében úgy gondol rá, „ahogy az istenre senki” (Újtestamentum).
Ozsváth a mámor és a kiábrándulás, a kapcsolódás és a kapcsolatszakadás ismétlődő mintázatát ismeri fel a párkapcsolatok terén is. A szeretet misztériumának tanulmányozásával kezdetét veszi a körkörösség: a boldogság után, a nappal és az éjszaka váltakozásával egy ütemben, törvényszerűen cimborává válik a szerelem. A következő forduló viszont mégsem teljesen azonos az előzővel: magunkkal visszük az előző kapcsolat nyomait, a közöset, a bevillanó emlékeket, testeket, amelyeket a holdfény őriz (Újabb vers a bizonyosságról). De miért válik a legőszintébb vallomás, a „Szeretlek, és ez olyan biztos, mint egy pont. / Megmutatom, ilyen: . / Ismered ezt” (Utazóknak kijelölt hely #2) szabadsága, közössége a kirekesztettség, a távolság és a magány Himnuszává? A válasz legtöbbször a kommunikáció zsákutcájában, a kitépett nyelvek helyeiben, a „néha” elfelejtésekben, a célba nem érő, lángra nem lobbanó füstjelekben keresendő. Az egyszerinek vélt mulasztások rendszeressé válása nem visszafordítható. „A közös életed kinyomja a pattanásokat. / A közös életed elfertőződik. / A közös életed levell. / A közös életed bekötözöd. / A közös életed meggyógyul” (Himnusz) – és hiába próbálod elkerülni, véget ér, mielőtt újból elkezdődne.
Olvasatomban a kötet egyik legerősebb kérdésfeltevése, számonkérése a zöldek meztelenedéséhez és meszesedéséhez (Utóirat), a lévinasi proxemitás megszűnéséhez kapcsolódik. Miközben megtapasztaljuk, hogy élesen „fáj, / Ahogy ez az őszes tekintet, ez az éhes kutya szeret. / Ahogy napról napra a gazdám lesz” (Május egy), az emberi magatartás és dominancia hatására csempedísszé redukált tájat (Utóirat) és a vadászatban trófeaként elejtett vadat (Főzőcske) csupán az emlékek őrzik már. S míg a Hatalom tovább szaggatja a még megmaradt köteléket, az élőből élelemmé váltak kitartóan nosztalgiáznak, és ugyanazok maradnak olvadáskor (Visszajátszás).
Az Előző részek olvasója a versek együtt és egyben látása által lehetőséget kap egy letisztult gondolati-tematikus fonal felgöngyölítésére. A szimbólumok és motívumok következetes végigvezetése, valamint a szövegek közötti áthidalások provokatívan aktiválják az olvasói értelmezés folyamatát. Az írásgyakorlat (s egyben a lírai én) legfőbb alakítója, formálója már a kezdetek kezdetétől az a mindenhol és mindenben jelen lévő, mindent kitöltő és bekebelező, irányíthatatlan, éltető és élettől megfosztó víz/istenség, amely a fény és sötét játékában alábukik, majd váratlanul újból felbukkan, s amelyben előbb-utóbb tehetetlenül elmerülünk.
Ozsváth Zsuzsa: Előző részek. Fiatal Írók Szövetsége, Budapest, 2020.
