.svg)
Csillag Simon Repolski Imola: Lélekharang II
Ami az igazsággal való bánásmódunkat illeti, gyakran teljesen tehetetlenek vagyunk. Mégpedig olyannyira, hogy át kell formálnunk, sőt deformálnunk kell, hogy egyáltalán elviseljük. Az igazság amúgy sem tett még senkit boldogabbá. Hogyha mindezt megfordítva, a boldogtalanok beláthatatlan számából arra akarnánk következtetni, hogy aránytalanul nagy mennyiségű igazságnak kell léteznie, a megtévesztés áldozatai lennénk. Az igazság, a balsors és a megtévesztés mezsgyéjén, egy beláthatatlan köztes világban lakozik már létrejötte óta egy bizonyos foglalkozási ág: az újságírás.
Az újságírók, a relativizmus keresztes lovagjai, közönséges nevükön hazudozók, cinizmusból tényfeltáró kutatásokat végeznek, és sóvárogva várják, hogy ezek beigazolódjanak – ez túl egyszerű lenne. Néha kétes a tényekkel való bánásmódjuk, hiszen hatalmukban áll, hogy a tényeket hitelt érdemlőnek vagy hiteltelennek tüntessék fel, saját akaratuknak vagy akár idegen akaratnak megfelelően.
Elmar tudatában volt ennek, amióta, mondjuk úgy, a Városi Hírlapnál alkalmazták mint munkatársat, mint mindenest – legalábbis sok mindent elvégzett. Hozzászokott az említett meghasonlottsághoz, amely a tények megítéléséből adódik, és úgy vélte, minden üggyel könnyedén elboldogul majd. A középiskolás Z. esetével is, aki tegnap éjjel a városligetben elégette magát. A fiatalember benzint öntött magára, és meggyújtotta; egy élő, jobban mondva haldokló fáklya, melyet késői járókelők fedeztek fel, és jelentettek a rendőrségnek. A segítség túl későn érkezett. A halottat a helyi kórház hűtőkamrájába szállították, míg az ügyészség kiadja. Ez hamarosan bekövetkezik, az öngyilkosság kétségbevonhatatlan. Az indítékot leszámítva minden világosnak tűnt. Elmarnak, akit az öngyilkosság okának a kiderítésével bíztak meg, nem maradt más hátra, minthogy szorongó érzéssel felkeresse Z. szüleit.
Félt az érzelmekkel telített jelenetektől, a könnyektől, a gyásztól, akár a hisztériától, és azon töprengett, vajon nem kellene előbb a tanárokat és az osztálytársakat kikérdeznie. De úgy érezte, hogy vonakodása, gyávasága nem méltó a szakmájához, így aztán határozottan csengetett a Z. család ajtaján (D. Zacharias – ez állt a csengőgomb felett), amely immár egy családtaggal szegényebb lett.
- úr nyitott ajtót, elviselte Elmar bemutatkozását, amely minden tekintetben igazi bemutatkozás volt, mert az újságíró úgy érezte, hogy köteles részvétet nyilvánítani, együttérző szavakat szólni, és arra kérte, hogy beszélgessenek. Z. úr nem keltette benne a fia halála miatt szenvedő apa benyomását. Valószínűleg erősen összeszedte magát. Mozdulatlan arckifejezéssel, természetesen mosoly nélkül, nyugodt, csöndes hangon bocsátotta be Elmart.
Alighogy az előszobába, egy hosszú, komor helyiségbe lépett, Elmar egy másodpercre megpillantotta profilból az anyát; Z. asszony görnyedten ült egy tolószékben, és mielőtt az újságíró bármit is szólhatott volna, sietősen megforgatta mindkét kereket, egy csikorgás a linóleumon, és a kocsi máris tovagurult, és eltűnt a folyosó végében. Z. úr elnézést kért a felesége miatt, aki, képzelheti Elmar, nincsen olyan állapotban, hogy felvilágosítást adjon. És egyáltalán: nem is lenne mit megmagyarázni. Z. úr maga sem tud semmiféle indítékot elképzelni. Viszonzatlan szerelem? Elutasították a lányok? A barátnője elhagyta valaki másért? Z. úr minden alkalommal a fejét rázta: nem, nem. A fiú átlagos tanuló volt, nem állt bizonyítványosztás előtt, és nem is kellett tartania tőle, lányok csak a diszkóban, igen, néhány közeli barát, akiket nem igazán ismert, hiszen sohasem jöttek Zachariasékhoz.
Megnézhetné-e a fia szobáját, érdeklődött óvatosan Elmar, de nyersen elutasították, olyan hangon, amely sehogyan sem illett beszélgetésük korábbi hangneméhez. Nincsen ott semmi látnivaló! – hangzott el, amit az újságíró tapasztalatból rögtön úgy fordított le: Van ám ott látnivaló, de nem az Ön számára! Z. úr arckifejezése több mint bosszúságot fejezett ki Elmar méltánytalan kívánsága miatt. Megütközésféle mutatkozott rajta, olyan reakció, amely nem illett az udvarias kérdéshez és a visszautasításhoz. Hogyha bosszankodást mutatott volna, Elmar megértette volna, és a dühöt is.
De hogy Z. úr arca furcsán elfintorodott, szinte zavartan, mint akit tetten értek, meghökkent. Gyorsan más irányba terelte a szót, és arról kezdett beszélgetni, hogy vajon voltak-e bizonyos előjelei a depressziónak, a kétségbeesésnek; az öngyilkosság gyakran már előre megmutatkozik, a veszélyeztetett jelzéseket ad a környezetének… De Z. úr csak annyit válaszolt, hogy mindezt ő is olvasta, elvégre a város könyvtárosaként több információ áll a rendelkezésére az öngyilkosság elméletéről, mint egy firkásznak. Az utóbbi megnevezés egyértelműen bevezette a búcsúzást. Elmart ostobának könyvelte el, és ezáltal véglegesen kizárta őt mint beszélgetőpartnert. Világosabban nem mutathatott volna ajtót. Elmarnak le kellett hát vonnia a következtetést, elbúcsúzott, úgyszintén hűvösen, és hátra sem pillantott, amikor a ház előtti kertből az utcára lépett.
A tanároktól kicsit többet hallott Elmar a borzalmas halált halt személyéről: közepes tanuló, nem igazán feltűnő, csupán földrajzból volt a legjobb. Itt meglepő ismeretekkel rendelkezett. Meglehet, hogy magánúton foglalkozott vele, foglalkoztatta őt az anyag. Európa – ez volt a kedvenc területe. Németből és idegen nyelvekből nem mutatott fel különösebb teljesítményt, a többi tantárgyból átlagos szinten állt. Viszontlátásra, Elmar úr. Viszontlátásra.
Az osztálytársaktól már többet tudott meg.
A halott, természetesen, amikor még élt, politikai ismereteivel hivalkodott. Alkalmasint előfizetett egy, a közelmúlt és napjaink történelmével foglalkozó lapra, amelyben minden ellentmondott a történelemoktatásnak. De a tanítási órákon sosem rukkolt elő vele, a dolgozatait megírta, és a tanárnak nem mondott ellent. Csak a szüneteken dühödött néha fel: csupa hamis dolgot tanulunk, vélte, minden hülyeség, ami Németországot illeti. Németország egészen más volt, mint ahogyan az idióták be akarják beszélni nekünk, egészen más most, és egészen más is lesz!
Aha, hümmögte magának Elmar: a szokásos. Szélsőjobboldali. Kis fasiszta. Persze hogy a divatot követi. De nem tudta kipuhatolni, vajon Z. tartott-e kapcsolatot bármilyen hasonló jellegű csoporttal vagy csoportosulással. Amennyiben igen, egy szót sem ejt róla az iskolában. Nem, Elmar, ejtett. Múlt időben. A fiú halott.
De minél többet foglalkozott az újságíró Z.-vel, annál élőbbnek hatott számára az elhunyt. Mintha csak regényt olvasna, melyben a szereplők kezdetben még elmosódottan lépnek fel, kigondolt árnyak, melyek sorsukkal fokozatosan elnyerik körvonalaikat, hogy aztán egyre kivehetőbbek legyenek az olvasó fantáziájában. Elmar kíváncsisága, hogy megfejtse a fiú indíttatását – maga is ámulva vette észre – egyre fokozódott, és túlnőtt szakmai érdeklődésén. Történnie kellett valaminek, ami Z.-t arra bírta, hogy véget vessen az életének.
A helyi, fiatalok által látogatott diszkóba irányítva, az egyik estén Elmar bemerészkedett a lárma, a fény és a testek kipárolgásának poklába, hogy folytassa a nyomozást, bár az újság már kipipálta a „sztorit”. Egy hét, legkésőbb tizennégy nap után az egyéni katasztrófák az archívum alvilágába süllyednek, és a kortársak tudatából, hacsak nem közvetlenül érintettek, úgy kitörlődnek, akár egy régimódi film egy kazettáról, melyre újabb felvételeket vesznek fel, új szituációkat, melyek elfedik a fiatal öngyilkos képét.
Fényképe az újságban, a harmadik oldalon, a helyi rovatban, már régen el van temetve a többi hulladékpapírral együtt a konténerben. Kerekded arcú, barna hajú alak, ajka fölött gyér pihével, melyet a pontrács eldurvít, kihangsúlyozva az alig sejlő bajuszt; egy arc, amelynek nem adatott meg az öregedés. Vagy nem történhetett meg vele. Ezt nem volt olyan könnyű eldönteni. Elmar szívesen megtartotta volna magának az eredeti fényképet, de a szerkesztőség kívánságára vissza kellett vinnie a szülőknek, akik kölcsönadták. Nem szívesen, ahogyan Elmar a főszerkesztőnek nyilatkozta: A hozzátartozók nehezen megközelíthetőek, inkább elutasítóak, nem mintha egyenesen kidobták volna, de… Nem is csoda, hangzott a válasz: Hogyha így veszíti el valaki a fiát, mit vár el tőle tulajdonképpen? Vidám csevegést?
Második, és amint vélte, egyben utolsó látogatása alkalmával már a bejárati ajtóban elvették tőle a barna borítékot a fényképpel. És még egy egészen rövid beszélgetésre sem került sor. Elmar újra világosan érezte, hogy Zacharias úr többet tud a fia haláláról, kiérződött belőle valami, mintha a vigasztalan esemény magától értetődőnek tűnne számára. Mintha már régóta számolt volna egy szerencsétlenséggel, úgyhogy most, amikor megtörtént, az észrevehető érzelmi megnyilvánulás elmaradt. Merő spekuláció, mondta magának Elmar: képtelenség. A férfi csupán összeszedte magát. Nagy akaraterőről tanúskodik, hogy magatartása semmit sem árul el. Mit is vártam el Z. úrtól? Vörösre sírt szemeket? Kialudt tekintetet? Kapkodó taglejtéseket? Remegő hangot? Mégis mit nem adott volna azért, hogyha a becsukódó ajtó résén át láthatatlan vendégként besurranhatott volna, és követhette volna Z. -t a keskeny folyosón át a nappaliba, ahol valószínűleg Z. asszony a tolókocsiban várta a férjét, hogy Elmar jelentkezéséről értesüljön. Z. az asztalra tenné a borítékot és azt mondaná: Már megint ez az ellenszenves újságíró!
Elmar azzal vesződött, hogy tovább fűzze a fikciót, de az elképzelt jelenet nem és nem akart folytatódni. Hiszen sejtelme sem lehetett róla, mi zajlott le odabent valójában. Hogy tudniillik Z. úr a folyosón végighaladva zakója zsebébe dugta a borítékot, és belépve, így szólt a feleségéhez: Csak egy ügynök volt!
Elmar sohasem találta volna ki, hogy Z. asszony rá sem pillantott a férjére, és egy szót sem szólt. Igen, hallgass csak, hallotta volna dörmögni a férfit a láthatatlan Elmar. Amit ki nem mondana, hanem csak magában gondolja: hiszen igazad van, hogyha gyűlölsz és vádolsz engem. Hogy így alakul a dolog, nem lehetett előre látni. A legjobbat akartam neki. És te magad is beleegyeztél. Hiszen jónak és helyesnek találtad az ötletet. És mi mást tehettünk volna?
Meglehet, hogy a tolókocsiban ülő asszony a kimondatlant magában kimondta, de ezt nem lehetett észrevenni; néma maradt, csak a legszükségesebbet szólta. Igen, nem, köszönöm, most nem; látható ellenszenvvel nyitotta szóra a száját. A férfi szolgálatait is elutasította, inkább egyedül kínlódta át magát a tolószékből az ágyba; szinte megszakította a házastársával való kapcsolatát. Eközben nem menthette fel magát a bűnrészesség alól, ami fokozta a fájdalmát. Hiszen a „terápiába”, amint azt Z. úr nevezte, beleegyezett, a gyermekéért, akit a kisiklás veszélye fenyegetett, ah, aki tulajdonképpen már ki is siklott. Vissza akarta hozni az idegenszerűségéből, hogy olyan legyen, mint azelőtt volt, egykor, és most örökre odavan, és sem „terápia”, sem erőfeszítés, sem ima vissza nem hozhatja. Miféle idők is voltak ezek, amikor a gyermekek és szülők különböző dimenziókban éltek, bolygópályákon, amelyeket fényévek választanak el egymástól, ahol többé maga a nyelv sem a megértést szolgálta, hanem csupán a fokozódó eltávolodást. Bár számolt vele, hogy a kamaszkor nehéz életszakasz lesz, hiszen tudomása volt a jelenkor aktuális problémáiról, de titkon úgy vélte, és ez most lett világos számára, hogy az ő gyermekét, Thomast mindez nem érintheti. Annál rosszabb volt, amikor váratlanul beállt a változás. Egy jóindulatú fiúból ismeretlen lakótárs lett. Egyszerre csak egy másik ember állt előtte. Kezdetben mindketten az értelemmel, a rábeszéléssel próbálkoztak, velünk mindenről beszélhetsz, de ami kijött a fiú száján, az ijesztő volt. Az apa egy rakás könyvet hordott haza, bevitte őket a fiú szobájába: Olvasd csak ezt. Olvasd amazt! Halvány sejtelmed sincs a múltról. Mit tanultok az iskolában? Töredékeket. Sódert. Itt, Thomas, ebben benne van az igazság. Dokumentálva. Tény tényre halmozva! Nem lehet letagadni! Gyilkos népség voltunk, semmirekellő, elbizakodott, brutális, akárcsak az idióták, akiknek hiszel!
A fiú nem olvasott el egyetlen könyvet sem. Gyenge vigasz a szülőknek, hogy amikor a fiatalok éppen az ellentmondás időszakán mennek keresztül, szükségük van arra, hogy a felnőtteknek ellenálljanak, hogy magukat mint egyént megalapozzák, szóval a szokásos generációs konfliktus. Leválás a gyermekkorról, ezt a klisét találta Z. úr olvasmánya valamely oldalán. De hogy ez a leválási folyamat ilyen formában zajlik, eziránt hiányzott belőle bárminemű megértés, és türelme a tulajdon házában lévő leragadt elméjű kölyökhöz egyre inkább alábbhagyott. A felvilágosítás az elvárt siker nélkül a felvilágosító személy frusztrációjához vezet, sőt, saját álláspontjának a megszilárdulásához, végül pedig dühhöz és agresszivitáshoz. Egy pofon tenne jót ennek az ostobának, de a testi fenyítés ellentmondott személyes meggyőződésének: így hát elmaradt. Inkább kitértek egymás elől. Csak az anyjával volt még hajlandó beszélgetni a fiú, mígnem egy napon előadta neki az összeolvasott, valahonnan hazahozott bölcsességeit az értéktelen emberek feleslegességéről. Mi, vélekedett, és átengedte hallgatójának, hogy értelmezze a gyűjtőnévmást, mi túl sok gyengeelméjűt és nyomorékot engedünk meg magunknak, kár a pénzért, korábban ravaszabbak voltak… Teljesen ártatlanul, úgy tűnt, anélkül, hogy tudatában lenne, ki is ül előtte a tolókocsiban, évek óta egy közlekedési baleset miatt járásképtelenül: egy nyomorék! Könnyedén vetette oda, és a nyomorék így szólt a fiúhoz: Akkor engem is el kell tenni láb alól. Ha most a fiú azt mondaná, nem így gondoltam, hülyeséget mondtam, ostobaságot, bocsáss meg, buta beszéd volt, de semmit sem felelt, és ez rossz volt. Ezzel csak kifejezte, hogy egyetért az anyának fájó mondattal.
Tépelődésnek nevezik az elgondolkodás súlyosabb formáját, nyugtalanságnak, önmagunkról való figyelemelterelésnek. Ez történt Elmarral, amikor a nyomozás során egy lányra bukkant, akit a fiatal Z. néhanapján hazakísért a diszkóból. A lány Zachariasék közelében lakott, de más iskolába járt. Szünetben, az iskola udvarán szólította meg Elmar, és így megtudott néhány dolgot az öngyilkosság előtti hetekről. Thomas feltűnően megváltozott. Ha azelőtt kiegyensúlyozott jellem volt, most egyik napról a másikra feltűnő idegességet mutatott, igen, nyughatatlanságot. A lány úgy vélekedett, lehetséges, hogy valamiféle szereket vett magához, mert olyan furcsa dolgokat beszélt például, hogy ő tulajdonképpen másvalaki és nem az, akinek eddig tartotta magát. Drogot? Talán. Mindazonáltal egészen józan benyomást keltett, de mintha odalett volna az önérzete. Mostantól meg kell vetnie önmagát, éppen úgy, ahogyan másokat gyűlöl és megvet. Fecsegés, amitől a lány nem lett okosabb, ami untatta. Elfordult tőle, mert a fiú nem akarta abbahagyni, anélkül, hogy kirukkolt volna vele, hogy mi is van tulajdonképpen. Azután nem találkozott vele újra. Sajnálja a halálát, förtelmes dolog, tényleg rejtélyes. Megvonta a vállát.
És megszólalt a csengő, és otthagyta Elmart, mint ahogyan feltehetőleg Thomast is otthagyta. Közömbösen. Tanulók csoportja súrolta Elmart, meglökték, látszólag véletlenül megtaszították, mígnem egyedül maradt a csupasz betonon. Ezek a túl nagyra sikeredett teremtmények, akik a megtévesztésig hasonlítanak a felnőttekhez, szinte kész emberek és mégsem – Elmar kényelmetlenül érezte magát, mert mindannyian felettébb idegennek tűntek, sőt ellenségesnek. Hogyha elesett volna, valószínűleg átgázolnak rajta, anélkül, hogy figyelembe vették volna. Micsoda generáció!
Mindamellett Elmar úgy érezte, hogy most már sejti az öngyilkosság indítékát. A fiú lényének ez a váratlan átalakulása azt a gyanút keltette, hogy Thomas esetleg örökbe fogadott gyermek, ráadásul aszociális hátterű, ami megmagyarázná az elvesztett önbecsülést. És az egyetlen hely, ahol Z. nem kerülheti el őt, a könyvtár lenne, ahol a könyvtáros aligha mutathat ajtót az újságírónak.
Thomas örökbe fogadott gyermek volt, és Elmar feltette magában, hogy azonnal Z. fejére olvassa. Ezzel nem tudott megbirkózni a fiú. Ugye, így volt?
Holnap újra eljövök, és holnapután is, és minden nap, mindaddig, amíg ki nem rukkol az igazsággal, Zacharias úr! Ne fenyegessen engem a rendőrséggel. Egy nyilvános könyvtárból nem lehet elűzni egy újságírót. Vagy botrányt akar? Mi rejtegetnivalója van, Zacharias úr?!
Az újságíró látogatásáról hallgatni fog, mint a sír – istenem, kicsoda talál ki ilyen hasonlatokat –, nehogy újra kitegye magát a felesége jogos szemrehányásainak. Z.-nek hirtelen tanácsra lett volna szüksége, hogyan viselkedjen ezzel az újságíróval, de nem jutott eszébe senki, akinek ki merné önteni a szívét. Teljesen kizárt, hogy az egyik munkatársának feltárja a lelkét, és beismerje: Én öltem meg a fiamat! Gyilkos vagyok, közvetetten, magától értetődik. Vagy nem hinnének neki, vagy beismerő vallomását a lelki zavar megnyilvánulásának tartanák.
Zacharias úr megőrült a fia öngyilkossága miatt. Maga előtt látta az elképedt arckifejezéseket, a kétségtelenül merev arcokat. Nem, ez sehogy sem ment. Hazaküldenék, oda, ahol az asszony üldögél a tolókocsiban, és hogyan magyarázná meg neki váratlan hazajöttét, ideiglenes felfüggesztését betegség miatt, amivel vallomása esetén számolnia kellett?
Ami még rosszabb volt, hogy még hinnének is neki. Végtére is megbízható személynek, szaktekintélynek és mintaképnek számított, olyasvalakinek, aki aligha mond könnyelműen valótlanságokat. Ezután nem sokáig lenne maradása nyomtatott barátai és vigasztalói között. De ezt különben a könyveknek kellene felróni, ők a felelősek nemcsak hajdani boldogságáért, de a boldogtalanságáért is. Tulajdonképpen ők adták az ötletet, a gondolkodás csábítói, az érzelmek lókupecei. Eközben már nem is emlékezett rá, hogy olvasmányai halmazából honnan is származott az ötlet.
Próbálkozása, hogy rájöjjön, messzire visszavezette az időben. Gyermekkora meséskönyveihez, amikor a szegény kiskondás egyszerre csak királyfiként fedi fel magát, és Hamupipőke királykisasszonyként. Ez a motívum végigvonult az egész irodalomtörténeten. Valakiben mindig valaki mást ismertek fel, vagy meglepetésszerűen új identitást nyert, amelyről addig nem volt tudomása. E meggyőző előfeltevés ismeretében Z.- nek egyszerűnek tűnt, hogy a fiával is, akinek a társas érintkezését és véleményét illetően a legrosszabbtól lehetett tartani, ugyanilyen mesébe illő módon járjon el, és a mesét megingathatatlan valóságként közölje. Hogy Thomast szörnyű cimboráitól elválassza, és azok erőszakosságából és beteges képzelgéseiből kigyógyítsa, a fiúnak valaki mássá kellett válnia. Z. asszony, bár tétovázott, elfogadta a javaslatot: meggyőzzük róla a fiút, hogy nem vagyunk a vérszerinti szülei. A valódi anyja meghalt a szülésnél, miközben te ugyanazon a klinikán elvetéltél. A főorvos, titkos szövetségesünk, a halott gyermeket az élőre cserélte, természetesen titokban, és mindig le fogja tagadni a történteket. Az „igazi” anyjának, mert zsidó volt, nem volt családja, mind az életüket vesztették. Az elképzelés az, hogy a tulajdon fiunkat zsidóvá varázsoljuk át, hogy immunissá tegyük a brutális embergyűlölet nyavalyájával szemben. Egészen egyszerű. Így azonnal egy láthatatlan fal épül közé és a cimborái közé, ezzel előprogramozzuk a köztük lévő elidegenedést. A fiú már nem potenciális gonosztevőnek, hanem potenciális áldozatnak tekintené önmagát. És kénytelen-kelletlen végre jobb belátásra térne. Később, a terápia után, bevallanánk neki a kis cselt: Nincs más út a megmentésedhez, fiam! Már ott tartottál, hogy elsüllyedsz az embertelenség mocsarában.
Csak szavahihetően hangozzék a történet. Hogyha az írók vitathatatlan igazságokat találnak ki, hogy is volna ez egy apa számára ilyen kényszerhelyzetben kevésbé lehetséges? Előnyös lenne egy tárgyi bizonyíték, hogy alátámasszuk a legendát. Nem írhatott volna, mondjuk, az igazi anya, Irene Katz asszony, halála előtt egy levelet, amelyben megkéri a főorvost, hogy viselje gondját a gyermekének? Hogy Thomas legyen a neve, és nem zsidó név, óvintézkedésből, mert senki sem láthatja előre a jövőt. Természetesen elváltoztatott kézírással, gyűrött papíron, amit a könyvtár egyik raktárában talált, a papírlap mesterséges öregítése végett enyhén végigvasalja forró vasalóval, amely megbarnítja és a széle szakadozott lesz: egy dokumentum! Egy okirat, kétségtelenül, mindenki számára.
Ön írta meg sajátkezűleg a levelet, Zacharias úr?
Ki írhatta volna meg más, Elmar úr. Bizonyíték híján az elbeszélés nem lett volna elegendő. De így?
És a fia elfogadta?
Azt mondhatta magában: miért hazudnának nekem a szüleim? Különösen anyám, aki ily módon megsemmisítette az anyaságát. Ez meg a levél elég meggyőző volt. A levél jogilag szólva „koholt bizonyíték”. A szándékom, a szándékaink tiszták voltak. Azért javasoltam Önnek, Elmar úr, ezért kértem, hogy a könyvtárba jöjjön. A feleségemet ki szeretném hagyni ebből. Eleget szenved így is. És Ön talán rábukkant volna a rejtett okra, és esetleg megírta volna. Nem tehetem ezt a feleségemmel.
Mindenekelőtt a saját javát akarta, Zacharias úr, ez lett volna az egyetlen igazi ellenvetés, amit Elmar elnyomott. Hiszen már előre tudta a választ, mert ő maga is így vagy hasonlóan válaszolt volna. Az ember csak jót akar a felebarátjának, a maga oldalán szeretné tudni, a maga mintájára toleránsnak, értelmesnek, erkölcsileg kifogástalannak. Nincsen ebben semmi elítélendő. De szörnyű módon olyasmi történt, amit nem mondhat a szegény Z. szemébe. Hogy a gyűlölete és a kívánsága, hogy ez a farkashorda csőcselék megdögöljön, egyiküknél sikeresen bekövetkezett. Csakhogy ez a saját húsa és vére volt. Ama titokzatos törvény lép fel vajon ebben a formában, hogy az, aki ráhangolódik a gyűlöletre, maga is kárt vall? Z. is ugyanazt kérdezte volna, mint Elmar. Mit tehettem volna hát? Ahol a nevelés, a felvilágosítás, a tények nem hatnak, ott a jóság elvesztette jogosultságát.
Hogy micsoda hazug alak ez a Goethe a szellemével, mely örökké rosszra tör, s örökké jót művel! Pontosan fordítva működik. Itt, a G betűhöz besorolva, itt sorakozik a sületlenség szinte a végtelenségig. A fausti ember, nagy humbug.
Mindig csak a jót akarjuk, és mi lesz belőle? Honnan ered a bűn? Csak nem a bűn iránti vágyódásból vagy akár szenvedélyből, a megbánás és bűntudat perverz élvezetéért?
Elmar, ahogyan a szakzsargonjában mondják, nem harapott rá, nem faggatózott, miután Z. úr mellékesen, a kartotékdoboz fölé hajolva, suttogva beismerő vallomást tett. Eltekintve attól, hogy egy további cikket írni amúgyis túl késő lett volna, hiszen az ügy már félig feledésbe merült, nem volt érdemes megbolygatni ezt a zavaros esetet. Sajnos, nem lehetett volna semmiféle tanulságot levonni belőle az előfizetők számára.
BENŐ ESZTER fordítása
