Terápia

– Foglaljon helyet a székben, mindjárt jövök én is – utasítom, amikor belép az ajtón, miközben a csaphoz megyek, és megmosom az arcomat. Rá sem nézek, de nem érdekel, ha bunkóság. Péntek délután van, ő a héten az utolsó kliensem, egyszerűen túl akarok lenni rajta. A friss víz kicsit lehűti az arcomat, de így is lángol. Félek, hogy ez már a klimax, pedig még csak negyvennégy vagyok. Nem tudnám elviselni, ha ilyen korán beütne.

– Köszönöm – feleli, miközben megtörölközöm.

Egy céges rendezvényen nyerte hozzám a kétalkalmas utalványt, az is meglep, hogy egyáltalán eljött.

– Sosem jártam még pszichológusnál. Kíváncsi vagyok milyen lesz, csak ki ne derüljön, hogy őrült vagyok – mondja nevetve, hogy oldja a feszültséget. Normál esetben visszamosolyognék, de most annyira nem érdekel, hogy még tettetni sem tudom. Mindenkinek ez az első mondata, amikor megismer, nehéz nem unottan reagálni rá.

– Biztosíthatom, hogy nem fog ilyesmi kiderülni – felelem tárgyilagosan, miközben leülök.

Első ránézésre nem is tűnik olyan rettenetes alaknak, mint amire számítottam. Valamivel talán fiatalabb nálam, de komolyságot sugároz még úgy is, hogy mosolyog.

– Akkor mivel kezdjük? – kérdezi kedvesen. – Nincsenek problémáim.

– Valamiért mégis eljött. A kupon csak lehetőséget adott, nem kényszert – vágom rá, és most én nevetek olyan zavartan, mint az előbb ő. – Kezdetnek talán meséljen magáról!

– Hát jó. Tehát ahogy a telefonban is mondtam, grafikus vagyok a cégnél. Három éve dolgozom itt, és… nem is tudom. Néha vannak elakadásaim, de összességében szeretem – mondja.

Mikor elmosolyodik, a szeme valamiféle cinkosságot sugároz, amitől nehezen tudom megállni, hogy ne mosolyogjak rá vissza. Basszus, miért ilyen nehéz arra figyelnem, amit mond? Milyen szívesen beleugranék a nagy barna szemeibe, mint egy medencébe. Nem is, inkább mint egy jacuzziba. Habár abban sokkal szívesebben üldögélnék vele együtt.

– Tehát megbeszéltük a dolgot, és végső soron sikerült is elrendezni – zárja a történetet, ami fogalmam sincs, miről szólhatott.

– És most hogy érzi magát ezzel kapcsolatban? – kérdezem. Ezzel mindig ki tudom vágni magam, amikor elveszítem a fonalat.

– Akkor nagyon sok indulat volt bennem, de ma már nem vált ki belőlem semmilyen érzelmet. Utólag visszagondolva kezdem érteni, hogy Péter miért mondta, amiket mondott, és valahol abban is volt igazság.

Azt hiszem, ezzel megúsztam. De ki a fene lehet az a Péter? Talán a főnöke.

Legalább pár percre visszatérhetek a jacuzzis fantáziámhoz. Elképzelem, milyen lehet a felsőteste az inge alatt. Ránézésre úgy tűnik, edz, de nehéz megmondani. Most elkezdem sajnálni, hogy én évek óta nem tornáztam. Persze voltak próbálkozásaim, de valahogy sosem bírt rendszeressé válni. A munka az oka. Francba, miért kellett tegnap bevágnom azt a somlóit? Helyette megmoshattam volna a hajam, vagy feltehettem volna egy arcpakolást, és most nem úgy néznék ki, mint egy háromnapos vízihulla. Mondjuk úgy tűnik, nem zavarja, most is mosolyog. A szememmel jegygyűrű után kutatok, mikor eszembe jut, hogy ennek egyszerűbb módja is van.

– Meséljen a családjáról – mondom. Most legalább nem kell megjátszanom az érdeklődést.

– Van egy lányom – feleli csillogó szemekkel.

– És milyen idős? – kérdezek vissza.

– Most lett tizenhárom.

– Nahát, nekem meg egy kamasz fiam van – válaszolom. Normál esetben nem szoktam ilyen személyes dolgokat elmondani, de úgy érzem, neki lehet.

A maradék néhány percben már csak a lányáról beszél. Nem akarok egyenesen rákérdezni a feleségére, de ha még együtt lennének a gyerek anyjával, akkor már rég megemlítette volna.

Sajnos letelik az időnk, és el kell köszönnünk.

Kicsit szégyellem, hogy összeszedetlen voltam, de a következő alkalomra jobban felkészülök. Befestem a lenőtt hajam, és a kedvenc szoknyámat veszem fel egy fehér harisnyával.

– Megkínálhatlak egy pohár kólával? Esetleg teával vagy kávéval? – kérdezem, mikor belép a rendelőbe. Remélem, nem érzi furcsának. Másoknak ezt nem szoktam felajánlani, de mégiscsak péntek délután van. Ilyenkor már érthető, ha oldottabb az ember, ráadásul ő nem is igazi problémával jött, csak egy rohadt kuponnal. Nyilván nem fogom úgy kezelni, mint a betegeket, akik járnak hozzám. Basszus, miért pont itt találkozom az ilyen pasikkal, és nem a táncórán vagy a rapid randin?

– Köszönöm, a kólát elfogadom – feleli. Úgy tűnik, mint aki már várta, hogy itt legyen.

Ahogy kólát kortyolva ülünk egymással szemben, arra gondolok, hogy ez akár egy randi is lehetne. Nyilván nem egy rendelőben, de amúgy miben lenne más? Egymást néznénk, innánk valamit, és közben az érzéseinkről beszélgetnénk.

– Nem is tudom, hol hagytam abba legutóbb – mondja.

– Azt hiszem, a családodnál – felelem, és beletúrok a hajamba. Utálom, hogy állandóan lelapul, nem akarom, hogy így lássa.

– Igen. És a feleségemet még nem is említettem – mondja. Érzem, ahogy felgyorsul a szívverésem. – Illetve már csak a volt feleségem. Múlt hónapban mondták ki a válást. Be kell vallanom, ez kicsit megviselt.

– Milyen tekintetben viselt meg? – kérdezem.

– Nem is tudom.

– Mi volt az oka a válásnak?

– Nehéz konkrét okot mondani. Nem működött már.

– Azt hiszem, értem, miről beszélsz. Sok hasonló tapasztalatot hallok. És őszintén szólva, nekem is ez volt a férjemmel.

– Tényleg? – néz rám érdeklődve, mint aki pont annyira várta, hogy megtudja az én családi állapotomat, mint én azt, hogy megtudjam az övét.

– Igen, rengeteget veszekedtünk. Hol a gyerek miatt, hol a munka miatt, máskor meg a pénz miatt.

– Mi is ezeken – feleli.

– És milyen volt a szex?

– Hát… nem volt rossz.

– Nem rossz? – kérdezem. Próbálok olyan cinkos mosollyal nézni rá, ahogy ő néz rám, és csak abban bízom, hogy a hatása is hasonló lesz.

– Nehéz ilyesmiről beszélni. Még akkor is, ha pszichológusnál van az ember.

– Akkor ne pszichológusként tekints rám! Két ismerős beszélget.

Nyel egyet.

– Ha ez megkönnyíti, akkor kezdem én. A volt férjem nem tudott kielégíteni. Egyszerűen nem ment, akármennyire is próbálkozott, és ez végzetes probléma két ember között.

Értetlenül néz rám.

– Nos, nálunk nem voltak ilyen jellegű nehézségek.

– Persze, nem is azért mondtam! – vágom rá. – Csak szerettem volna oldani a feszültséget. Habár nem ártana megnéznem a szerződésemet, mert lehet, hogy ilyesmit nem oszthatnék meg veled – nevetek, ő pedig visszamosolyog, de továbbra sem szól egy szót sem.

– Már csak tizenöt perc van hátra – mondom, mikor ránézek az órámra. Nem ártana jutni is valahová.

– Van egy dolog, amiről még szívesen beszélnék.

– Hallgatlak.

– A lányommal kapcsolatos. Aggódom az egészsége miatt. Nagyon sokat fogyókúrázik, és volt, hogy úgy hallottam, mintha hánytatná magát a fürdőszobában. Persze nem vagyok benne biztos, ezért rákérdezni sem merek. Fogalmam sincs, hogyan kellene kezelnem ezt az egészet. Az anyjával nem tudom megbeszélni, és valamit lépnem kell, mert ezt nem nézhetem tétlenül. Őszintén szólva emiatt is jöttem el ide, abban bíztam, hogy erre is segítséget kapok.

– Miért nem tudod megbeszélni az anyjával? – kérdezek vissza. Talán végre kiderül, mi a baj a nővel.

– Mert nem hisz nekem. Ő ültette Panni fejébe ezeket a tévképzeteket, mert ő maga is állandóan csak a súlyával van elfoglalva.

– Talán kórosan sovány? – kérdezem, és behúzom a hasam, bár úgy tűnik, elege van a csontkollekciókból. Nem kellene szégyenkeznem, talán éppen egy egészséges alkatú nőre vágyik. Ezek után biztosan.

– Nem, nagyon csinos. De megszállottan komolyan veszi az edzést meg a diétázást, és Panniba is ezt sulykolja. Őszintén kétségbe vagyok esve emiatt.

– Tudod, én nem vagyok gyerekpszichológus – mondom, és ahogy kiejtem, rá is jövök, hogy ez mennyire hülyén hangzik.

– Persze, tudom. Csak abban bíztam, kapok némi támpontot.

– Szívesen segítenék, de sajnos lejárt az időnk. Mit szólnál, ha visszajönnél egy másik alkalomra?

– Emiatt? Talán tényleg inkább olyan szakembert kellene keresnem, aki gyerekekkel foglalkozik. Esetleg tudna ajánlani valakit?

– Én is ugyanarra az egyetemre jártam, mint ők – vágom rá nevetve. – És miért fizetnél érte tízezreket? Hozzám ingyen is eljöhetsz.

– Nem ebből él? Miért fogadna ingyen?

– Mert érdekel az eset. És ahogy mondtad, nem a szakterületem. Nem volna jogos, ha pénzt kérnék érte.

Végül nem maradunk semmi konkrétban, csak elmegy.

Csalódott vagyok.

Hazaérve a Facebook-profilját nézegetem. Bejelölöm, abból nem lehet baj. Hiszen ismerjük egymást. Szinte azonnal visszaigazol.

Nem tudom megállni, és írok is neki.

„Köszönöm ezt a két alkalmat. Remélem, tartalmasnak érezted”

„Igen, én is köszönöm” – válaszolja.

„Továbbra is áll az ajánlatom, ha beszélnél a lányod problémájáról”

„Nos, ha már így felajánlod” – írja, majd egy képet küld, amin egy tányér van a közepén néhány szelet sonkával és egy paradicsommal. – „Panni ma ezt ette vacsorára. Semmi mást nem tudtam belekönyörögni. Szerinted ez normális?” – kérdezi.

Végre beszélgetünk. Úgy tűnik, ebből tényleg lesz valami.

„Épp jókor küldöd, én is pont vacsorázok” – felelem, és átküldök egy képet egy két héttel korábbi kajámról. Lássa csak, hogy jól főzök, úgy tűnik, ez fontos neki.

Erre már nem válaszol.

Néhány napig még pörög rajta az agyam. Egyszer írok neki, majd kitörlöm az üzenetemet, végül mégis elküldöm, de arra sem válaszol. Kár érte.

Ha másra nem is, de arra legalább jó volt ez a két hét, hogy egy kicsit nőnek érezzem magam. Erre már nagy szükségem volt.

‍