.svg)
Két erős állítással kezdem szövegemet.
1. Visky András regénye több mint irodalom. Sőt, ahogy a szövegem címében is megjelöltem, akár teológiai munkának is felfogható, igaz, mindez prózában elmesélve.
2. Visky András elrontotta a regényének a végét. Igaz, ezt azért tette, hogy később talán folytathassa.
A klasszikus retorika attentiónak nevezi a szónoki beszéd kezdetéhez kapcsolódó elvárást, miszerint a szónoknak nemcsak a hallgatóság jóindulatát kell megnyernie, hanem a tárgy iránt is fel kell keltenie az érdeklődést. A tárgy jelen esetben egy regény, Visky András első prózai műve. Mintha ez nem lenne elég a figyelem felkeltésére. Az elismert költő, drámaíró, dramaturg, színházi teoretikus megérkezett a prózához. Végzetszerű találkozás, ironizálhatnék, ha ezt nem kellene a maga evidenciáiban is komolyan venni, ugyanis legalább három szempontból is érvényes összefüggésről van szó. Egyrészt ez a regény jó hátteret képez az általa írt színművek világának alaposabb megértéséhez, elmélyítéséhez. Másrészt úgy látom, ennek a regénynek a megírásában a dramaturg, sőt a lírikus is alaposan kivette a részét, a regényben hatásosan érvényesülő jelenetezés, az érzelmi csomópontok előállításának képessége ugyanis a rendezéssel is foglalkozó dramaturg sajátja, ami mindenképpen hozzájárult a regény hatásosságához. De az elméleti, interpretatív munkákkal foglalkozó szakember is megtalálta helyét a regényben. Ezt jelzik a szövegben a Biblia passzusainak radikális olvasatai, amelyek nem pusztán szöveginterpretációk, ehelyett a Biblia idézeteinek visszahelyezése történik, abba a gyúlékony közegbe (nevezzük életnek), ahol érvényesülni tud azok megütköztető, felforgató jellege.
Folyamatosan regényről beszélek. És miért ne tenném, a mű elején található megjegyzésében a szerző maga is fikciónak nevezi művét, ami, állítása szerint, egy gyermek képzeletének a szülötte. Ugyanakkor ő is jelezni akarja, hogy a szövegben több és más is játékba van hozva, mint amit a fikció szó jelez, hiszen a valósággal való egyezés lehetősége is nyitott, amiért a szerző, egy meghökkentő, de a regény világában igenis értelmezhető megfogalmazással magát a „valóságot” teszi felelőssé.
A fikció és/vagy valóság – általában ezt a megkülönböztetést használjuk, hogy kijelöljük annak a mezőnek a határait, amit egy ideje irodalomnak nevezünk. Amivel világosan ki is jelöljük a helyét a valóság felosztása nevű modern történetben. Művészet, tudomány, vallás – megannyi rekesz, amibe megpróbáljuk beleszuszakolni az emberi teremtőerő szüleményeit, miközben azok folyamatosan át is járják, bújtatják, ihletik egymást, gyakran szétzilálva nemcsak a jól védelmezett intézményes, hanem a megértésbeli határokat is.
Többszörös határátlépést érzékelek Visky András regényének esetében is, ami nem hagyja meg a textust a fentebb kijelölt helyen. A „több mint irodalom” megfogalmazás egyszerre befelé és kifelé mutat. Befelé, azaz az igazi irodalom irányába, s vállalnom kell ezt az elitista jelzőt, még akkor is, ha világos, minden irodalom „igazi” akar lenni, kérdés, mennyire sikerül. Az igazi irodalom irányába számomra Dosztojevszkij, Nietzsche, Camus, Nádas Péter művei találhatók, műveik olvasása ugyanis nem hagyja érintetlenül életünk. Így van ez Visky András regényének esetében is. Kevés olyan kortárs prózát lehet olvasni, amely ilyen elementárisan, felkavaró módon vág bele világfelfogásunkba, kikérdezve, sőt provokálva azt, a találkozás, a maradandóság élményét vonva maga után.
A kifelé tartó mozgást már nem ennyire egyszerű leírni. Mindenképpen a vallást találjuk abba az irányba, de pontosabb, ha a hit megvallását, de főleg megélését értjük ez alatt. Egy mélyen hívő ember írta a regényt, mondhatnám, ha ez a megfogalmazás nem lenne szinte eufemizmus, a hit, a hívés dimenziójának lebutítása. Sőt, talán azt a hibát sem kellene elkövetni, hogy összekeverjük itt a szerzőt és az elbeszélőt, miközben szerencsére maga a szerző is tetten érhető a világban, és megnyilatkozásai egyáltalán nem mondanak ellent annak, ami ebben a regényben is kifejlik. Sok minden van ebben a mély hitben, kockázat, kitettség, keresés, merészség mindenképpen, talán, amit leginkább várnánk, a kétely a legkevésbé, de nem azért, mert azt elzárná maga elől a hit, hanem mert olyan evidenciajelleggel bír, hogy a legfelforgatóbb kételyt is képes közel vonni magához anélkül, hogy elbizonytalanodna, megrendülne.
Teológiai műnek neveztem a regényt, és hozzátettem: prózában elmesélve. Mintha lenne ebben bármi megütköztető, hiszen végső soron mi más lenne maga a Biblia is. Történeteket foglal magába az Istenről és a Fiúról, a kiválasztott nép kiűzetési és hazatalálási eseménysorába illesztve, amit aztán a filozófiai-tudományos hagyomány párolt, fordított át „Isten-tanná” (theosz logosz). Ehhez hasonlóan a Kitelepítés szövegéből is kiolvasható egyfajta istentan, azonban egy olyan, amely alapvetően provokálja a teológia dogmáit, ezek között elsősorban az örökkévaló, mindenható, tökéletes Isten képzetét. A Kitelepítés Istene nem fölötte áll a világnak, hanem teljesen átjárja, valahogy úgy, ahogy a Biblia textusa is a regény szövetét. Nem feloldódás, nem panteizmus ez, hanem zökkenőkön, szakadásokon, iszonyatokon, a testiség megélésének totalitásán, ahogy beteljesedéseken, megrendüléseken keresztül is működő állandó viszonyulás, jelenlét. Nincs előzmények nélkül ez az elképzelés, a filozófiai irodalomból most Hans Jonas német filozófusnak az önkorlátozó Istenről való gondolatát emelném ki, miszerint: „Isten valamiképpen lemondott arról, hogy saját hatalmával biztosítsa önnön beteljesedését, amiképpen már a teremtéssel lemondott arról, hogy minden legyen mindenekben”. Ez a lemondás eredményezte azt, hogy az isteni létalap, felvállalva a veszteség kockázatát, helyt adott a véletlennek, a lét-változás végtelen sokféleségének – állapítja meg Jonas Az Isten-fogalom Auschwitz után című szövegében (Lásd Múlt és Jövő, 2016/1.). Egyáltalán nem véletlen, hogy Auschwitz után vagyunk, ami az egész emberi kultúrát, beleértve a teológiai gondolkodást is az egyik legnagyobb provokáció elé állította. Milyen Isten engedte ezt megtörténni? – tehető fel a teodícea legnehezebb kérdése. Egy világnak kiszolgáltatott Isten, érkezik a válasz, amibe, igen, a haláltáborok, a lágerek is beletartoznak.
Mert azokban, a lágerekben, munkatáborokban vagyunk ebben a regényben is, amely nyolcszázhuszonkét átlagosan féloldalas fragmentumon keresztül bontakoztatja ki magát. Minden mívesen megformált, felvillanó fragmentum önálló világ, ami önmagában is szemügyre vehető, ugyanakkor nagyobb belső egységek, akár fejezetnek nevezhető részek is tagolják a könyvet, amely ezt a belső tagolódást követve, a hullámmozgások parttalanságát megidézve halad előrefelé. Családregény, gyerekregény, lágerregény, szerelemregény, anyaregény, az apahiány regénye, az ötvenes évek regénye, Esterházy Péter-hommage – hogy megkönnyítsem a beazonosítást, citálom ide ezeket a címkéket, anélkül, hogy általuk kimeríthetném a leírás tárgyát. Mert ez a rétegzettségből felfakadó gazdagság is sajátja a szövegnek, amely folyamatosan arra kényszerít, hogy újabb és újabb metaforákon keresztül próbáljuk megragadni mozgékony lényegiségét.
Miközben a regény önéletrajzi jellegű alaptörténete viszonylag egyszerű: miután az apát, Visky Ferencet 1958-ban börtönre ítéli az úgynevezett „népi demokrácia”, feleségét és hét gyerekét, köztük a regény elbeszélőjét, a kétéves Andrást, munkatáborokba kényszerítik. A család üldöztetését, deportálását és lágeréletét követjük nyomon a regényben, de már a „nyomon követés” metafora is félrevezető, mert itt nem a leírás, a bemutatás, a történelmi hűség számonkérhetősége az elsődleges, hanem a megélés, a feldolgozás. Azt azonban nem szabad elhallgatni, hogy maga a regény története is felejthetetlen: az Apa és az Anya (így, nagybetűvel) szerelme, Lupu, a farkaskutya halála, az anya budapesti élete, Nényu, a családdal a kényszertelepítést is vállaló szolgálólány alakja, a munkatábor lakói, a román, sváb, szász kitaszított értelmiségiek sokasága mind-mind magunkkal vihető momentumokat képeznek. De ez valóban csak a történések rendje, ezek a hosszabb-rövidebb ideig felvillanó alakok sora, menetelése nem áll meg önmagában, a megpróbáltatások sora a szabadság és a boldogság megélésének lehetőségeként van felmutatva. Minden üldözéstörténet megváltástörténet is, összegezhetnénk, hiszen a regény ott a legerősebb, ahol az istenivel érintkezik. Teszi ezt sok humorral, testiséggel, néha akár vaskossággal is, de ezek nem lehúznak, hanem felemelnek bennünket, egy plusz dimenziót illesztve a történések rendjéhez. „A véges individuumok röviden fenntartott ön-érzésén, cselekvésein és szenvedésein át is az isteni táj bontakoztatja ki a maga színjátékát” – állítja Hans Jonas a már idézett szövegében. Ez a kibontakozó táj az igazi tere a regénynek, egy megszenvedett tér, ami mégsem zárt, dobozszerű, nem lesújtó, mint ahogy már megszokhattuk a magyar irodalomban, hanem felemelő. Felemelő a regény, ennél pontosabban nem tudom a hatását leírni. És ez nem hit vagy nem-hit kérdése. Ateistaként is átélhető, követhető. Erre a dimenzióra mindenkinek szüksége van.
És akkor mi a gond a regény befejezésével?
Számomra az, hogy a regény ott is folytatódott, ahol már nem kellett volna. A regény tulajdonképpen az apa eltűnésével kezdődik, de nem ér véget a visszatérésével, folytatódik, egészen a főhős katonaéveinek elmeséléséig. Az apa hiánya és az anya állandó küzdelmes jelenléte egyszerre tartja egybe a regényt, amelyben, véleményem szerint, minden megtörténik és kifejeződik, aminek meg kell történnie, ki kell fejeződnie. A „Mennyei Jeruzsálem” fejezettől kezdődő részeket ezért egyfajta függelékként olvastam, amelyben némi túlmagyarázás is tetten érhető, főleg az európaiság és az erdélyiség fogalmainak értelmezéseiben, amelyeket szinte házi feladatként oldott meg a szerző. Ahogy a katonaévek leírását is feleslegesnek érzem, aminek az lehetett a célja, hogy visszavezessen a szürke, kopott, aljas kommunista valóságba. Minek? – kérdem. Nem tudtunk meg már mindent erről a valóságról? Az író elejtett megjegyzései arra utalnak, hogy folytatni fogja a regényt. Minek? – kérdem megint. A kérdésben elsősorban a regény miatt érzett lelkesedésem fejeződik ki.
De lehet, csak én vagyok kishitű.
Visky András: Kitelepítés. Jelenkor Kiadó, 2022.
