Tengerszemek

Szeles Judit: Szextáns. JAK–Magvető, Budapest, 2018.

Lehorgonyozni a türelem vizeiben. Vasmacskákat rajzolni a szunnyadó halál homlokára. Szerelmesnek lenni egy szállítóhajóba. Behunyt szemmel is érezni az árbóc magasságát. Belátni, hogy nem csak a madarak ismerik jól az eget, a tengerészek folyton a víz és a levegő közötti vékony sávba ékelődve húzzák magukhoz a horizontot. És veszettül félnek a szélcsendtől.
Szeles Judit kötetében érdemes sorra olvasni a verseket, mert rétegesen rakódnak egymásra a részletek, egyre pontosabbak és átláthatóbbak lesznek az elsőre homályosnak tűnő utalások, mintha a tengerész szeretője a kikötőből figyelné a lassan közeledő hajót, ahogy megtelik minden részlete jelentéssel és élettel. A huszadik század második felében hajózunk végig egy kiöregedett matróz élettörténetében, ahol tetoválásokkal, szigorú testbeszéddel kommunikálnak egymás közt, és szilárd talajról álmodnak. Ott oszcillálnak a hullámok, az alkohol és a kurvák háromszögében. Mert egy tengerész élete voltaképp a hajók neve, melyeken szolgált.
Bár a versek beszélője jól ismeri a megszólítottat, mégis elképesztően rideg, tárgyias a megszólaló, valaki halála, egy hajó elsüllyedése éppen akkora értékű információ, mint hogy milyen volt egy adott napon a hőmérséklet, hogy mennyit keresett az egyik útján vagy hogy egyszer épp gonorr­hoeát kapott. Voltaképpen felsorakoztatja a világ tengerparti országainak történelmét, ahogy a mozambiki polgárháború alatti kijárási tilalom miatt örömlányokat vittek a fedélzetre. De még a szexualitást is a bőr kizárólagos tárgyiassága felől írja le.
Szeletenként tudunk meg apró információkat a megszólítottról, közben különböző családtörténeteket mutat be, melyekben közös pont a tragédia és a kilátástalanság. „A tengeribetegség olyan, mint a honvágy,/ az embernek a gyomra is felkavarodik, ha csak rágondol.” (49.) De folyton ott lebeg az égető kérdés: hol van az otthon, ahová egy tengerész visszavágyhat?