Tenger, Ovidius, tenger

‍„Add hozzá, a kalandjai nagyrészt csak kitaláltak,

ámde a kínomban csöppnyi mesét se találsz.”

(Ovidius)

Én megértem Ovidiust. Lehet, ma mindenki boldogan nyomul le Bukarestből a Fekete-tengerre, órák hosszat araszolgatva az autópályán a negyvenfokos melegben; hogy Szocsiban luxusszállodákban apatikus és nagyon gazdag oligarchák unják a kiskorúság határán kényesen billegő szeretőjüket; és hogy Mangalia dzsámijában búsongva üldögél a templomszolga, várva a magyar turistákat, de ettől a Fekete-tenger mégis csak a sztyeppéket határoló kétes barbárok lakóhelye. Így volt ez az ókorban, és így van ez ma is.

Nyáron, amikor a meleg megreked a tengerparton, és a víz kísérteties sötét színre vált, valóban sokkal feketébb, mint máskor szokott lenni, akkor csakis egy érzés szállja meg az embert: az örökös és kétségbeejtő halálvágy. Nem halálfélelem, hanem sóvárgás. És ez nem valamiféle banális szuicid hajlam, hanem a barbár tenger velejárója. Mert nem hiába húzta fel az orrát a finnyás római poéta, a Fekete-tenger környéke nem az emberiség civilizációjának a bölcsője, mert nem lehet civilizációt teremteni, ha az ember csak egy dologra képes gondolni: mindannyian meg fogunk halni. Innen nem lehet visszajutni Rómába, itt csak az elmúlásra lehet várni. Ovidius reszketve ismerte fel ezt, ezért volt annyira kétségbeesett.

A költő verseiben ezen a vidéken állandóan tél van, a Duna folyamatosan be van fagyva, a környéken repkednek a mérgezett nyilak, és kész csoda, hogy ilyen körülmények között a kényes ízlésű római poéta nem fagyott halálra vagy nem hurcolták el rabláncon a barbárok a sztyeppére. De persze csodák még vannak, mert a vidék minden zordsága ellenére a szőlő valahogy mégis megtermett, amiből csak kikerült némi borocska az igazságtalan száműzetés okán méltán felpaprikázott poétának is. Ovidius mindezek ellenére nem akar meghalni, bár kinek lenne kedve ilyen körülmények között élni, ő Rómába szeretne eljutni – ha hagynák.

Én viszont a rekkenő hőségben nem tudtam szabadulni a halál gondolatától, ezért feküdtem órák hosszat a földön, a lábamat az ágyra rakva, azon elmélkedve: felesleges lemenni a partra, mert meg fogunk halni; nincs miért bemenni a mérges tengerbe, ahol dühösen csapkodtak a hullámok, mert meg fogunk halni; a szőlőlugasban dinnyét enni is hiábavalóság, mert meg fogunk halni; és a faluban újságpapírba csomagolt rákot venni maga a megtestesült kivagyiság, hiszen úgyis meg fogunk halni.

Az unokatestvérem hívott hullámot lovagolni, de nem akartam menni, mondván: a barbár dühvel őrjöngő tenger habjaival nem bírok, erősebb a természet, és állandóan kisodor a partra, ettől úgy érzem magam, mint valami hal. Nem akarok hal lenni – mondtam. De az unokatestvérem biztosított, hogy ha ő ott van, nem fog elsodorni a tenger, és ha mégis, akkor visszahúz a vízbe.

A Fekete-tenger a világ legtitokzatosabb tengere. Mondják. Amiben lehet igazság, mert minden nagy kiterjedésű víz etalonja a Földközi-tenger, megkapóan kék, üdén tükröződnek benne a fodros felhők, és vidáman omlanak csipkealakzatba rajta a hullámok. Homéroszi derű. És igaz. A Földközi-tenger árasztja magából a homéroszi derűt. Talán ezért nem volt oly fájdalmas arrafelé egyik szigettől a másikig vergődni. Bár Ovidius szerint Odüsszeusz tengeri vergődése kismiska az ő szenvedéseihez képest, hiszen neki a poklok poklát kell átélnie a barbár, Rómához képest északi tenger partján, miközben Odüsszeusz rokonszenves mediterrán kéjutazáson vett részt. De még az is lehet, sopánkodik Ovidius, hogy az egész halandzsa, hogy a trójai hős annyit küszködött volna a homéroszi derűt árasztó, megkapóan kék színű tenger vidékén, miközben ő a kínok kínját éli meg valóságosan a fekete rémséget tükröző tenger partján, magyarán az odüsszeuszi kaland ordas hazugság, és ezen a kerek világon egyetlenegy igazság van, mégpedig az: nálánál jobban senki sem szenved.

De akárhogyan is, szenvedés ide vagy oda, a lényeg mégsem az, hogy kinek a története felel meg a valóságnak, hanem inkább az, hogy ki lehet annyira ostoba, hogy magára haragítsa a császárt. A császár még hagyján, de ki olyan féleszű, hogy ujjat húzzon az istennővel. Én gyerekként biztosan nem követtem el ilyen észszerűtlen dolgot. Ez persze nem tudatos volt, hanem amolyan megérzés. Inkább a hullámokba ugráltam az unokatestvéremmel. Ha elég ügyesen vetettem bele magam a közeledő vízfalba, akkor a hullám úgy szaladt át a testemen, hogy én magam is egy pillanatra tengerré váltam. A fejem búbjától a sarkamig én voltam a dühösen csapkodó víz. Mérgesen emelkedtem ki a tengerből, fehér csipkébe hajoltam, amellyel arcul csaptam a merészen hullámokba ugrálókat, majd nyers erővel iramodtam a partra, mindent és mindenkit magammal rángatva.

Mit bántam én, hogy sós vízzel van tele a szám, ha közben medúza csípett meg, vagy ha hínár kapaszkodott a lábamba. Ez a boldog hullámzásom persze nem sokáig tartott, hiszen pillanatok alatt sodort ki a víz, mint partra vetett halat, de az unokatestvérem kézen fogva gyorsan visszavonszolt a háborgó hullámok útjába.

Én nem vágytam onnan sehova. Imádom a tengert, és nem vagyok olyan sznob, mint Ovidius, hogy ne éreztem volna magam remekül a fekete hullámokban.

A klasszika-filológia Ovidius Tomisban született szövegeinek hatása alá kerülve, arra a következtetésre jut: ez az egész száműzetéssztori tulajdonképpen fikció. Más szavakkal handabanda. Azaz hazugság. Hiszen – okoskodnak az irodalomtörténészek – Ovidius panaszáradatában megszületett tájleírások olyanok, mintha a költő életében nem járt volna Tomisban. Isten nem ver bottal – mondhatná most Odüsszeusz –, csak filológusokkal. De még azt is mondják, hogy Róma és a barbarikum valójában metaforák. Róma a tökéletes, kifinomult, vágyott harmónia (Apolló mondaná: Bolaño), a barbár föld meg a minden ember lelkében rejtőző vadság, sötétség (Dionüszosz vágna közbe: Bolaño).

Az én Rómám lehetne az egészség, de lehet, csak úgy járnék, mint a költő: addig vágyakoznék és sopánkodnék, amíg meg nem halnék Tomisban.

‍