Temetés szűk családi körben

Nemes András Csaba: Monyók

(Die Beerdigung findet in aller Stille statt)

Mereven összeráncolt arckifejezések: a természetellenes fáradozás eredménye, hogy láthatóvá tegye azt, ami hiányzik: a részvétet. Minden egyes archoz, amelyen mesterkélt megdöbbentség tükröződik, elengedhetetlenül hozzátartozik az együttérző kézfogásra kinyújtott jobb kéz, és az elfojtott hang, amely részvétet hadar a feleség, hitves, házastárs, Else Schöngar, született Pilowski, váratlan elhunyta miatt, akinek az özvegye a színlelt, esetleg őszinte részvétnyilvánítást zavartól nedves keze elhúzásával és az utalással, hogy a temetés szűk családi körben történne, lerövidíti. A virágtól kérünk eltekinteni. Mély megrendüléssel – Konrad Schöngar.
Mint egy akadályfutás a kollegiális, részvétre kész akadályokon át: ilyennek bizonyul ma az irodába vezető út. A portás-sorompótól a harmadik emeletig, ahol a kis névtábla mögött „Osztályvezető K. Schöngar – Baleseti statisztika” ott várakozik az utolsó, megkerülhetetlen akadály: egy bizalmatlan titkárnő alakjában. A könnyezésre kész, mégis kutató tekintet előtt csak ki nem esni a szerepből, visszatükrözni egy bernáthegyi tekintetét, engedni, hogy a kezét szorongassák, és bólogatni, bólogatni, bólogatni. Bárcsak létezne özvegyeknek szóló kézikönyv! Eközben a titkárnő már tud valamit, sejt valamit, és bizonyosan minden belső összefüggést egybeilleszt. A saját titkárnőd előtt nincs titkod. Amit tud, nem létező keblében rejti, hogy a megfelelő alkalommal vádként adja ki magából. Istenem, add, hogy az említett megfelelő alkalom sem holnap, sem egy hónap múlva be ne következzen! Istenem, add: soha!
Igen, sajnálatos, igen, ilyen fiatalon, felfoghatatlan vég, nem, koszorú nélkül: szűk családi körben. A posta? Később majd elintézzük.
Együttérzően lehajtva őszes fejét, a kém visszahúzódik. K. Schöngar a csöndesen becsukott ajtót szemléli: Van-e oka a gyanúra? Elég figyelmesen megválogatta minden szavát? Nem árulta el egyetlen meggondolatlan szó sem?
Vigyázat, mit beszél, nehogy a fogak csapórácsán váratlanul kicsusszanjon a megemészthetetlen igazság egy töredéke. Egyedül a túlzsúfolt íróasztal mögött, a férfi átvizsgálja eddigi észrevétlen létezésének élő és holt leltárát: az áruló ott van közvetlenül előtte. Természetesen: a telefon. Nem maga a készülék, megtöltve lélektelen, csörgő anyaggal, hanem a telefonos-kisasszony, a drótháló hallgatózásra sóvár pókja, ő a vétkes. És minden éberség hiábavaló volt. Habár Schöngar, Winnetou plusz Old Shatterhand, gondosan elkerülte, hogy titkos, házasságon kívüli viszonyának legkisebb nyoma is láthatóvá váljon.
De: Dulcinea ugyanabban az épületben ügyintéző. Habár: sohasem ült vele ugyanazon asztalnál ebédidőben a kantinban, sohasem mentek el egyidőben a portás mellett, sem reggel, sem este. És sohasem ültek egymás mellett a vállalati ünnepségeken. De: telefonáltak egymásnak. Meggondolatlanul, akkor is, hogyha összeesküdtek, és csupán a készülék számával szólították meg egymást. Itt a 83-as. Ma este nem. Ma este hét után. Ma este nyolckor. Itt a 11-es. Itt a 83-as. Hamarosan találkozunk! És újra találkoztak egymással, szegény Konrad, szépséges Anita, egy véletlen találkozás után, a dráma bevezetője, előjátéka, prológusa után: hetekkel, mézeshetekkel ezelőtt egy fehérneműboltban, hetes méretű melltartót, kérem; de a nyilvánosság előtt, a hivatalon kívül, soha többé. Schöngar osztályvezető, hóna alatt a becsomagolt hálóinggel, a még élő feleségének, udvariasan kinyitja Anitának a boltajtót: Kérem szépen. Anita úgy ismerte Schöngart, mint Schöngar őt: látásból. Most váltották az első szavakat. Ügyintéző a vízi utak vállalati igazgatóságán, ez a foglalkozása, két hónapja, egy lépcsőnyivel lennebb Schöngar elkoptatott íróasztallábától.
Újra nyitásra kínálkozik egy ajtó: Schöngar autójának ajtaja. Elviszem egy darabon. Köhécselés. Ugyanazon az úton. Kuncogás. Jó, legyen. A nő mellett ül, bámul, sebességet vált, elindul, elcsépelt frázisokat produkál összeszorult torkából. Igen, az időjárás. Igen, a baleseti statisztika, az emberek, mindnyájan elővigyázatlanok, borzalmas beszámolók, hát még a fényképek, szerencsére csak fekete-fehér képek, megcsonkítva, mint a háborúban, elmondhatatlan.
A sebességváltó búg a váltásnál. A láb túl hevesen tapos a gázpedálra. Egy gyalogos, fenyegetően felemelt ököllel, épp csak megmenekül egy átkelőhelynél, mert a baleseti statisztikus pupillái folyton szeme jobb sarkába tévednek. Két hullámzó bója vonzerejének – minden vízi utat le tudna zárni vele a nő – lesz áldozata a közlekedéshez szükséges figyelem. Most jobbra, most balra, kérném megállni, megérkeztem. Viszonozhatná-e a hazaszállítást egy csésze kávéval, itt lakom rögtön az első emeleten, de a vezető cserbenhagyást követ el, 45 lóerővel szökik meg a kísértés elől, elmenekül családi otthonába, házacskájába, lakhelyére, a megszokott fogadtatáshoz, arccsókhoz és a hármas méretű mellbőséghez. A szótlan vacsora után: visszavonulás a garázsba, egy kábeltörést hoz fel ürügyül, hogy a kísérőülésben hátradőlve kiszimatolja az idegen test illatát, és eltűnődjön a kettős kihívásról, amely a fekete, kötött anyag alatt domborodott.
Nagy energia-ráfordításra van szükség ahhoz, hogy olyan mennyiségű erkölcsiséget ébresszen önmagában, melynek a hatása alatt a meg nem engedett iker-bőség úgy eltűnik, mint soha be nem járt épület kupolái a hideg, szürke özönvízben. Az erkölcsöm valóban az én erkölcsöm? Vajon nem inkább egy teljesen megrozsdásodott páncélzat, amely minden szükséges, eleven mozgást lehetetlenné tesz? Megannyi kérdés, amely a hívogató dombok láttán merült fel benne először. Kérdések, mielőtt a hajszálak és fogak (a sajátja) a hulladékban landolnak. Mindenesetre: már 43 éves. Habár jóval fiatalabb korú érzések honolnak benne, ez bizonyosan onnan ered, hogy nem dohányzik és mértékkel iszik, megtartóztatja önmagát, amit a házasság támogat. Így kezdődött, és véget kell érnie, mert a telefonpók megsúgja a portásnak, amaz nyomban tovább a sofőrnek, valamennyien fecsegők, és mivel mindegyik elmondja a maga főnökének az újdonságot, valaki elmondja Schöngar főnökének is. Így, vagy hasonlóan tudódott ki.
Az egyetlen kártya Schöngar nedves, nyugtalan kezében, amit a főnök előtt kijátszhat, egy szimbolikus treff ász: a halál. Hiszen most már nem vagyok nős. Özvegy vagyok. Európa területén hány özvegy található, azaz hány baleseti özvegy? Voltaképpen az ő ügyosztályán kellene szerepelnie ennek a nyilvántartásban.
Tehetetlen gondolatok üresjárata, melynek a telefon vet véget egy csöngetéssel, amely nyomatékos és sokatmondó; mintha egy női hang jelentkezne a hívás fogadása után. Képtelenség: nem a meghalt személyé, hanem a tizenegyes számú tünde nimfáé. De a kilyuggatott bakelitkorongban a főnök szólal meg, az irodájába kéreti, meg sem várva az osztályvezető „Igenis” válaszát, mindamellett állva fogadja, kötelező, függőlegesen barázdált részvét ül szája mindkét szélén, amelyből beszéd jön elő, tekerőző fecsegés, színtelen, végtelen, egy leállíthatatlan távíró papírcsíkja: szóval szemrehányások, amelyek tulajdonképpen feleslegessé válnak, már elnézést, a botrányos, erkölcstelen magatartás okának megszűntével, amelynek a kihatása más munkatársra és kollégára bizonyára nem volna kívánatos, igenis, de ezután a tragikus ügy után, amikor Schöngar úgymond többé már egyáltalán nem nős, ergo máról holnapra egy másik nézőpont lép érvénybe, nem, most csak semmi önigazolás, és Schöngarnak, aki az ütött-kopott széken előrehajol, nem is áll szándékában, örömteli érzések ömlenek el rajta, most már bizonyos, hogy megtisztulva jön elő a katarzis zuhanya alól, semmi áron sem mondana ellent, hanem engedi, hogy leperegjen rajta a szóáradat.
Schöngart, véli a másik, bizonyára nagyon megviselhette a borzalmas baleset – – ! Végszó, melyet várakozásteljes szünet követ, melybe az özvegy arcátlanul odaveti: Baleset, igenis, amit az azonnal értesített tűzoltóság minden kétséget kizáróan megállapított. A saját maga által fogalmazott rendelkezés szerint cselekedett. Amennyiben részleteket óhajt – – ? Részletek nem szükségesek; veszi fel a fonalat a főnök, tovább gombolyítva, de most már személyes színezettel: Schöngar, az egész affért eltemetjük, pardon: megszüntetjük.
Így szól a törvény sárga fogak közül. Így tekint fellélegezve maga mögé, akár a Boden-tó befagyott jegén átjutott lovas, még akkor is, hogyha a jobb szemhéja zavaróan rángatózik, és lásd, még egyszer megmenekül. Kék folttal a szeme körül. Nem lírai tárgy ő Gustav Schwab költő úr számára, aki a kiállt veszélyre rádöbbenő lovast könyörület nélkül holtan taszította le gebéjéről, az érzékeny költő kegyetlenkedés iránti titkos gyönyörével. Szerencsére kevésbé betegesen történik ez a valóságban.
Egy bizonyos: még K. Schöngar osztályvezető sincs felvértezve a testi elgyengülés ellen, a gyomorszorító félelem nyomása ellen, de mégsem gondol arra, hogy csak megközelítőleg is holtan forduljon le ülőhelyéről, ehelyett az elszenvedett beszélgetés után, szolgálati idő ide vagy oda, élve hagyja el a hivatali épületet. A portást figyelemre sem méltatja. Ennek megfejthetetlen arckifejezésével sem törődik. Gondoljon, amit akar. A következő utcát követő sarok mögött Schöngar ismer egy menedékhelyet a gondok ellen, amelyet csend, félhomály és savanykás sörszag tölt be. Az első duplából a remegő kéz az állára önt egy keveset.
A második azonban feloldja az arcizmok görcsösségét. A szemhéj felhagy zavaró önállóságával. A folyadékból, a gyomrában lévő forróságból, amely robbanásszerűen hatja át a törzset, egy összezsugorodott, összetöpörödött valami egyenesedik fel: a belső Konrad Schöngar. Teljes nagyságára fúvódik fel, mindaddig, amíg a vérében lévő keményítő cukorrá változik, és a térfogatcsökkenés újra be nem áll. Mielőtt ez megtörténne, és a folyamat (milyen fenyegető!) visszafordulna, megkeresi a helyiség sötét hátterében a telefonfülkét. Pecsétes abroszokkal megterített sötétbarna asztalok között – mindegyik magányos, vendégek nélkül – vergődik át és lép be a telefonfülkébe, ahol abban a pillanatban automatikusan felgyúl egy csupasz izzólámpa. Reszkető ujja a fekete tárcsát forgatja. Hívásjel. Hamarosan jelentkezik a telefonközpont pókja. Még akkor is, ha azt feltételezzük, hogy csak a szolgálati helyen folytatott beszélgetéseket hallgatják le, egy okos baleseti specialista mélyre fogja a hangját, és dörmögve szólal meg a mikrofon mellett: Kérném a vízi utakért felelős igazgatási szervet, tizzeneggyess telefonkészülék! Reccsenés és zümmögés a válasz. Aztán jelentkezik, a tizenegyes, akinek nem légies lénye, de földi súlya és szembeszökő világiassága elvarázsolta a hivatalnokot. Schöngar esedezve mondja: Itt a nyolcvanhármas! A telefon döbbenten hallgat. A gyengeáram távoli folyóként szótlanul zúg tova, és nem hoz választ a kocsmában levő férfihez. Újra hívja a megigézendő számot. Ez végre feloldja a némaságot: a nimfa úgy szólal meg, mintha víz alatt beszélne, távolról és tompán: Igen, hallja. Ma a szokásos időben tizenkilenc órakor, mondja a nyolcvanhármas nyomatékosan, és a huzalban lévő sercegésre és zörgésre figyel. Egy határtalan másodperc után a műanyagkagyló hivatalosan helybenhagyja: Igen, rendben, viszonthallásra!
Nikkel tartójára fölakasztva, a kagyló nedvesen csillog a fülke fényében. És mint egy átvészelt betegség után, úgy bukkan fel újra a vendég, kis idő múlva eléri a söntést, ahol többszöri nyelés után még egy legeslegutolsó pálinkát rendel, megkapja, és megissza, hogy a belső ember, amely újra kétségbeesett, szivárgó léggömbhöz hasonlít, megerősíttessen. Iszik, és érzi, ahogyan minden sejtjét egy bátrabb Schöngarral tölti fel magában. Ez jobban talál hozzá, mintha csak ráöntötték volna. Most már nem esik nehezére átnézni a postát. A szokásos frázisokkal felhívni a vállalati igazgatók, üzletvezetők, részlegvezetők figyelmét a kötelességükre, hogy az erkölcsi imperatívusznak megfelelően, amely minden társadalmat irányít, elhárítsák a baleseteket. Figyelmeztető statisztikákat mellékelni. Hivatalos iratokat követelni. Maradunk mély tisztelettel. A nyugalomra helyezés szűk családi körben történik.
Mielőtt még az aláírandó papírok mappájába temetné fejét, a titkárnő máris ráhúzza írógépére a ráncos viaszosvászon huzatot. A szolgálati idő véget ért! Máris? Máris.
A szélsőséges kilengések után az inga észrevétlenül visszatért megszokott helyére. Minden visszatért a régi kerékvágásba. Az élet megy tovább. Az újdonsült özvegyembereké is, akik nősülni szándékoznak. Az osztályvezetőké is, akiknek a szabványos erény útjától való eltérésük az őket megillető korrekcióban részesül.
Csupán egy nő számára nem megy tovább, mert egy kicsit túl sok szén-monoxidot lélegzett be. 0,13 térfogatszázalék – egy óra alatt: a statisztikai számítások szerint halálos adag. És Schöngar asszony több tizedrészt inhalált, egy órát sem kellett várni.
Pontosan 19 órakor, miután a kocsit, Schöngar asszony szürke lakkos gyilkosát, feltűnés nélkül leparkolták egy mellékutcában, megszólal Anita lakásában a csengő, olyan röviden, hogy először kételkedik benne, hogy vajon csengetést hallott-e. De 19 óra van – minden bizonnyal csengettek. És ott áll az ajtó előtt a váratlanul szabaddá vált szerető, a kivilágítatlan lépcsőházban. Mindig sötétben jön fel, az Anita érdekében, ahogyan állítja, de a nő számára minden tapintat közömbös: túl sok lakást és túl sok férfi látogatót hagyott maga mögött harmincéves koráig. Kettőnk között semmiféle tettetés nincs, nemde?
Azon a napon, amikor először találkoztak a rózsaszínű, világoskék és fekete dobozok előtt az üzletben, egy szürke kocsi követte a villamos nyolcas vonalát a főutcán át, tereken és kereszteződéseken át, a tüllfüggönyök, ablakkeresztek, boltok, ajtók, kapuk, kertajtók, bejáratok, bejárók és nyílások homlokzata mellett. Schöngar csak a buja barna nőre figyelt, aki őt, a rajongóját elhagyta. Mielőtt még a nő elérte a járdát, a kocsi máris fékezett, az ajtaja kinyílt, és megkérdezték, hogy ma újra hazavihetnék-e. Egy mosoly, gödröcskével garnírozva, a válasz. Mintha az őt megillető helyet foglalná el, úgy ült be akkor a nő a vezető mellé. A férfi meg éppoly magától értetődően követte kis lakásába, és az ágyba.
Ma, ma kerüljük ezt a fontos, szívbéli bútordarabot. Hogy valódi kegyeletből, vagy mert ilyet nem tesznek, Konrad, amikor még csak el sem földelték, ergo a kellemetlen érzés miatt, nyitva marad a kérdés. Konrad beleegyezik: természetesen, nem lehet most. De szívesen és rögtön tenné. Semmi másra nem vágyik, sóvárogva vágyja, hogy a felfedett Szkülla és Kharübdisz között önmagát és a befagyott szakadékot feledje, de a halál nagyon sajátságos akadály.
Azonkívül Anita meg akarja tudni, és joga van hozzá, hogyan történt a baleset. Mintha rendelésre történt volna.
Szóval.
Szóval a garázs. Szóval, amint azt Anita tudja, a garázs a lakásunk – a lakásom alatt van. Szóval, az autót mindig a garázsban mossuk le. A lefolyót a hajdani tulajdonos szerelte fel. Szóval, a feleségem, a megboldogult feleségem, most már könnyebben hagyja el ez a számat, mint ma reggel, lement, hogy a járművet, hivatalosan szólva, megtisztítsa. A tevékenység során a megboldogult üzembe helyezte a motort, lehet, azért, hogy tolasson vagy hogy a fényszóró által több fény legyen: ez kíméli az akkumulátort, amint tudjuk. A garázsajtó mindenesetre magától értetődően szabályszerűen be volt zárva. A kipufogógáz bizonyára gyorsan elterjedt és felgyülemlett a padlón, és amikor a halott, aki ekkor természetesen még életben volt, lehajolt, két-három lélegzetvétel után elkábult a szén-monoxidtól, annyira, hogy a cementpadlóra esett, mialatt a motor járt és járt és járt. Férje, a házasságtörő, időközben újságot olvasott, míg egyszer csak egyedül érezte magát. A feleségét szólította, de nem kapott választ. Kiment a folyosóra, kiáltott, kinyitotta a garázs ajtaját, újra szólította, hallotta a motort, kiáltott, fényt látott, lelépett két-három lépcsőn, lábakat látott, kificamított állapotban, kiáltott, hallotta a motorzúgást, felrohant, kirohant, végigrohant a ház körül, hogy kívülről kinyissa a garázsajtót, és a motort leállítsa. Az utóbbit úgy tette, hogy lélegzetét visszatartva beugrott a kékes füstbe, elzárta a motort, kiszáguldott. Azután a tűzoltóság és a szokásos dolgok: mesterséges lélegeztetés, oxigénmaszk, kámforinjekció. A nő még a kezében tartotta a tisztítórongyot. A garázst szerencsére az építésügyi hatóság engedélyezte. És egy tűzoltóhadnagy a kékesen villogó, kürtölő indulás előtt odaszólt végezetül és vigasztalásul: Sok hasonló eset van, igenigen, a motorizáció és efféle… Amit az özvegy nála pontosabban tudott.
Tehát – így volt.
Most száraz az ajka, még egy pohárral, egy csókot, és bár nem hisz a kísértetekben: félénken adják, félénken fogadja.
A házasságot a hivatalosan megkívánt időszakon túl nem elodázni. Nem jó az embernek egyedül lenni, és így tovább. Régi mondás, de igaz. Tulajdonképpen az albérlet az Anita lakására csak kidobott pénz. Erről beszélünk még holnap. Vagy holnap­után. A temetés után, ami szűk családi körben történik, és így tovább. Szóval: Isten veled.
Haza az élettelen házba, haza a kevésbé otthonos, a kis híján kísérteties házba, amely kivilágítatlanul fekszik, mint egy fekete rönk, hegyes oromzatú hely, amely alá leállított motorral gördült be a kocsi, le a lejtős kocsifeljárón, le a szűk, szögletes térbe. Itt feküdt a felesége. Nem tudott semmit, nem sejtett semmit, sem Anitáról, sem F. gépkocsilakatos esetéről S. helységben, amelynek az ábrázolása (fényképeket beleértve) a részlegvezető Schöngar irodájában van aktába fűzve. F. lakatos, aki alig fejezte be tanulmányait, egy pin­cegarázsban, 16 négyzetméteresben, szellőző nélkül, nekiállt a vízpumpát javítani, miután a motort próbából járni hagyta. Feltehetőleg egy leesett harapófogóért hajolt le. A padló szintjén 2,8 térfogatszázalék szén-monoxid volt, és azóta a haláleset óta a garázst lezárták az autók számára. Kívülállók vétkes magatartása – ez állt a beszámolóban – nem volt megállapítható.
Egy kívülállónak nem állt érdekében, hogy Valakit leküldjön a működésben lévő géphez, amely alatt csalogatón, félig rejtve, egy selyempapírba göngyölt kis csomag volt ügyesen elhelyezve, hogy felkeltse a kíváncsiságát, hogy a halálos gőzbe lehajoljon. A kis csomagban egyébként egy női pulóver volt, 48-as méret, ami Elsének nem talált volna, és amelynek egy nap után a kertben, a kötélen, már nem volt kipufogógáz szaga. Anita semmit sem érzett, amikor viselte, abszolút semmit.
A statisztika durva szitája csak számokat tart vissza. Minden más kihull a realitásból, mintha sohasem lett volna.


BENŐ ESZTER fordítása


Günter Kunert Németországban élő költő, író. Berlinben született 1929-ben. Életműve sokszínű: írt elbeszéléseket, verseket, esszéket, önéletrajzi írásokat, regényt. Grafikusként is ismert. Szépirodalmi munkásságát számos díjjal tüntették ki, többek között Georg Trakl-díjjal, Heinrich Heine-díjjal, a Német Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével és az EU Prix Aristeion díjával.