Távlatok

Şerban Savu: San Giorgio
Ott állt a Szent Márton-hegy csúcsán, és a monostort nézte, melyet az apja alapított, és amely persze akkoriban még nem monostor volt, csupán egy nagyobbacska kőrakás. Az épület, mit most maga előtt látott, csak később készült el, és mi tagadás, nagyszerűen sikerült. A vastag kőfalak kellőképp robusztussá tették, ugyanakkor a könnyed s díszes tetőszerkezet megnyerő keccsel nyújtózott az égbe. Ahogy nézte, büszkeséggel töltötte el a tudat, hogy ez már nem az apja érdeme, ezt egyedül ő alkotta, sőt a nemrég elkészült, nagyvonalú alapítólevélen is csupán az ő szignója szerepel, már az új névvel. Erre fognak emlékezni, nem másra.
Megfordult, hogy végigpillantson a lába előtt elterülő tájon, s közben elmerengett rajta, hogy mennyire különös, fennkölt dolog is a magasság. Hiszen ha az ember lent jár a földön, a faluban, a pórnép közt, esélye sincs felfogni, hogy a világ, amelyet nagynak neveznek, milyen hatalmas valójában. Odalenn csak viskókat látni, egyiket a másik után, a saras út végében, a vén tölgyfa mellett meg a kovácsműhelyt s talán a kohóban vibráló parazsat. Kint a mezőn persze messzebbre elér a tekintet, de egy kisebb domb vagy liget már ott is eltakarja a kilátást. Ha pedig az ember felül a lovára, a következő falunál akkor sem lát tovább. És hiába ismeri külön-külön a kunyhóját, a kertjét, a faluját, a földjét meg azt, ami túl van a dombon és az erdőn, nem képes összeilleszteni ezeket egyetlen egésszé. Mert mindig csak az van, amit éppen lát. Úgyhogy, ha valaki a világot akarja, fel kell másznia a hegyre, hogy lássa azt egyben.
Ő így tett, és látta is. Ha feljebb emelte tekintetét, a tarka földek és buja erdőségek után megnézhette a következő falut meg az utána következőt és az azután következőt. Majd jött a kisebbik alföld rónasága és a rajta fekvő város, melyet a letűnt birodalom nyelvén Arrabonának neveztek. Ahogy lassan balra fordította a fejét, látta a világ tányérjának görbülő peremét, melyet aztán kitakartak előle a Bakony selymes dombjai. Legtöbbjük a zöld színeiben játszott, hol finoman, hol durvábban, ám a távolabbi, magasabb hegyek már-már kéknek tűntek. Olyan messze voltak, hogy szinte elnyelte őket a levegőég. Ezt ő hosszan nézte, s nagy öröme telt benne. Tudta, minden, amit maga előtt lát, az övé, sőt még az is, ami azon túl van. És nem csak azért, mert a többiekkel ellentétben ő ezt el tudta képzelni. Az új isten is megüzente, a szentszék követei által.
Léptek zaját hallotta a háta mögül, odapillantott a válla fölött. A bajor testőrlovagok mozdulatlanul álltak, pontosan megtartva az előírt távolságot. Mások saruja kopogott a nemrég lerakott mészkőjárdán, sötét csuhás szerzetesek csoportja igyekezett az imaórára. Amint észrevették, hogy figyeli őket, megálltak, és tiszteletteljesen meghajoltak előtte. Ő meg sem fordult, egy kegyes intéssel jelezte csupán, hogy mehetnek tovább. A szerzetesek erre újból meghajoltak, majd sietve távoztak, s ő gúnyos mosollyal pillantott utánuk, mert látta, hogy a kötelező tiszteleten kívül más is volt abban a meghajlásban. Félelem.
Ezek a jámbor emberek mindig féltek, ez volt a természetük. Féltek az uruktól az égben, akit sosem láttak, és féltek az uruktól a hegytetőn, aki előtt meghajoltak. Sőt, féltek még az egész országtól, amelyre az ő kegyelméből maguk is lepillanthattak, mikor csak kedvük tartotta. Féltek, hisz tudták, hogy sokan vannak lent olyanok, akik másban hisznek, mint ők. Féltek, mert a szívük mélyén nem hittek őbenne, aki pedig megígérte, hogy rendet tesz. Ezért valahol megvetette őket. Amiért pedig önmagát vetette meg. Persze csak titokban.
Hideg szél csapott az arcába, hosszú haja és arannyal átszőtt bársonyköpenye is meglibbent tőle. A messzi hegyek fölött sűrű felhők gyülekeztek, fehérségük egyik pillanatról a másikra kékeslilába, majd mélyszürkébe ment át. De ő nem tartott bajtól. Hiszen már választott. Kijelölt egy utat. Hogy jót-e vagy rosszat, majd elválik. Most csak egyvalami fontos, gondolta. A rend. És ő el is hozza azt. Kegyes adományokkal, a törvény szavával, vagy ha kell, akkor a tűz és a vas erejével. Mindegy is. Maradandót építeni csak biztos alapokra, fegyelmezett rendben lehet. Ez az ő felelőssége, egyedül az övé. Míg csak él.
Mert aztán persze jönnek idők, amikor ő már rég nem lesz, miközben minden más, amit most maga körül lát, még igen. Sok minden állandó, az ember valamiért épp nem az. Ezt mindenkinek muszáj belátnia, aki a hegytetőn áll. De akárhogy is, be kell fejezni, amit mások elkezdtek, el kell kezdeni, amit mások majd befejezhetnek, és akkor talán lesz itt valami, talán ezer esztendő elmúltával is. Felsóhajtott, és elindult a monostor felé, hisz az imaórára őt is elvárták. Vihar készülődött keleten, de nem aggódott, hisz tudta, hogy a szél bármikor megfordulhat.

Dénes Gergő 1998-ban született. Gyerekkorát Oroszlányban töltötte, Tatán végezte a középiskolát. Jelenleg az ELTE Bölcsészettudományi karán hallgat filozófiát.