Távcső (Versek)

Távcső

A körülkerített részlet kizárólagossága

eltávolítóbb, mint szabad szemmel nézni

az egészet.

Részleteiben vizsgálgatni valamit,

önmagában félrevezető.

Egy árbóc tetejéről megpillantani

a szárazföldet, az persze más –

az a közeledésnek olyan foka, amely

földrésszé egészíti a horizont

egyenetlenségeit.

De miért választanánk magunknak hamis

perspektívát? Miért hazudnánk magunkat

közel, ha egyszer nem vagyunk

látótávolságon belül?

Ha az uralkodó elfogultságokat

magába olvasztotta a józan belátás?

Menetiránynak háttal

szembenézni a zsugorodó térrel

felszabadítóbb, mint valakit öregedni látni.

Ez a zsugorodás nem jár halállal,

de valaminek az elmúlásával feltétlenül.

Ha távcsőbe nézünk, a rálátást zárjuk

koporsóba,

torzítunk valamit, ami közegével arányos.

Távcsőbe néző elől kitakarni

egy várost, elegendő egy ujjbegy.

Vagy ha erdő:

mi egy falevél egy fához képest?

Ha a levél elágazásain próbálnánk elindulni,

eltévednénk. Utak, utak mindenütt.

Nagyítólencsén át láthatunk egy ölelkezést

egy távoli ház emeleti lakásában.

Mit érünk vele? Kirekesztjük magunkat

a meghittség pillanatából, miközben

bezáródunk a magányba.

Mintha kihallgatnánk egy beszélgetést,

amelyben vélt távollétünk miatt

éppen minket marasztalnak el.

Hunyorogva tapogatni életlen körvonalat jobb,

mint lencsén köszörült szemmel kimetszeni

össze nem illő részeket.

Ha kivilágított ablakok előtt sétálunk este,

s egy-egy különös erővel megállásra késztet

– foglyul ejt, mint valami lepkét –,

menten kihuny, ha a szemünkbe jut.

Kiég a kép, a látvány megkövül,

és csak akkor éled újra, ha továbbmegyünk.

Mert folyamatként él minden,

az előtte- és utána-nem-levés közé ékelődve.

Közünk hozzá csak a haladásban,

a távolodással együtt lehet.

Volt, hogy gátat vetettünk a folyamatnak,

gyantát cseppentettünk a bogárra,

önkényes ráközelítéssel rajtaütöttünk

a tisztes távolságban tartózkodón.

Behunyt szemmel tartottunk a tarkónkon

egy kezet

(még másnap is, amikor már hűlt helye volt).

Most magunkat tartjuk a távolsághoz.

Ez visz tovább.

„Nagy utat tett meg”, mondják,

meg hogy: „maga valami igazit akart”

(de ennek inkább az előzményekhez,

az ékelődés állapotához van köze.)

Egyvalamit persze elképzelhetetlennek

tartunk: hogy az erdő indul el felénk.

Átvilágítás

Az ajándékot titokzatosnak tartják,

holott csak a sorára vár.

Összetevőiben eltaszítottság és

kivételezettség elegyedik, „magánakvaló”,

mondják róla, amíg aztán jön valaki,

aki azt kérdezi: „vajon mit rejteget?”.

Az ajándék ekkor kiadja magát,

és magán kívülre kerül.

Örülnek neki, mert hiányt pótol.

Betöm magával egy rést, ahol addig

besüvített a huzat. Az ajándék

azzá idomul, amire igény mutatkozik.

Mértéke és telítettsége aszerint módosul,

hogy éppen nagy vagy kis szükség van rá.

Egyvalamit azonban nem tud: az ajándék

nem tud nem ajándék lenni.

Bizonyos értelemben több,

más értelemben viszont kevesebb,

mint a kívüle eső bármi.

Kibontottságában mindössze korábbi

kibontatlansága ellenpontozódik,

állapota akkor és most is előjel nélküli.

Ha az ajándék érezhetne, mégis úgy érezné,

jobb neki így, mint amúgy (és itt

bizonyosodna be, hogy nem magánakvaló).

Viszont ajándék-voltából kifolyólag

saját elképzeléseiről nem közvetít.

Jól is nézne ki, ha minden ajándék

öntudatra ébredne. Ha minden ajándék

elmondaná, hogy mire vágyik. No hiszen!

Elszabadulna az ajándékpokol.

És akkor mi lenne a megajándékozottal?

Jogos volna felháborodása: „Ki küldte ide?

Én nem kértem semmit. Aki adta,

vegye is el. Menj vissza oda, ahonnan jöttél,

ajándék!” Egy ajándék boldogítson, de

ne tápláljon hiú reményeket.

Érje be azzal, hogy hálásak érte, hiszen

ez a legtöbb, amit egy ajándék kaphat.

Egy ajándék maradjon ajándék –

önmagánál se több, se kevesebb.

És akkor minden a legnagyobb rendben lesz.

Zwischenmenschliche Beziehungen

válaszoltam a német újságírónak,

aki azt kérdezte: milyen témák érdekelnek

a világból, mikről írok szívesen.

Előtte persze kinéztem a szótárból,

és megtanultam. Az anyanyelvemen

talán sosem merném kijelenteni,

túl hangzatos, vagy nem is tudom,

komolyanvevős, idegen nyelven az ember

magát is komolyabban veheti komolyan.

Álmomban kivettek egy bordát

a mellkasomból,

abból csináltak nekem társat.

Arányos volt velem, hozzám hasonlított,

talán más nemű volt, de ez nem volt lényeges.

Esetleg velem egynemű, de nem egy nemű.

Ennyi volt, nem tudom, volt-e folytatás,

de abban biztos vagyok,

hogy kezemben éreztem a boldogság kulcsát,

vagy mondjunk inkább a boldogulásét,

az decensebb, és a megvalósíthatóság

génjeit is magában hordozza. Azt hiszem,

ez az elfáradt szív agyszüleménye volt,

a létezővel való küszködésben a képzeletnél

talált menedéket. Vágyból teremtett,

és gondolatból formált. Dehát mégiscsak

igazibbak ennél az emberközi kapcsolatok.

‍