.svg)
Tasso Marchini: Máramarosszigeti híd
„világosítsd föl”
JA
Isztambulban tavaszodik, de hidegek a szelek, hidegek esténként Kolozsváron is. Isztambulban nem állítják át az órát, amikor idejöttünk, még egy órával korábban volt a romániai idő. Azóta megvoltak itt a választások is, most mindenki erről beszél, az eredmény még nem tiszta. Mert mi is a költészet, na igen. Igen? Mintha erről is szó lett volna. Homály. Homály a nemzetközi kapcsolatokban, homály a Grigóban, homály a nappaliban, másfél mázsa homály, homály a szerkesztőségben, boldog homály. A régi utcanevek homálya. A többnyelvűség homálya. A kurdok homálya. Az örmények homálya. A magyarok istenének (és ördögének) homálya. Nagybetűs homály. Az én homályom. Homály az, amit mondani kell. Homály, mert elmondhatatlan.
Ha a vers templom, akkor minden nap újra kell rakni. Ami estére fel, reggelre le. Vagy fordítva. Ha a vers út, akkor nincs térkép hozzá, se jelzőtábla rajta. Vagy túl sok van, mindegyik telefirkálva. Ha a vers tavasz, szinte hallani lehet, ahogy rügyei kibontakoznak, kipattannak, feltörnek, szirmai hullanak udvarainkra, erdők ösvényeire, rejtett tisztásaira. Ha a vers áldozat, akkor újjászületés is. Ha a vers ima, akkor káromlás is. Ha a vers magyar, akkor román is. Ha a vers tenger, akkor édesvíz is. Tűz a halott nyelven, eső az élőn. Idő két kontinens között, politikai állásfoglalás a homályban. 20 milliós város etette macskafalka, magányos kóborkutya a Hójában. Babilon, Róma, Amerika. A régi istenek kiégése az új világban. A szantálfa illata, József Attila öregkora. Lucidum intervallum a kognitív disszonanciában. A visszatérés fáradt öröme, egy kifejezéstelen, de ismerős arc egy mellettünk elhaladó autóbusz piszkos ablaka mögött.
Ha a vers én vagyok, akkor te is vers vagy. Ha pozíció, akkor oszcilláció is. Ha a vers homály, az olvasó az, aki kivilágítja.
