Tamási Áron a génjeinkben

„Jókat tud mondani ez a Tamási Áron. Az ember azon csodálkozik, hogy is jutnak eszébe ilyesmik?” – mondta Márton Áron 1980. január 19-én betegápolójának, Kacsó Júlia szociális testvérnek, amikor a nővérke Tamási Szirom és Boly című „magyar regéjéből” olvasott fel a nagybeteg püspöknek. Nyilvánvaló, hogy nem az irodalomtudós beszélt Márton Áronból, ennek ellenére is meggyőződésem, hogy idézett megjegyzésével Márton Áron valami olyasmit sejdített meg Tamásiban, amit Babits, amikor Tamási „egészen különös” tehetségét emlegette. Vajon mi lehet ez az egészen különös valami Tamási tehetségében, ami nem hagyja közömbösen az embert – még azokat sem, akik szerint Tamási csak középszerű író (voltak – és vannak ma is! – ilyen irodalmárok, nem is kevesen).

Tudjuk (legalábbis mi, lövéteiek tudjuk), hogy az Ábel a rengetegben kiindulópontja a lövétei Ladó Lajos Kicsi erdőőr feljegyzései című, bájosan naiv történeteiben keresendő. Tamási biztatta Ladó Lajost, hogy írná meg gyermekkori (hargitai) élményeit, amelyek aztán az Erdélyi Helikon 1931. áprilisi számában meg is jelentek: Tamási adta át őket a szerkesztő Kuncz Aladárnak, ajánlva is egyúttal Ladó Lajost:

„Nem író: sem tenyésztett, sem felfedezett értelemben. Bolyongó, kis tudományú embercsemete; néha kályhaöntő, máskor iparostanuló, vagy borfiú.

Született az Udvarhely megyei Homoródlövétén, származott szegény szülőktől, erőre kapott gyámol nélkül, kalandozott cserefa bottal, katonaságot tett le kiütött foggal – és él Isten közelében.

Jelenleg kazánfűtő Kolozsváron.” Stb.

Ebből az ajánlásból számomra itt és most az első mondat a legfontosabb, hogy ti. „Nem író: sem tenyésztett, sem felfedezett értelemben”. Író volt-e Tamási? Kövezzenek meg, de határozottan állítom, hogy nem: sem tenyésztett, sem felfedezett értelemben (a „származott szegény szülőktől” alliterációi ellenére sem). Megismétlem: Tamási nem író. Sokkal több annál! Hogy micsoda? Szinte hallom is a méltatlankodást, hogy a 21. század elején hogy lehet ilyen marhaságot írni! 

Nyugi, testvéreim, be fogom bizonyítani, hogy igazam van!

1987 tavaszán járunk, 15 éves vagyok, IX. C. osztályos tanuló a székelyudvarhelyi Dr. Petru Groza Líceumban, magyartanárnőm megyei olimpiászra visz Csíkba. S mit ad isten: az Ábel a rengetegben van terítéken – egyebek mellett –, erről a regényről kéne nekem okosakat írni. Igen ám, csakhogy én akkor még nem olvastam azt a könyvet (egyetlen igazán komoly könyvünk otthon, a ruhásszekrény tetején Ráth-Végh István Az emberi butaság című egyetemes kultúrtörténete volt, az Előre Kiskönyvtár kiadásában). Mit volt mit tenni, mit nem (mint a mesékben): találkoztam Ábellel erdei tanyánkon, Őzeresztőben: ha már „rengeteg”-ről van szó – gondoltam magamban –, lépjen ki ez az Ábel a csepleszből (Tamási Áron értené ezt a szót!), eldiskurálgatunk majd ügyesen mindenféléről: időjárásról-gombákról-egyebekről… A lényeg: szinte csak én beszéltem, beszámolva Ábelnek „egy nyári élményemről”, hogy lám, már megint itt vagyunk az erdőn, tyúkostul-disznóstul-tehenestül, és hogy alig vártam már ezt a nyári hónapot az erdőn… Meglepően jó jegyet kaptam a magyar tantárgyversenyen erre a sajátos Tamási-értelmezésre, pedig (ismétlem) akkor még nem olvastam az Ábel a rengetegbent. Ugye, hogy ott van Tamási a génjeinkben?

De vannak a fentinél meggyőzőbb bizonyítékaim is: amikor nekiveselkedtünk a 100 kötetes Székely Könyvtár sorozat szerkesztésének, már a legeslegelején eldöntöttük, hogy Tamási képezi majd a sorozat gerincét. És tényleg: a 100 kötetből 10% Tamásinak jutott, kezdve az Ábel-trilógiával, aztán jöttek a válogatott novellák stb. Mivel egy darabig az én nevem éktelenkedett felelős kiadóként a kötetek végén, magától értetődik, hogy elolvastam a sorozat minden egyes kötetét. Rémületes volt magamra/magunkra ismerni például a Bölcső és bagoly szűkszavú, duzzogó székelyében: uramisten, kölyökként hányszor próbáltam csitítani a kedélyeket a családban, beszélgetést kezdeményezve apámmal:

„– Bányában volt-e, édesapám?

– Benne – volt a válasz.”

Vagy:

„– Vécén volt-e, édesapám?

– Rajta.”

A Bölcső és bagolyban Áronka még csak nem is az apjától, hanem a nénjétől, a duzzogó Annától kap ilyen válaszokat:

„– A sarjút hazahozták-e?

– A tavaly haza – felelte kurtán.”

Vagy:

„– Hát apám hol van? – szóltam ismét.

– A bőriben – felelte.”

Mondom: a Székely Könyvtár sorozat minden kötetét elolvastam, de ritkán adatott olyan élményem, mint a Bölcső és bagoly újraolvasása közben: udvarhelyszéki, hegyaljai katolikus székelyként Tamási szinte minden bekezdésénél görcsbe rándult a gyomrom, minden egyes gesztusát, utalását, ki nem mondott gondolatát értettem-éreztem. Hát ezért nem tud nekem Tamási „csak” író lenni, „sem tenyésztett, sem felfedezett értelemben”.

Maradva a Székely Könyvtár sorozatnál: eleinte még lelkes voltam, számtalan rendhagyó irodalomórán mutattuk be a köteteket, székelyföldi általános iskolákban is. Határozottan emlékszem, hogy a gyergyóújfalusi VII. osztályosokkal még játszottunk is az Ábel az országban kapcsán: én fölolvastam egy rövid részletet a regényből, a diákoknak meg felelni kellett a kérdésre:

„[Ábel, Kolozsvár felé gyalogolva, találkozik bizonyos Kerekes János nevű állami tanítóval, aki szeret tanítani.]

– Hát akkor tanítson engemet is valamire! – mondtam neki.

– Szívesen – felelte. – Mit akarsz tanulni?

– Mindent.

– Hát akkor mondj valamit!

Gondoltam, úgyis hosszú és unalmas az út, hadd enyhítsünk hát egy kicsi mókázással rajta; így szóltam tehát:

– Szép idő van.

– Szép – hagyta helyben.

– S poros az országút.

– Poros.

Megállj, vándor, gondoltam magomban, mert a végén csattan az ostor; s így foly­tattam:

– S mi ketten megyünk rajta.

– Igen.

– S okosan beszélgetünk.

– Okosan.

– Kivált az idősebbik – szóltam.

Erre már gyanút fogott, mert vizsgálódva nézett meg engem.

– Nem állok kötélnek! – mondta azután.

– Rosszul teszi – feleltem.

– Hát mért?

– Azért, mert egy csökönyös ismerősömet juttatja eszembe, akit szintén nehéz volt kötélnek állítani.

– Ki volt az? – kérdezte.

– Az egy szamár – mondtam.

Abban a percben furcsa változás történt a Kerekes úr arcán. A szemei megnőttek, mintha valami nagy öröm érte volna, majd közelebb hajolt hozzám, az ujjával reám mutatott, és azt mondta:

– Te székely vagy!

– Miről gondolja? – kérdeztem.”

Erre a kérdésre kellett válaszolniuk a diákoknak. Jól sejtik, kedves olvasók: a diákok kapásból tudták a választ. Persze, jogos lenne az ellenvetés, hogy ilyen könnyű kérdésre a hülye is tud válaszolni. Ellenvetés ide vagy oda: mégiscsak nekem volt igazam, amikor a címben bátorkodtam többes számot használni, hogy ti. nemcsak az én génjeimbe épült be Tamási, hanem például a gyergyóújfalusi diákokéba is! Mert Tamási nem csak író, hanem sokkal több annál…

De ha „csak” író lett volna, akkor se kéne szégyenkeznie. „Valamelyik farsangon Csíkszentmihályon megbicskázták az ördögöt: meghalt azonmódúlag, s angyal lett belőle.” Líraiság? Népmesei (esetleg: mitikus) látásmód? Abszolút eredeti hang és nyelv? Milyen fölösleges közhelyek, te jó ég! „…meggyóntam azt is, hogy még nem tudtam a kezembe ragadni a szegények és az elnyomottak zászlaját, mert engemet is mindenki el akart nyomni a városi forgatagban.” És a Himnusz egy szamárral! … S az is huncut író, aki mai napság szebb novellát ír a Rendes feltámadásnál…

‍