Találkozások Brodszkijjal

Joszif Brodszkij nevét 1964-ben ismertem meg, még Amerikában – a New Lea­der című baloldali folyóirat tájékoztatott arról a leningrádi perről, amelyben a fiatal költőt mint „parazitát” sarkköri száműzetésre ítélték. Azzal a homo sovieticus szempontjából logikus váddal, hogy nincs állandó állása, többnyire versfordításból, alkalmi munkákból él – rám ez a nevetséges tárgyalás nagyon hatott, sokáig hánytam-vetettem a fejemben, s különben az, hogy Brodszkij a cikk szerint megtanult angolul és lengyelül, hogy T. S. Eliotot és Czesław Miłoszt eredetiben olvashassa, még külön rokonszenvessé tette őt szememben. Egy évre rá azt olvastam, a száműzetésből a költő visszatérhetett Leningrádba, ahol sok barátja és méltatója élt, lám, még ilyen rendszerben is vannak kivételes túlélési lehetőségek.
1972-ben került sor Londonban a Poetry International című költői fesztiválra, ahová W. H. Auden segítségével a Szovjetunióból frissen kiutasított, Bécsbe deportált Joszif Brodszkijt is meghívták. Itt hallottam előszőr őt „élőben”: T. S. Eliotról szóló gyászversét angolul is felolvasták, majd Brodszkij ugyanazt elmondta oroszul, kántálva – szinte énekelve. A mellettem ülő Cs. Szabó László megjegyezte: „Siratódal! Ez a fiú elsiratja apját a zsinagógában”, s valóban úgy hangzott, mintha a zsidó származású Brodszkij vallásos siratódalt írt volna az általa csodált konzervatív amerikai Eliotról. Pilinszky mellett a fesztiválon Brodszkijnak volt a legnagyobb sikere; az előadás után bementünk a színészbüfébe Pilinszkynek gratulálni, de Josziffal is kezet tudtam szorítani az őt körülvevő angol csodálói gyűrűjében.
Másodszor Ann Arborban találkoztunk, két évvel később. Ide én a szláv tanszék, pontosabban Jerzy Andrzejewski itt tanító angol fordítójának meghívására érkeztem előadást tartani, de magyar barátunknál, Strümpel (Katona) Mariéknál szálltam meg. Egyik este itt összegyűlt egy nemzetközi társaság, és valaki említette, hogy itt van, mint „rezidens költő”, Joszif Brodszkij is. Hívjuk fel, hátha ráér ma este – mondtam –, és az ötlet bevált: Brodszkij ráért, szívesen átjött velünk vodka-tonikozni és borozni. Hosszan beszélgettünk, főleg irodalomról – Brodszkij nagyon tájékozottnak mutatkozott, még azt is tudta, ki volt Balassi Bálint, mert oroszra fordította egy róla szóló (elég gyenge) magyar játékfilm szövegét. Most egy kiadó felkérte, szerkesszen egy kelet-európai költői antológiát – kit javasolnék az újabb magyar költők közül? Éppen nálam volt az Oxford–Corvina kiadású, Love of the Scorching Wind című Nagy László-kötet, amit Kodolányi Gyulával együtt szerkesztettünk, megajándékoztam hát vele Brodszkijt, említettem neki Weörest és Pilinszkyt. Az újabb lengyeleket illetően Brodszkij véleménye megegyezett az enyémmel, ő is Miłoszt és Zbigniew Herbertet tartotta legtöbbre az elég erős lengyel mezőnyből.
Ezután szó esett a szovjet helyzetről, ami ekkor még elég kilátástalannak látszott, legalábbis Brodszkij annak ítélte, mondván: „a mi éltünkben aligha lesz változás a Szovjetunióban, sőt a szovjet befolyás még növekedni fog Nyugat-­Európában, de éppen ezért lesz nagyobb mozgástere Kelet-Európának”. Még hozzátette, csak olyan országban lehet igazán totalitárius rendszert létrehozni, amelynek nincsenek mély kulturális hagyományai. (Ennek ellent mondott szerintem a nácizmus, hiszen a német kulturális hagyomány nagyon erős volt, de a katonai revans vágya erősebbnek bizonyult ­Goethé­nél és ­Schillernél.) Itt Brodszkij az oroszok ellen beszélt, mivel mint megjegyezte, a balti államokban és Örményországban nagyobb a kulturális szabadság, mint Moszkvában.
A változás lehetőségét illetően én kevésbé voltam pesszimista, mint Joszif, bár nem emlékszem, olvastam-e már Andrej Amalrik prófétikus könyvét: fennmarad-e a Szovjetunió 1984 után? Amalrik szibériai száműzetésében írta ezt a könyvet, összevetve falujának 1970-es termelési adatait az 1913-as adatokkal, amelyekből kiderült, hogy a Szovjetunió mezőgazdasága képtelen elég ennivalót termelni ahhoz, hogy el tudja látni az egész lakosságot. Amalrik még megélte a rendszerváltást és a Szovjetunió felbomlását, Brodszkijjal pedig pár évvel később megint találkoztam, alighanem egy cambridge-i költői fesztivál alkalmával, de még jóval a költő irodalmi Nobel-díja előtt, és akkor korábbi jóslatáról nem esett szó köztünk.
Joszif Brodszkij 1987-ben kapott irodalmi Nobel-díjat, erről (egy versfordítás kíséretében) beszámoltam a párizsi Irodalmi Újság első, 1988-as számában, kiemelve költészetének értékeit, de nem említve, hogy a díjat a Nobel-bizottság a többi közt azért ítélte neki, mert azt nem csak lírájával, hanem angolul írt tanulmányaival is kiérdemelte. Brodszkij olyan nyelvtehetség volt, aki páréves amerikai tartózkodása után már remekül, a született amerikai írókat megszégyenítve tudott fogalmazni angolul. Ugyanakkor nem volt mértékletes, hevesen élt, láncban dohányzott, sokat ivott; ahogy szokták mondani, kétfelől égette élete gyertyáját. Még nem volt ötvenhat éves, amikor Thomas Mann-i halál érte a szép Velencében.