Találkozás a szavakkal, találkozás a vízihullával – Herta Müller közép-európai kontextusban

Szakáts Béla: Krisztuscipelő

Csak nemrég jöttem rá, hogy Herta Müller 2009-ben, vagyis éppen húsz évvel 1989, a keleti blokk megszűnése után kapott Nobel-díjat. Egy olyan szerzőt választottak, aki precízen ír a valamikori kelet politikai-nyelvi-kulturális viszonyairól − melyek között jóvátehetetlenül otthontalannak érezte magát −, s mindezt németül teszi, a valamikori Osztrák–Magyar Monarchia hegemón, az újból chic (mert ismét geokulturális értékképzőként működő) Közép-Európát ma inkább nyelvi-kulturális hagyományában lazán összekötő nyelvén. A Nobel-díj Bizottság döntésének fürkészése persze teljesen tét nélküli lehet, nem úgy a ma jobbára virtuálisan létező, személyes emlékezetekben, műalkotásokban archivált vagy urbánus, posztindusztriális tájakon feltalálható közép-kelet-európai múltnak az elemzése, amelyet Herta Müller, Kertész Imre, Bodor Ádám, Dubravka Ugrešić, vagy éppen Kafka, Mészöly Miklós és Thomas Mann műve is képes megidézni.

Herta Müller regényei, elbeszélései cselekményének különböző idő- és térbeli keretei könnyen azonosíthatók, illetve hozzáköthetők a romániai németek mára már rögzített 20. századi történelméhez (1945-ös deportálásukhoz, a 80-as években indult emigrációjukhoz), nagyobb távlatban pedig a 70–80-as évek Romániájához. De épp e heteronóm léptékkel, ma leginkább virtuálisan elgondolható terek és történetileg változó időképzetek nyomai mutatják a vadonatúj Közép-Európában, hogy a fent említett romániai események mégis közössé tehetők az európai történelem 20. századi közösségi és egyéni elbeszéléseiben. A romániai zsidók főleg transznisztriai lágerekbe szállításának az 1944. augusztusi királyi-katonai hatalomátvétel vet véget, és részben annak következményeként, az ország szovjet befolyás alá kerülésével, ’45 januárjától veszi kezdetét a németek szovjet munkatáborokba deportálása. Kettős exodusokról és kiűzetésekről van szó, tér- és időbeli értelemben egyaránt –, akkor is, ha egy-egy romániai etnikum saját történelmén belül vizsgáljuk. Épp a hasonló dinamikájú, gyakran kettőzött kivonulástörténetek egymást (térben is) átszövő mintázata teszi szükségessé − a tanúnemzedékek mindenkor feltartóztathatatlan eltűnésével − médiumváltó vagy intermediális emlékezet(politika)i stratégiák kialakítását. A második világháború idején történt egymást metsző sorsesemények filozófiai abszurditását mutatja meg Forgács Péter legutoljára Kolozsváron bemutatott A dunai exodus: A folyó beszédes áramlatai című kiterjesztett dokumentumfilmje és multimédiás installációja, elmesélve a besszarábiai németek és a nyugatról Palesztinába menekülő zsidók vándorlásának térben egymást érintő áramlatait. Egy más irányt mutató multimédiás kísérlet Szűcs Teri és Szabó Péter közös alkotása, a Deltai haggada című fotóregény, ami a Duna-deltába telepített Visky családról mesél.

És akkor még egyáltalán nem beszéltünk a tömeges disszidálásról vagy annak kísérleteiről. Herta Müller a Die Insel liegt innen – die Grenze liegt außen (A sziget belül, a határ kívül van) című esszéjében, ugyanúgy a Herztier (Szívjószág) című regényében, a folyó − benne a Duna − motívumának egy olyanfajta átíródásáról beszél, amit Forgács performansza is beemel egy másik történet sikeresebb alakulásában. A folyó Müllernél a diktatúrából menekülés esélye: az átevickélésé vagy a kudarcé −, de az öngyilkosságé is. A fenti, egymást térben és időben átszelő, sokszor egymás meghatározottságában élő események helyettünk mondják ki: mennyire nem esetleges és tét nélküli a történelmi traumák vagy sorsesemények közössé tétele. Már csak azért sem, mert a mindezek hátterében tevékenykedő 20. századi totalitárius eszmerendszerek alapjai is nagymértékben közös részhalmazt feltételeznek –, ezek revíziója már jó ideje a kortárs (politika)filozófia egyik alaptémája.

Az említett történetek nem válnak partikulárissá etnikai és történeti összetevőik miatt, filozófiai tartalmuk révén túllépnek ezen – épp ezáltal téve lehetővé együttes felmutatásukat. Herta Müller művei esetében a diktatúra világát leginkább a geokulturális közeg tehetné partikulárissá, azaz szubjektívvé a szó fenomenológiai értelmében, s így részlegesen érthetővé, érzékelhetővé egy interszubjektív közeg számára. Szövegeiben ezért (is) érvényesül a tárgyi réteg egy olyan megszerkesztettsége, ami nyelvbe helyezettsége által képes valóságossá válni. Elbeszélői nemcsak a diktatúrában teljesen megváltozott, más funkciót nyert szexualitást és érzelmi proxemikát írják le, hanem a rekonstruált társadalmi relációk egészét próbálják érzékeltetni. Merészen szólva: a hiánygazdaság mentén alakuló 70–80-as évek romániai urbánus és vidéki életét a fétisszerű prózanyelvet generáló kisemmizett képzelet által teremti újjá. E hiány azonban nemcsak a tárgyi kultúra színezetét, de az interperszonális kapcsolatokat, a nyelvhasználatot, az időszemléletet is meghatározta. Az ennek nyomán képződő anyagi és szellemi viszonyokat Herta Müller úgy tudja esztétikai-poétikai alapon redefiniálni, hogy az irodalmi nyelv hatásterületére helyezve fétissé formálja azokat. Regényeinek világa nem a rendszer szimptomatikus leírása, hanem a léttapasztalat olyan esztétikai-poétikai fenomenalizálása, amely a rendszer mint gazdasági-politikai-szellemi spektákulum formáját teszi érzékletessé, intenzívvé −, hogy megalapozza a képzelet kisemmizettségét, mint a diktatúra nyelvbe foglalásának alapvető alakzatát, vagy inkább: képi-nyelvi lehetőségét.

Hogy Herta Müller a Ceauşescu-rendszerről vagy általában a diktatúra viszonyairól ír, olyannyira véletlenszerű és szükségszerű is egyben, hogy teljesen zavarba ejthet – bár ezzel a világirodalomban korán sincs egyedül. „Ha hallgatunk, kellemetlenné válunk, (...) ha beszélünk, nevetségessé.”¹ Diktatórikus vagy poszt-diktatórikus társadalmakban persze nem sok minden kedvez annak, hogy a hallgatásban stabil és zárt élménykomplexitás nyomasztó jelenlétét és nehézkedését bárki is feloldja. A kollektív amnézia, a térség sikertelen vagy elodázott emlékezetpolitikái ezt különösen megnehezítik, még ha az érzékeny beszédmód olyan formái is születnek meg, mint Kertész vagy Müller regényei, esszéi. A tapasztalatok, események hallgatásban artikulálatlanul, monolitként szerveződő egységének feltördelése és az írásban lineárissá tétele viszont traumatikus. Ebben a hallgatásban „[a] diktatúra mint téma magától értetődően végig benne volt –; írja Müller −, amúgy nincs semmi, ami valaha magától értetődő tud lenni annak, akit egyszer megfosztottak tőle”.² Az írás tehát számára minden esetben döntés: a személyes elköteleződésű írás vállalása az ideológiamentes beszédre való törekvés meghatározottsága. A megosztás esztétikai és politikai tétje egyszersmind az írással egyidejűleg születik meg: „[a]míg nem kezdtem írni, nem volt mit mondani róla”.³

Poétikájának sajátos dinamikája a tények és a fikció mozgását illeti, amikor az események tér- és időbeli paraméterei egyidejűleg átrendeződnek és „a pálya szélére sodródnak”. Herta Müller érzékelő, rekonstruáló szövegeiben a múltbeli, akár testbe íródott tapasztalat „hiánytalan valótlanságát” hozza létre, és költői sokként manifesztálja, hogy az esemény, az élmény mégsem kompatibilis a szavakkal. S közben egyre érthetőbbé válik a tanúságtétel lehetetlensége. Nemcsak a nyelv alapvető ideologikussága nehezíti, hanem az írás mint ténykultúrából való menekülés opciója. Az írás ugyanis a hatalmi működéssel szinkrón, de fordított tükörképet mintázó folyamat is lehet, mely szelektál, elhallgat és valami szolgálatába áll. Müller szövegei, miközben halálosan pontosak, militánsan próbálják kizárni a tényszerűt, ami őket végül is jelenlétének megteremtésével az „ugyanaz” nyelvét használó hatalmi konstellációval és fennálló ténykultúrával tennék azonossá. Közben mégsem állíthatnánk, hogy ez a poétika a diktatúra heterotópiáját hozza létre. A diktatúrával szemben vagy inkább a diktatúrában megélt emancipáció a szabadság immanens megőrzése és újra feltalálása lehet – mely ugyanakkor mégis kívülre mutat, amikor a belátás felszámolja annak valószerűségét, hogy a berendezkedésben még önállóan létezhet szabad entitás, a személyiség betörhetetlen szigete, vagy ahogy Müller már említett esszéjében nevezi: Inselglück − szigetboldogság.

Bizonyos értelemben az akkulturáció és asszimiláció köztességében álló emigráns léte itt mutatkozik igazán egzisztenciális és nyelvi problémának – és sokkal kevésbé a térbeli és kulturális értelemben vett kinn- vagy bennfoglaltság kérdésének. Ebben rejlik a Shoah, a diktatúra, a háború, végső soron a trauma vagy bármilyen értelemben vett esemény elbeszélhetőségének majdhogynem passzív-agresszív helyzete: a tanúságtétel rossz súlyponttal elgondolt projektjében. Az (önkéntes, akár kényszerű) szellemi vagy politikai száműzetésben élők (ön)megértése, kondíciójuk egzisztenciális és alkotói alapvetéssé formálása ugyanis ritkán egyezik azzal az elvárással, amit ideológiai, közösségi-politikai, fogyasztói rákódolások mentén írásművészetüknek teljesítenie kellene. Miután évekig zaklatja a Szekuritáte, Cristina néven kétoldalú jelentések készülnek róla (három kötet, 914 oldal), kirúgják állásából és többször vallatják, Herta Müller férjével, Richard Wagnerrel 1987 márciusában az NSZK-ba emigrál. Tizenhat hónap várakozás után megkapják a kiutazási engedélyt 1987. március 1-jére. A román hatóságok mindkettejük útlevelébe február 29-i dátumot pecsételnek, pedig nem is volt szökőév – a továbbutazáskor egész Nürnbergig komoly nehézségeik támadnak emiatt. Azzal a tervvel érkeznek Nyugat-Németországba, hogy beszélni fognak „Ceauşescu mérhetetlen, minden képzeletet felülmúló bűneiről”,⁴ de ott élő barátaik azt tanácsolják, hogy mindenről azért ne. Például a szegények és politikai elítéltek temetőiről se – túlzás lenne. A mérsékelt nyugati elvárások és a poltikai-esztétikai akcionizmus, szolidaritás vágya között hirtelen kibicsaklani látszott az autentikus megszólalás lehetősége.

Az erőszakos halál, az öngyilkosság, a váratlan, de megrendezett eltűnés magával hozott félelme esszéin és regényein is átszüremkedik. Legtöbbször a kiút egyik lehetőségeként a folyóhoz kapcsolva: átúszni vagy belefulladni. A vízihulla szó viszont furcsamód hiányzik a román szókészletből, s ez az üres szóhely egy egyetemista lány számára a remény tériesülése lesz: ha a nyelv ethoszát birtokló hatalom számára nem ismeretes, maga a tett sem következhet be –, hisz, feltételezhetően, a hatalom mint egyfajta obszcén és morbid ténykultúra fantáziája a kifejezések végességével szinkronban van. Végül mikor a páriák temetőjében némán áll egy kiterített, vízbe fojtott nő mellett, miközben egyre élesebben észleli a fenyegetést és kiúttalanságot, a holttestben egy korábbi, vulgár-wittgensteini nyelvfilozófiai megfogalmazását látja romokban, miszerint „aki nem szavakban gondolkodik, az nem gondol semmire”.⁵ A bizalmatlanság azonban nemcsak nyelvfilozófiai, érzelmi-etikai-személyes viszonyulás áll mögötte, s legkönnyebben a barátnő történetében ragadható meg, amit Herta Müller oly sokszor újramond. A Szívjószágban Terezának hívják az elbeszélő egyetlen barátnőjét, aki annak emigrálása után vállalja, hogy jelentést ír az elbeszélőről, csakhogy e csekélység fejében meglátogathassa őt Berlinben. A legzavaróbb egyszóval az, hogy ugyanazon a nyelven írunk és hazudunk – sőt a legszörnyűbb dolgokat, lám, gyakran szavak nélkül tesszük. Nem véletlenül bukkan fel a Szívjószágban és Müller több esszékötetében is a Maria Tănase által híressé tett Cine iubeşte şi lasă (Aki szeret és elhagy) című archaikus, átokszerű népdal, amely egyszerre az elvesztett bizalom panasza, s ugyanakkor a nyelv alakzatainak legagresszívabb performansza. „Szánkban a szavakkal ugyanannyit taposunk szét, mint lábunkkal a fűben.”⁶ Herta Müller mondatai ennek tudatában fellépő esztétikai-politikai aktusok. Képei költői sokkját nemcsak a szavak és az élmények írásban megmutatkozó inkompatibilitása motiválja, hanem annak nagyobb távlatú felismerése, hogy a nyelv ontológiai hatásterülete kérlelhetetlenül a valóságon innen reked, s legtöbbször, érzékenysége dacára, mit sem tud az elmúlás kényszerűségéről, a hatalom obszcenitásáról, az emberi kapcsolatok etikájáról, érzelmek és képzelet kisemmizhetőségéről. Csak ráeszmélni tud, mindahányszor egy vízihullával találkozik.

Jegyzetek:

¹ Két barát beszélgetésében ez a mondat keretezi a Szívjószágot, és lesz címadója a regényt sokban kiegészítő esszének. Lásd: Herta Müller, Wenn wir schweigen, werden wir unangenehm – wenn wir reden, werden wir läherlich = H. M., Der König verneigt sich un tötet, München, Carl Hanser Verlag, 2003, 74-105. Magyarul: Ha hallgatunk, irritálóak leszünk – ha beszélünk, nevetségesek, ford. Tatár Sándor, Nagyvilág, 2010/6, 496–516.

² Herta Müller, Minden szó tud valamit az ördögi körről, ford. Nádori Lídia, Holmi, 2010/4, 438.

³ Müller, Ha hallgatunk..., 485.

⁴ Uo., 514.

⁵ Uo., 501.

⁶ Herta Müller, Szívjószág, ford. Nádori Lídia, Bp., Cartaphilus, 2011, 250.

(A szöveg megírása a TÁMOP 4.2.4.A/2-11-1-2012-0001 Nemzeti Kiválóság Program című kiemelt projekt keretében zajlott. A projekt az Európai Unió támogatásával, az Európai Szociális Alap társfinanszírozásával valósul meg.)