.svg)
A „Takarodó” kürtjele – lásd a naiv szövegesítését: „Távol, messze a határon” – olyan „közhely” amely összeköti a zseniális zeneszerzőt az együgyű bakával. Azt is mondhatnánk, „anekdota, dallammal kifejezve”, noha az anekdotához hozzátartozik az „újság, újdonság” fogalma is, ám az „új”-jelleg csakis az első feljegyzésére vonatkozik. A görög nyelvű kifejezést a VI. században terjesztette el egy bizánci író; olyasmit jelent, hogy „amiről eddig nem esett szó”, vagyis: „első lejegyzés”... Sokan a pletykával azonosították, afféle nemesebb, „pozitív” pletykának tartják, ám ez nem talál, mert igaz ugyan, hogy a pletykában mindig van egy kis káröröm és malackodás, és ez nem jellemző az anekdotára, de az anekdota is lehet kegyetlen, sőt gonosz is, éppen a közzététel, a nyilvánosságra hozás által.
A magyar irodalomról – a szépprózáról – szólva, sokszor mondogatják, hol sajnálkozva, hol felületesen bölcselkedve, vagy éppen rosszmájúan, hogy „belefullad az anekdotázásba”. Ez éppen olyan zagyvaság, mint az, hogy a székesegyházat vagy a piramisokat agyonnyomják a kövek. Ugyanaz a darab csiszolt márvány áraszthat „nemes emelkedettséget” vagy lapos unalmat. Végül is a világ teremtésének legendái, vagy a népek hőstörténete (és őstörténete), ha úgy nézzük: csupa anekdota!
(Az anekdota szó megmagyarosítása céljából az 1800-as évek derekán innen az az Erdélyi János alkotta meg az adoma szót, aki a magyar népköltészet első nagy tudósai közé tartozik; aki Azember tragédiájáról azt mondta: „inkább Az ördög komédiája!” Ezt nem műre kell érteni: hanem az emberiség történetére!)
És van az anekdotának egy nagyon „hasznos” funkciója; azon túl, hogy színesíti a szépprózát (és a ballada-költészetet!), adott korszakokban éppenséggel pótolhatja, helyesebben szólva: úgy, ahogy helyettesíti az irodalmat is!
Pár éve újra kinyomtatták Hermányi Dienes Józsefnek az ezerhétszázas évek közepe táján keletkezett Nagyaenyedi Demokritusát (a Székely Könyvtár sorozatban). Eléggé elgondolkoztató, hogy irodalmi életünk nem nagyon reagált rá, még annyira sem, ahogy a japán versike mondja: „Öreg tóba béka ugrott... A víz loccsant”. Mintegy négyszáz feljegyzést tartalmaz, ám még annyi írói becsvágy sincs benne, mint Wesselényi Istvánban vagy Rettegi Györgyben, sőt krónikás szerepet sem akar játszani. Mintha a frivol élc változatát hallanánk: „ideje van, tintája van, miért ne írna?” Néha csak egyik-másik lelkész kollégája nevét írja le, s melléje egy kemény szót felesége „nemi magatartásáról”. Máskor viszont bővebb. Több mint tíz évig volt pap Torockószentgyörgyön. (Erről eszembe jut, ugyancsak most jelent meg újra Ignácz Rózsa Torockói Gyász című regénye is: kínálkozna egy pár mondatos párhuzam!)
Engem azért foglalkoztat most, mert az erdélyi magyar irodalomnak a két háború közti korszakból vannak nagy regény-emlékművei, de a kétszer olyan hosszú „szocialista építés” korszakából – tulajdonképpen mi van? Semmi!
Még egy Vásárhelyi vagy Kolozsvári „Demokritosz” sem állt össze. Pedig mindenki mesélt! Mindenki tudott mindenkiről – mindent! Viszont afféle emlékirodalommal – nem nagyon próbálkozott senki. Mintha mindenki a hajdani francia miniszter (Richelieu) elszólását tartotta volna észben: „Adjatok bárkitől hat sor írást és felakasztom érte!” A kisebbségi létezőket telezümmögő ezernyi pletykázó közül senki sem írt kortársairól életrajzi regényeket, még karcolatokat sem!
Volt azonban olyan „vérbeli” író is, aki lehetetlenségnek tartotta, hogy le ne írja, amit észrevesz: Bözödi György. Le is volt csukva egy ideig, mindjárt a második világháború vége után. (És később még képes volt verset is írni ilyen témával: máig sem értem, hogy akkor, miért vittek engem el? Évtizedekkel később sem javult meg; mesélte például egyszer: Tudod, mivel sehol sem találtuk meg, azt hittük, nincs is mikrofon! Csak később jöttünk rá, hogy a szomszéd lakásban van, a vékony falra tapasztva, pontosan az ágyam fejénél! Amikor erre rájöttünk, mind pozitív dolgokról locsogtunk! De ez már nem számított, csak az, amit eddig beszéltünk!... Tudod, milyen rémes, amikor ott benn hallod, miket mondtál?)
Azonban nemcsak a hatóságoknak nem esett jól az ő adomázó kedve. Írt például egy sorozat sírverset, és nem tudom, hogyan esett: egyszercsak közkézen forogtak „odaát” is! Az enyhébbek közül kettő: Itt nyugszik Kós Károly, az öreg, Többé már nem zireg-zöreg, egy másik: Itt nyugszik Molter Károly, Feloszlott, mint a páholy! (Célzás a szabadkőműves múltra.) Ám például Zelk Zoltán, vagy Palotai Boris sírfeliratát – nem is lehetne e helyen idézni!
Az anekdota-termelésnek városonként gócai voltak, Vásárhelyen például a Teleki Téka, egyesítve a Bolyai Kollégium nagykönyvtárával, amíg Farczády bácsi volt könyvtáros. Bözödi mellett e kör egyik központja Teleky Ádám volt, a másik Fuchs Simon, történész kutató. Fuchs Simit egyszer megütötte a guta, s az egyik szája-sarka megmerevedett. Később egy hosszabb külföldi utazás után hazatérve, örvendezve vettük észre, hogy a szája megint szabályos. Mi van, megoperáltak? Á dehogy, tudod, én egy szerencsés zsidó vagyok: most a másik oldalon ütött meg a guta s a szám kiegyenesedett! Mikor hallom, hogy meghalt, telefonon kérdeztem Bözödit, volt-e a temetésén? Jaj, annyit kacagtunk – felelte...
Teleky Ádám gróf, aki húzta az utcán a nagy taligát tele virággal – Öllerer kertésznél volt afféle szolgaféle – odaszólt Molternek: Látod, Károly, én most is az uralkodó osztályhoz tartozom, de te most is csak egy sóher szkribler vagy!... Molter különben, mikor már hatvan éve lakott Vásárhelyen, egy kérvényt adott be a Városi Pártbizottsághoz, miszerint szolgált ő már eleget, engedjék meg, hogy hazatérhessen végre – Marosvásárhelyre! (Különben gyerek- és ifjúkorát Újverbászon töltötte, de ottani rokonai elpusztultak a második világháború alatt.)
Erdély másik nagy adoma-termelője s ugyanakkor tagadhatatlanul pletykaforrása volt Kelemen Lajos levéltáros, híres műtörténész. Hihetetlen emlékező tehetsége, elképesztő munkabírása és kegyetlen áspis kígyó nyelve volt – gyógyíthatatlanul szegény ember és macskabolond. Tordai Zádor filozófia szakos adjunktusról gyakran elmondogatta: „Ez az Albon Zádor is a háború alatt Tordán hitlerjugendista egyenruhában parittyázta a macskákat! Amikor 1948 vagy 1949 őszén kénytelen volt Bánffy Miklós kitelepedni, Kelemen Lajos bácsi kikísérte az állomásra és így szólt hozzá: Engedje meg, kegyelmes uram, hogy köszöntsem abból az alkalomból, hogy egész családja képviseletében nyolcszáz esztendő után végre elhagyja Erdélyt... Végülis az erdélyi mágnások levéltári-könyvtári hagyatékából élt, de gyűlölte őket. Ha egy töredéke is igaz lett volna annak, amit Teleky Ádámról terjesztett, Vaida Vaszi, Kolozsvár párttitkára felkötötte volna a grófot, akire különben is pikkelt szép primadonna felesége, Krémer Manci miatt!
És ott vannak a közismert anekdoták a régiekről. Bánffy például bejön Bonchidáról egy őszi nap, nagyon fázik, és táviratozik haza: A nyolcórás vonattal érkezem, várjatok bundával. És amikor este leszáll a vonatról, cigánybanda fogadja, diadalmas zeneszóval. Szóval legalább húsz-harminc személyről szóló anekdotát gyűjthetnének össze irodalomtörténészeink egy új, Kolozsvári Demokritusba.
Bár nem vagyok elismert író, irodalomtörténész, tőlem is megkérdezték, én miért nem fogtam hozzá? Fáj a lábam, feleltem. Az a hátgerinctől van, mondta a nemrég elhunyt dr. Bárányi, orvos, író, politikus. Semmi bajom a hátgerincemmel. Na, ne mondja. Mindnyájunknak, akik végigcsináltuk azt a harmincöt-negyven évet: van valami a hátgerincünk körül!
Lefúvás: Fennen kezdő kürtjel, aztán lekuporodik: E-e-eztírtamaztírtam szeddösszeee!
Végezetül a Csau-korszak legjobb székely anekdotája: Szász elvtárs Csík megyei titkár a helybeli dolgozók út szélére felsorakoztatott tömegeivel elpróbáltatja, hogyan kell fogadni másnap a városba érkező pártfőtitkárt: A hangszóróból ez az utasítás csattog:
„Az első sor mosolyogjon!”
