Táj, (szülő)föld, haza, szó

Ha végignézzük költészetünk, irodalmunk történetét, függetlenül attól, hogy mi a hivatalos kánon, még a klasszikus modernség l’art pour l’artja vagy az avantgárd internacionalizmusa idején is a politika, a közélet alakulása mindig arra ösztönözte, kényszerítette a magyar alkotót, hogy közvetve vagy közvetlenül magatartásával, művészetével véleményt mondjon kora aktuális történéseiről, nem egyszer alakítva is a közönség attitűdjét. Nem csoda hát, hogy a közösségi költőszerep hagyománya – az adott kor nyelveszményének, ízlésének, személyiségfelfogásának megfelelően – jószerével mindig jelen van a magyar költői nyelvben. Vannak idők, amikor a küldetéses költő szerepe az egyetlen etikus megszólalási mód, s elég, ha itt csak Petőfi, Arany, Tompa Mihály romantikus népiességére vagy Ady protestáló hitére, küldetéses vétójára gondolunk. De még erre sem elégséges gondolnunk: mert miközben a parnasszisták „irány az elefántcsonttorony” jelszóval igyekeznek megszabni a művészet, az irodalom célját és értelmét, Erdélyben az első világháborút lezáró, száz éve aláírt trianoni békediktátum újra előhívja a közösségi költőszerepet, évtizedekre meghatározva az érvényes megszólalási módot.
Király László és Farkas Árpád mellett a második Forrás-nemzedék képviselőjének számító Magyari Lajos poétikája is közösségi költészet. A Székely Könyvtár sorozat 80. köteteként napvilágot látott, Fekete Vince által szerkesztett, közel hatvan verset tartalmazó Válogatott versekben is – talán a személyes sorsot, az egyén mulandóságtudatát megszólaltató 50 felé című verset és az Őszi zsengéket leszámítva – a többségi nemzet által elnyomott, kisebbségi helyzetbe került erdélyi magyarságért aggódó poéta hangja a meghatározó. Nincs „magánélete”, a közösség gondja a sajátja, annak tragikus sorsa egy az övével, értük és a nevükben lázad, értékrendjében a tájnak, a (szülő)földnek, a hazának, a (költői) szónak van jelentősége. A legnemesebb transzilvanista hagyományokat követve, költői programja a helikoni triász (Reményik, Áprily, Tompa László), Dsida, kortársai közül Kányádi, említett erdélyi nemzedéktársai mellett a tágabb értelemben vett magyar irodalomból az Illyés Gyula, Csoóri Sándor, Nagy Gáspár neve által fémjelzett magyarság- és anyanyelvféltő költői magatartásba illeszkedik.
Magyari Lajos verseiben – szóljon akár „név nélküli” többes szám első személyben, akár allegorikus szerepversben, egyes szám első személyben Bölöni Farkas Sándorként, Gábor Áronként, Kőrösi Csoma Sándorként vagy Damjanichként – a táj, a (szülő)föld, a haza és a szó egymástól elválaszthatatlan tartományok, erkölcs- és közösségközpontú lírájának a kulcsfogalmai. A táj mindig zord, istenkísértő és szikár, amelyben két évszak uralkodik, az ősz és a tél (Téli táj hasonlatokkal, Recitativo, Esősnapok, Látomás), még a nyár is az ősz tulajdonságait hordozza (Nyári miniatűrök). Nem nehéz felismerni ebben a tájban az allegorikus jelentésteremtő szándékot, hiszen olyan vidékről van szó, amely antropomorf vonásai révén több földrajzi tájegységnél, nem puszta föld, és a föld nem puszta anyag, hanem a táj, a föld a nép (Őszi havason), Erdély, Székelyföld, maga a szülőföld: „Arcomig ér, párája fölcsap, / e földbe a gondolat temetkezett” – olvashatjuk A föld igézetePrológusában. S mivel – anélkül hogy kimondaná (Kérdések I.) – Trianon után vagyunk, ami megszüntette az addig érvényes haza fogalmát, törést hozva nemcsak a nép történelmében, hanem (költői) szóhasználatában is, ezért a haza a szülőföld szinonimája lesz. A tragikus az, hogy nemcsak a haza esett szét darabjaira, hanem a maradék-, a töredékhazát, a szűkebb pátriát is mások uralják (és tudjuk, kik ezek a mások).
Ebben a kiszolgáltatott, tehetetlen léthelyzetben a kisebbségi, közösségi költőszerepben megszólaló énben él a hazaként funkcionáló szülőföld, a táj a lélek tája, a (szülő)föld a lélek földje: „Nem térhetek már vissza sehová… / Semmit meg nem változtathatok: / bennem égnek tovább az erdők” (Kötések V.). A Dsida Psalmus Hungaricusára emlékeztető messianisztikus szemléletű, a bibliai regiszterrel és az Ómagyar Mária-siralom szakrális szóhasználatával (Új magyar Mária-siralom) a kisebbségi költő küldetéses szerepét artikuláló poétának egyetlen feladata van, amire erkölcsi kötelességként tekint: marasztalni az elmenőt, vigyázni a megjövőt (Kapuállító), minduntalan tudatosítani önmagában a népével és annak történelmével való szimbiózisát (Nyári miniatűrök, Vándorlás), azt, hogy az ő hangjának ihletője mindig a közösség (Kötések III.). Felismerve az anyanyelvre való végzetszerű és végérvenyes utaltságát („Átültethetetlen, / pótolhatatlan, / kimetszhetetlen szervem… / Anyanyelvem” – Kötések II.), azzal való eljegyzettségét, azt, hogy a 20–21. században a romlásnak, megaláztatásnak kitett nyelv maradt a veszélyeztetett táj, szülőföld, haza – költőként a tiszta (anya)nyelv letéteményeseként határozza meg önmagát, vállalja kisebbségi küldetéses költőszerepét. Értékrendjében a Válogatott versek és minden bizonnyal a Magyari-költészet súlypontját jelentő Csoma Sándor naplója szerint minden, amit tesz, eszközjellegű, célja egy, a nép szolgálata: „Az utat megjártam, s ami kész: / az már nem az enyém.” (12.); „A nép, melyből vétettem, bizonnyal megél, / tagadjátok le előtte kínjaim, / elég, ha gond akasztja, próbálja a tél.” (13.) Szolgálata hatékonyságának alapja a szavak ereje, amelyek egyszerre adják népe történelmét, a hagyományt, a magyar kultúra folytonosságát, és jelenthetik a közösség megmaradását s így lehetséges jövőjét, mert hiszi: „megőrzik e világot, korokon át, / nyelvünk szavai, hű sorkatonák” (Szavak). Magyari premodern felfogásában a nyelvnek eszközszerepe van, nem a nyelv hozza létre az ént, hanem az én a nyelv használója, a szó hatékonyságát a közösség befogadókészsége, a történelmi, tehát nyelven kívüli kontextus határozza meg, az önmagát közösségi költőként definiáló én pedig a közösségnek, a kialakult társadalmi, politikai szituációra adható válaszok függvényében dönthet arról, hogy megszólal-e vagy hallgat, nyilván a hallgatás is jelentéses, a tiltakozás kifejezője ebben az összefüggésben: „Mikor a szó már penge lesz / és sebet hasító üvegcserép (…). // Én akkor megtagadom hatalmát / szónak, igének, szólamoknak (…). // (…) Én elhagyom a szavak tartományát, / és néma leszek. És hallgatok…” (Mikor már)
S ha lehet is vitázni azon, hogy a posztmodern és a posztmodern utáni kor nyelv-, kultúra- és irodalomfelfogásának, megsokszorozódó irodalomfelfogásainak, dekanonizációs stratégiáinak horizontja felől mennyire korszerű Magyari Lajos költészete, egy valami nem vitatható el sem tőle, sem az életművétől, sem a(z erdélyi) magyar költészettől: hogy van egy olyan vonulata a magyar poétikának (irodalomnak) – s ebbe tartozik a Magyarié is, a fentiekben vázolt kontextusával együtt –, amely maga teremtve egyfajta kánont, állandósult a költészettörténetben, amely nem ragadható meg szövegimmanens eljárásokkal, hanem kontextuálisan, vagyis azzal a társadalmi, politikai, nemzeti, történelmi, földrajzi közeggel együtt értelmezhető, amely létrehívja. Kényszer ez – „Mi nem tanúk, mi részesek vagyunk, / bennünk a szülőföld folytatódik” (Vándorlás lélekhosszon) –, olyan nem nyelvi természetű adottság, ami nyelvet teremt, mégpedig olyan, a premoderntől a modernség felé mutató költői nyelvet, ami megőrzi beszélőjét, népét, akiért és akinek a nevében szól, és ennek a költői nyelvnek része a hallgatás is.
Magyari Lajos, az ember 2015 óta nincs köztünk. Hallgatását a sors, a Gondviselő rendelte el. Az a költői szó, ami Magyari tája, földje, hazája, és az a hallgatás viszont, ami szintén szavak által artikulálódik verseiben, velünk maradt. Minden bizonnyal végérvényesen és fájdalmas aktualitásával. És hát nem az modern-e, egyetemes, ami a mindenkori jelen (kisebbségben élő) emberének aktuális létdilemmája?

Magyari Lajos: Válogatott versek. 2019, Csíkszereda, Hargita Kiadóhivatal – Székelyföld Alapítvány. (Székely Könyvtár, 80.)