.svg)
Utak és hitek
Tábor. Schizma
1.
Széles lépcsőn kapaszkodunk föl, a korlátján esőcseppek vannak. A tetejéről visszanézve a ködrétegek alatt kis házakat látunk a völgyben. Finom esőszagban és párás levegőben megyünk föl a hegyre, Tábor városának központjába, amit a bibliai Tábor-hegyről neveztek el. A mellette lévő tavat a bibliai Jordánról, a hegy tetején a széles teret pedig Jan Žižkáról, a 15. századi hadvezérről.
Elkezd esni az eső, beülünk egy kávéházba a tér sarkán. Innen, az esőfüggönyön keresztül nézzük a reneszánsz házakat, pártázatokat, rajzokat, sgraffitókat. Táborban a házak és díszeik sértetlenül túlélték a századokat. Az eszme, amely megalkotta a várost, a huszitizmus, kevésbé élő. Az eszme és a mozgalom atyja, Husz János alakja annál inkább. A vallás, a mítoszok és a történelem terhéről beszélgetünk. A könnyed reneszánsz házak között ez nem is olyan nehéz; a vallási történet ráadásul egy másik világot idéz.
2.
A csehországi Tábor-hegy inkább egy domb. Szelídebben emelkedik, mint az eredeti, a Názáret melletti. Talán a Tábor lehetett az a magas hegy, ahova Jézus a Máté evangéliuma szerint fölvitte Pétert, Jakabot, Jánost: „… elváltozék előttük, az ő arca ragyog vala, mint a Nap, ruhája pedig fehér lőn, mint a fényesség… fényes felhő borítá be őket”. Megjelenik Mózes és Illés próféta, Isten pedig látványos tanúságot tesz fiáról. A három tanítványnak hallgatnia kell arról, amit látott és hallott, csak Jézus halála után mehetnek föl újra a hegyre. A tizenegy tanítvány itt látja meg először a feltámadott Jézust. Néhányan kételkednek, aztán a fényes Megváltót látva leborulnak előtte; „… veletek vagyok minden napon a világ végezetéig”.
A vékony bibliapapírra írt sorok messziről szólnak – nemcsak régi nyelven, hanem régi, emberen túli tudásról is. A hívők számára mindenképpen. Az ateisták számára érdekesen, akár kissé megmosolyogtatóan. Mindenesetre a létezés egy másik szintjét mutatják be. Profán világunkban nehéz ezeket a sorokat értelmezni. Nehéz azokat a vitákat is értelmezni, amiket aztán ezer-ezerötszáz évvel később Jézus nevében vívtak. A harcokat könnyebb megérteni, mint a hitvitákat. A gyilkosságot is – a mártírhalált, ha másképpen, hívőként tekintünk rá.
Akkoriban, a 15. század elején, három pápa volt. Megrendült a keresztény hit letéteményese: az egyház. A hívők millióit ez rémülettel töltötte el. Bizonytalan volt a jelen, félelmetes a jövő. A világvége bármikor bekövetkezhetett. A konstanzi zsinatot azért is hívták össze 1414-ben, hogy megakadályozzák az egyház végleges szakadását. A schizmát. Amitől mindenki félt, valami borzalmas pusztulás előjelének vélt. Hiszen a kereszténység és földi helytartója, Róma és a pápa személye volt az alap, amin az ismert világ szerkezete nyugodott. Ha az alap megrendül, minden megrendülhet.
A zsinatra érkezett Husz János – Jan Hus –, a prágai pap is. Bírálta az egyházat, de szó sem volt új egyház alapításáról. Nem egyházszakadásra hívott fel; az magától is szakadozott már. Husz a korrupt papok, püspökök, érsekek ellen prédikált, megtisztulást sürgetett, a korábbi, bensőséges vallásgyakorlás helyreállítását. Amitől Róma szerinte eltávolodott. Az egyház egyre profánabb lett, egyre hatalmasabb, egyre gazdagabb. Egyre kevésbé volt képes a transzcendens tartalom közvetítésére. Ennek egyik fizikai megnyilvánulása az úrvacsora volt, ahol a hívek szimbolikusan a megváltó testét és vérét veszik magukhoz kenyérként és borként. Az egyház a bor, a kehely „kiszolgálását” megtagadta a hívektől, akikben ez ellenérzést keltett. A kehely így lett jelkép. Az igazi szakadások többnyire ilyen apróságokkal kezdődnek.
Talán nem is apróság ez; mai gondolkodásmódunkkal nehéz megérteni az akkori harcokat. Egy részük persze érthető, mert a hatalom dinamikája örök. Az indítékok nehezebben. A zsinat résztvevői, Husz, és később követői, a husziták is ideák nevében küzdöttek. Ezekben hittek. Hasonlóan, mint a 20. század ideológiáiban hívők. Ideák és ideológiák nevében vívták a legnagyobb harcokat. Nem tudom, a hatalom törvényei a lényegesebbek, vagy az, amit hiszünk és gondolunk. Valószínűleg szükségünk van mindegyikre. Túl a racionális érdekeken mindig jelen volt és van valamiféle háttér, amire életünket, közösségünket építjük. A zsinat helyreállította a pápai hatalmat, valamelyest Róma tekintélyét is. De Európában megrengett a fundamentum.
Huszt közben Konstanzban elítélték és megölték. Megfosztották papi ruhájától, ördögöket ábrázoló papírsisakot tettek a fejére, és elégették. Hívei szemében szentté vált. A következő évtizedekben a husziták mozgalma egyre erősebb lett Csehországban. A mozgalom legradikálisabb követői Prágától délre egy jól védhető hegyet választottak táborhelyül. A hegy alatti patakot gáttal torlaszolták el; a kialakuló mesterséges tóban kereszteltek. A város és a tó neve – a már említett Jordan – is, meg számos közösségi szabály az újrakezdésre utal, az ősi, bibliai alapok visszaállítására. A táboriták a város főterére, kádakba hordták össze vagyonukat. Teljes egyenlőséget és egyszerűséget hirdettek.
Ez, gyorsan kiderült, nem megvalósítható. Eddig ez még sosem valósult meg az emberi együttélés során, pedig néhányszor már megpróbálták. Néhányan egy idő után mindig egyenlőbbnek érzik magukat másoknál. A táboriták vezére egy idő után Jan Žižka lett, aki előbb fél szemmel, aztán vakon irányította csapatait. Szekértábor-technikájukkal szinte legyőzhetetlenek voltak.
3.
Eláll az eső, kimegyünk a térre. Most látjuk, hogy a kávéházat Konstanzról nevezték el, Žižka szobra pedig a tér közepén áll. A házak részleteivel, a sok sgraffitóval nem tudok betelni. A virág- és állatábrázolásokkal, a háromszög alakú orommezőkkel a félköríves ablakok fölött, az oszlopokkal, a fekete-fehér, szinte térérzetet keltő rajzolt kőkockákkal. A gerendaimitációval az egyik ház sarkán. Megérintem. Érzem a karcolt rétegeket. Egybejátszik a szent és a profán. Egy ablak fönti sarkaiban nagyon is emberi angyalok, alatta nagyon is mai Top Drogerie felirat.
A reneszánsz éppúgy lázadó volt, mint a szakadár egyházi mozgalmak. Az ókori Róma feltámasztása, az antik stílus újraértelmezett használata egy ideig veszélyesnek tűnt a keresztény Róma számára. Aztán megszokták, sőt, a barokk, a diadalmas egyház stílusa már virtuóz módon játszott az ókori elemekkel. A régieknél, keleten és nyugaton, évszázadokig-évezredekig megmaradtak a faépítkezés emlékei, sok egyiptomi, görög – aztán római – épületet díszítettek imitált faoszlopok, nádkötegek, levelek, virágszirmok, ember-, angyal- és istenfejek. A kikarcolt, szabálytalan sarokgerendákra gyakran gondoltam később is. Miért érezték szükségét őseink, hogy a festett kőfalon, a házon kívül elhelyezzék és megmutassák a belsőt, a vázat, az eredetet?
Kanyargós, szűk, lejtős utcán megyünk a tó felé. Végighúzom a kezemet az egyik ereszen, élvezem a páracseppeket. A vízköpőt körberakták kőlapokkal. Egy csúcsíves ház tetején kampó lóg ki a padlásablakon; valaha rakodásra használták, most kamera figyeli innen az utcát. Mellette egy kukára sárga, piros, kék virágokat és fehér ruhában, kalapban furulyázó alakot festettek. Némelyik ház romos, borzongató benézni az elhagyott szobákba, pincékbe, udvarokba.
Hosszú, földszintes, felújított kék házban fiatal pár éli hétköznapját három kisgyerekkel. A bejárati ajtó előtt sok cipő, a dupla faablakok között kagylók, kis szobrok, baglyot, régi házakat, tornyot, órát ábrázoló rajzok, a falat befutja a borostyán. Kis térre érünk, a kőmellvéden túl előbukkan a tó. Jobbra pedig egy csipkés fehér bástya, amit beépítettek egy modern, sárga házba. A 20. századi épületet csúcsos tetővel, pártázattal próbálták a régihez idomítani. Visszanézünk a dombtető felé, a templomtorony elmosódik a párafátyolban. A templom már rég katolikus – a husziták uralma csak néhány évtizedig tartott a városban. Tábor volt az utolsó, legelszántabb erőd, de a realitás sokáig Csehország számára is Ausztria és Róma lett. Meg a kereskedés a Prága és Linz közötti úton.
A modern ház földszintjén antikvárium van. És milyen! Az ormótlan alumíniumajtón belépve az egyszerű farostlemez polcokon és fenyőfa paravánokon sok kép, metszetek, bélyegek, lemezek, könyvek, több nyelven. „Where is the human nature so weak as in the bookstore?” – áll egy idézet a bejárattal szemben; sosem hallottam Henry Ward Beecherről, de mindegy is, ki mondta ezt. Egy-egy szűk polcot közvetlenül a plafon alá helyeztek – azoknak, akiknek szükségük van a kihívásokra, a kincskeresés izgalmára? Az Antikvariát Bastion nem penészszagú, mint sok régi könyvvel kereskedő obskúrus üzlet, hanem világos, tiszta és jó illatú. A közepében ott az antikvárius, a félhosszú hajú, barna szemű Miroslav, aki úgy válogat a múltból, hogy az szinte művészet.
Talán ez az üzlet, ahol beszélgetéseket, kiállításokat is rendez, a fő műve, élete alkotása, amire egy polc tetejéről két apró, nagy rámával keretezett mauritiusi bélyeg vigyáz – ezek nem eladók. Egy bécsi kiadású régi Methodenbuchot hosszan lapozgatok, aztán egy másik, Rätselhafte Vergangenheit címűt is, aztán a Kafka Prágáját és Husz Jánost bemutatót is. Rejtélyes múlt és ismeretlen jövő, szellemek és kísértetek, csupa könyvcím, sok térkép, Európa a Brit-szigetek perspektívájából. Kisvárosban vagyunk, de a perspektíva nem provinciális. Sőt, új távlatok nyílnak. A múlt darabkái tele vannak élettel. Embervoltunk erősödött, nem gyengült; értem Beecher, az amerikai lelkész iróniáját.
4.
Szemben a városi színház. Mint mesélik, két nézőtere van és egy színpada. Hol az egyik függönyt húzzák fel, hol a másikat. Mi lenne, ha mindkét irányból néznének egy előadást? Egy eredeti rendező biztosan kísérletezne itt a perspektívával. Ugyanazt a történetet, ugyanazokat a díszleteket kétféleképpen is lehetne láttatni. A közönség innen is, onnan is megnézhetné.
Az óriási homlokzati boltív már a 19. század végét idézi, az eklektika és a neoreneszánsz aránytalanságát. A mellette lévő ház tetején mintha maga az ördög ülne, szarvakkal, fölhúzott lábbal – vagy csak egy komédiás bohócsipkával? Körülötte állatfejek, oroszlánok, szarvasok; középen, az ördög-komédiás alatt komoly kutyapofa.
A pályaudvar felé több óriási eklektikus épületet már az osztrák uralom alatt építettek, a hosszú évtizedekben, amikor a huszitizmus eszméje üldözött volt. Némelyiken ott a birodalmi kétfejű sas. A kehely, a husziták jelképe csak egy kisebb templom tetején bukkan elő. A Csehszlovák Huszita Egyház az első világháború után vált ki a katolikus egyházból. Tomáš Masaryk, Csehszlovákia első elnöke is támogatta. Temploma puritán, hitrendszerében a nemzeti keveredik protestáns és katolikus elemekkel.
Fénykorában, az 1930-as évek végén sok százezer hívője volt. Masaryk elnök célja egyfajta modern államvallás létrehozása és erősítése lehetett; a hangsúlyozottan demokratikus vezető imázsa mögött ott volt a nacionalista. Sajátosan persze, soknemzetiségű területet igazgatva, ahol a csehek – paradox módon, és elődjükhöz, az Osztrák–Magyar Monarchiához, az osztrákokhoz és a magyarokhoz hasonlóan – kisebbségben voltak országukban. A masaryki „csehszlovákizmus” aztán szétforgácsolódott előbb a náci, aztán a kommunista küzdelmekben.
A házak hosszabb életűek: néhány köz- és magánépület a környező utcákban jellegzetesen csehszlovák. Szintén az első világháború utánról valók. A megújulás vágyát hirdetik, de szemérmesen – vagy éppen öntudatosan? –, minden dísz nélkül. Milyen messzire jutottunk a reneszánsz házaktól. Eddig minden kor díszített, csak a 20. század nem. De azért nem teljesen dísztelenek ezek a házak sem. Egy-egy zászlótartót, csupasz oszlopot, ereszt, ablakkeretet hangsúlyoznak. A mohával benőtt kő szemeteskukákon pedig mindenütt ott a város egyik címermotívuma, a kehely.
Milyen messzire jutottunk innen. A kehelytől, az áldozat, a megváltás megértésétől és átélésétől. Sokaknak talán csak a söröskorsó maradt. A pályaudvar előtt, egy parkban Husz János szobra áll. A város felé fordul, kissé előrehajol, már-már a gravitáció törvényével dacolva, keze szívén, fölfelé tekint, teste szinte ívet rajzol. Száz évvel a halála után jött Luther, aztán Kálvin és a többiek. Reformálni akartak, de szakadások sorát okozták. A szellem levált a hitről. Megnyílt az út a felvilágosodás felé.
