Sztaskó Richard rövidprózái

Haller József: Petruska

Életképek

Fiatal hipszter vág át a Boráros téren, a fején nemezkalap, a jobb kezével alkarnyi hosszúságú melegszendvicset egyensúlyoz, a késő őszi eső most kezdett szemetelni (ezért is szaporázza lépteit a srác), és ott a szobor melletti padon két lerobbant csöves röhög az égre, a lábaik előtt a földön üres és félig kiivott műanyag flakonok, fogy a Koccintós, és attól se jönnek zavarba, ha az aluljáró falára kell hugyozniuk a tablettás bort, nem, nincs semmi, ami zavarba hozhatná őket, a természet vadvirágai – fekélyes gyomorral, számkivetve, fogyasztói társadalmunk széles peremén; a hipszter srác aztán eltűnik az egyik fölfelé vezető lépcsőn, talán egy körúti bérlakás az úti cél, ott betolja majd az ázott szendvicsét, cidert kortyol hozzá, és elmereng a sorsán –
Arctalan tömeg vár a vágány mellett a HÉV-re, persze mindenkinek van arca, de tudjuk, hogy a fásultság szürke masszát képez a jobb sorsra érdemes halandókból, állnak és várnak (a bátrabbak a nyálkás avarral borított padon ülnek), a levegőben fanyar cigarettafüst száll és bosszankodás, és ehhez az egész ködös, nyirkos, hideg novemberhez remekül passzol a Duna, a híd lába körül örvények és visszaforgók, de jó lenne egyszer valami méretesebb balint pergetni errefelé, aztán hirtelen sípsikoly, a zöld-fehér HÉV Csepel felől befutni látszik, fásult utasok cserélnek helyet fásult utasokkal (hol itt az igazság?), egy kóbor macska rohan át a megálló mögötti kutyafuttató gyepén – őrült csaholás; csattogó fogak és vicsorgó ebpofák kereszttüzes vihara –, mi lelt téged, macskusz, meguntad az életed? Hát könnyen vagy, a tarsolyodban kilenc is akad –
A Mekiben kurva nagy a tömeg, mindenki burgerrel és shake-kel akarja jól lakatni magát, szegény lakto-vega-vegán-paleo-akármik könnye tócsába gyűlik a koszos járólapon, szia, miben segíthetek?, őszintén?, jó lenne, ha megvetés helyett (csak azért, mert dadogok) empátiával viseltetnél közös dolgaink iránt, de hagyjuk, már Hamlet is megmondta, kizökkent az idő, ó kárhozat, hogy én születtem helyre tolni azt, nincs kedvem végigállni a sort, korgó gyomorral lépek ki az ajtón, utamat tarkómra dobált, megvető tekintetek kísérik –
Most valahogy elkerül a hangulat, nem érdekel Marcel szenvedése, ezért visszasüllyesztem a táskámba az Eltűnt időt, és a kis kék füzetembe (ahová néhány nappal később ezt is írom, a tanítványaim éppen témazáró dolgozattal bíbelődnek, van még hátra tíz perc az órából) haikukat próbálok írni, több-kevesebb sikerrel, ujjaimmal a combomra koppantom a szótagok számát, öthétöt-öthétöt, s mint valami keleti mantrát, fogaim közt morzsolgatom a szebbnél szebbnek gondolt verssorokat a fűtetlen HÉV-kocsiban, a végállomáson az első dolog, amivel utastársaimmal szembesülök: egy fiatalember (kezében sörösdoboz és égő cigaretta) éppen egy oszlop mellé helyezett kukába hányja mindazt, amit fölkavart gyomrában a langyos szesz, de terpeszben áll, nehogy a szakadt, melós cipőjére fröccsenjen a cucc, az arca vörös és püffedt, a nyakán duzzadt, penne vastagságú erek, bizony többen is szörnyülködnek, hogy ezt azért mégse kellett volna, így megetetni a kukát, de mit lehet tenni: jobb kint, mint bent; akinek nem tetszik a látvány, elfordítja a fejét, és tovább siet a dolgára, megy ácsorogni a zebra mellé, hogy a zöld jelzés után átcaplasson a szemközti trafikba vagy buszmegállóba –
Eldöcögünk a temető mellett s nekem óhatatlanul is eszembe jut, ide temették Jimmy Királyt, persze, barátom, mi nem egy uralkodót szolgálunk ebben az acsarkodó világban, hol az, akinek van, az még többet akar, akinek meg nincs, az örüljön, hogy él és jut neki tüzelőfára, szóval egyszer, ha lesz időm, benézek ide a temetőbe, és fölkeresem Őz Zsolti sírját, mert ha egyszer betévedsz a Vidámparkba, muszáj lesz valamire fölülnöd, nincs kiszállás; a buszon testek szardínianyomora, szellőztetni nem lehet, a fűtés helyett pedig pörög a klíma, a lábamra lép valaki ebben a tülekedő keringőben, a megállóm következik lassan, le kell szállnom, az utam a szántóföldeken át vezet, a nap nem süt, így árnyék se lesz, hogy elkísérjen, azt hiszem: akinek nincs veszíteni valója, az meglátja a fagyott földek göröngyein ugráló lomha varjak szépségét is, a károgás hozzá, mint arkangyalok harsonája; segítsetek föltörni néhány pecsétet –

Séta

Ott ül a kapu előtt a lépcsőn, látszik rajta, azt se tudja, hogy keveredett oda. Erősen ittas, persze fogalmazhatnék másképp is, és akinek van mersze, az elhalad előtte, de a legtöbben inkább áttérnek a túloldalra, még akkor is, ha a járdán szabálytalanul parkoló autók miatt ez nem is olyan egyszerű feladat. Az öregasszony – arcán valami iszonytató fájdalom és szánalom – ordenáré módon üvöltözik azokkal, akik megsértik a zauráját, most éppen velem, holnap meg talán veled, és csak mondja és mondja, és többek közt ilyesmiket üvölt: „Maga kire szavazott? Ja, hogy arra a majomra, hát akkor meg is érdemli.” Nem túlzás, mindjárt agyérgörcsöt kap a dühtől, a szemei alatt táskák meg duzzadt könnycsatornák, csípős, orrfacsaró bűz lengi körül, tudom, ha elbőgné magát, az egész utcát elöntené az ár, a sarki szatócsbolt pincéjét is gond nélkül ellepné a víz. Van valami földöntúli szomorúság az arcán, és persze az se vidámít, hogy ok nélkül (látszólag ok nélkül) üvöltözik velem és mindenféle jöttment alakkal. Beszűkült tudatában árkot ásott magának az indulat, és most ott csücsül, és sütkérezik a napon, míg az éjszakai álom el nem kergeti onnan –
A villamosmegállóval átellenben épül-­szépül a szakorvosi rendelő; állványok, vödrök, gerendák-deszkák várják, hogy sorsuk beteljesüljék, még idén újjá kell építeni ezt a kétségbeesésében is gyönyörű romhalmazt, igaz, nem lesz olyan fényes és ragyogó, mint a renovált Kinkakudzsi, de a kötelező csendélet mindenért kárpótol: egy leharcolt melós aljzatot ás valami oszlopnak s négy (azaz négy) társa szotyit rágcsálva-köpve figyeli a kimért mozdulatokban rejlő békességet, és csak addig tart ez a kis magyar zen, amíg a merőleges utcán föl nem tűnik egy gimnazista lány (igazi meangirl, ahogy mondani szokás) olyan flegma ábrázattal, hogy azon csak a mélyen dekoltált fölső és az aprócska szoknya tompít, és az unatkozó melósok füttyögnek és ajánlkoznak, de a csajszi ügyet se vet rájuk, talán jobb is, hogy nem szólal meg, a végén szóváltásba keverednének, szóval csak mélyül és mélyül az oszlopnak szánt gödör, s közben gyűlik a szotyolahéj –
Kicsivel lejjebb már éppen alakulóban egy kis perpatvar: fiatal cigánylányt pofoz az anyja, mialatt egy ütött-kopott kocsinak támaszkodva szofisztikált szidalmait üvöltözi a családfő, mindezt olyan természetességgel, mintha most olvasnák föl a szentleckét a vasárnapi misén. A kapu mellett két földszinti ablak, mindkettő téglákkal befalazva, szívet tépő a látvány, nem is hagy nyugodni a kérdés: mondd meg, Uram, miért volt erre szükség, ó, miért lett az ablakok mögötti lakás befalazva? Milyen titkokat rejt, s egyáltalán ki érzi szükségét a titkolózásnak? A családfő, a szeretet nevében, ősi mesterséget és rokonságneveket említ, zeng az egész utca, és ahogy csattan a lány (mennyi lehet, tíz vagy tizenkettő?) arcán száz és ezer pofon, minden csak remeg és lebeg a tavaszi felhők alatt –
A város mocska mindannyiunk mocska. Egy kilapult patkány hever az úttesten, a szerencsétlen nem jutott át a túlsó partra, egy teherautó vagy busz végleg kilapította, szörnyű rosszul néz ki, a belei kijöttek az oldalán, a koponyájából kiszivárgott rózsaszínes málnadzsem odakötött az aszfalthoz, szerencsére nincs semmi szaga ennek a palacsintának, nem úgy, mint a főút mellé hajított, gázolt macskáknak, melyek gondtalan bűzölögnek, és kilométerekről ki lehet szúrni semmihez sem hasonlító, ótvaros párolgásukat. Pedig ki tudja, mi lett volna, ha időben átér ez a négylábú feketeség, ez a különös rágcsálókirály –
A templom tornya beleremeg az eszeveszetten kongó harangkondulásba, a parkbeli galambok rettegve röppennek föl a szürke ég felé, szárnyak csattognak, és a csattogás nyomán galambtollak hullnak vissza a földre, egy kisebbet fölkap a szél, megpörgeti, játszik vele, dobálja a maszatos rózsaablakok felé, szentek vicsorognak vissza, morózus mártírok morognak, s közben szól a mély bimm-bamm, bimm-bamm, a bátrabb madarak ismét a templom tövében kóricálnak: apró csőreikkel csipegetik a murvát és a sódert, hátha találnak valami hasznosat, van olyan galamb, amelyiknek hiányzik a lába, eléggé idétlen, ahogyan ugrál és egyensúlyoz, szegénykémnek ez jutott, kénytelen ebből gazdálkodni, s mégis van valami irigylésre méltó egyszeri egyszerűségében, amit nem tudok hová tenni (Kakucson történt, még gyerekek voltunk a húgommal, egy aranyos fecske szállt be a kitárt ajtón és meg sem állt a fürdőszobáig, ott viszont már kétségbeesetten körözött, azt hiszem, tisztában volt sorsával: rab lett, s kétséges, mikor szabadulhat; aztán egyszer csak leszállt, a bojler egyik csövén állapodott meg, én pedig a kezemben tartott ciroksöprűvel a falhoz szorítottam, hogy ne tudjon elrepülni, végül – némi ügyeskedést követően – sikerült megfognom, a jobb tenyeremben tartottam, a bal kezemmel pedig simogattam az okos fejét, jól van, kisbarátom, nincsen semmi baj, nem kell izgulni, mindjárt szabad vagy és mehetsz vissza a felhők alá kergetőzni a társaiddal, szegénynek olyan hevesen dobogott a szíve, azt hittem, ott pusztul el a tenyeremben, hát nem vagyok én ennyire kegyetlen, a söprűt is csak muszájból vetettem be, különben, különben mindegy is, percekig néztük még a húgommal az eget azután, hogy a tenyeremből a végtelen kékség felé röppent) –
Ezen a környéken minden belső udvarnak megvan a maga nyomorúságos története, olyannyira, hogy a kopott-sárga keramitkockák irgalomért könyörögnek, hiszen ha tudnának mesélni, bizony nem fukarkodnának az őszinteséggel; egy szemüveges, cigarettázó asszony bámul ki a szomszédos ház ablakán, és ahogy találkozik a tekintetünk, rögtön berántja maga elé a függönyt, s a csukott ablakon át is hallom fölszisszenni a nőt, kétségtelen, én vagyok a hibás, amiért sartre-i értelemben megpillantottuk egymást; tudvalevő, ebben a megpillantottságban nincs semmi könyörület, aztán egy óvatos mozdulat és moccan a függöny, és újra a nőt látom, arcán torz vigyor, a cigaretta sehol, és a másik kezével (azzal, amelyikkel nem a függönyt tartja) elkezdi szép lassan kigombolni a fölsőjét, mígnem föltárul két megereszkedett, lapos mell, (s ha jól látom) az egyikről hiányzik a bimbó körüli udvar –

Sztaskó Richard 1987-ben született Budapesten. Magyar–kommunikáció, valamint drámaszakos tanár, Budapesten tanít. Önálló kötete még nem jelent meg.