Szőrös kézél

Burka István munkája

(Részlet a Levágott fül című regényből)

Zsoltibá hajolt fölém, semmi baj, öcskös, ne mocorogj, mondd, mi a gikszer, kiskoma, szusszanj párat, lélegezz mélyeket, akkor visszatér beléd az áramlás. Hagyatkozz rá szépen, mintha szörföznél, nem baj, ha sose szörföztél még, filmet láttál már róla, jön a nagy, kék hullám, kicsi ember deszkára állva felkapaszkodik, finoman egyensúlyoz, hopp, suhansz, repülsz, ez az, fiú, menni fog, egyenletesen lélegzel, na mondd!

Befordultam dobásra, nagy külső horog, osoto gari, eléggé átlagos technika, de ha kellően magadhoz rántottad előtte az ellenfelet, ha megvan akár csak a vállán a ruha vagy a hajtókája, de szerencsés esetben még a ruhaujj is elég, ha jól befogtad a satuba, ha szépen belendíted a kaszáló lábat, akkor nincs móka, repül a tesó, mint a győzelmi zászló, ám egyszer csak mintha valaki baltával odacsapott volna egyet a térdhajlatomra, villámlott, és minden elsötétült.

A földön fekve tértem magamhoz, Zsoltibá égkék szemén elkezdtem szörfözni, lassan kitisztultak a dolgok, az edzőm térdelt mellettem, nagyon óvatosan mozgatta a lábamat, szóljak, ha fáj, szóltam, mondd, hol fáj, elöl vagy hátul. Most hátul, most meg oldalt, hátul, oldalt, hátul, oldalt, most már sehol se, nem fáj, igen, biztos nem. Óvatosan feltápászkodtam, számítva rá, hogy bármely percben belenyilallhat, és akkor halál, összecsuklom, mint a collstok, de nem. Zsoltibá kimozgatta belőle a villámlást, nagy mágus, ezt mindig tudtam.

Le kellett ülnöm a szőnyeg szélére, nyugiban, Zsoltibá rábízta az edzés levezetését az egyik nagyobb srácra, és a telójával járkált fel-alá a terem végében. Felhúztam térdig a dzsúdógatya szárát, markomba fogtam a térdkalácsomat, mint valami fura körtét vagy almát, a franc tudja, miféle kukac rágta meg belül, ilyenem nem volt még, az igazat megvallva szinte semmi sérülésem. Egy-egy húzódás, ahhoz hozzá lehet szokni, borogatom, kímélem egy hétig, lemegyek óvatosan átmozgatni, figyelem, mennyire terhelhető, ha nem nagyon, akkor csak gimnasztika, erősítés, óvatos dobásgyakorlás, fokozatosan jövök vissza. A kislábujjat időről időre elkaszálják, beleakad valaki nadrágszárába, kifacsarodik. Leukoplaszttal hozzáragasztod a mellette lévőhöz, és mehet a buli tovább. Kisujjat nem gipszelnek.

Elkönyveltem, hogy törhetetlen vagyok. Ahogy apám mondogatta, erős parasztnépek az őseink, apja-anyja forrt csontok nélkül ment a sírba. Akik a nap kerekével mérik magukat, azokat nem fogja ártalom, olyanok, mint a mesében a varázsüstbe lógatott ifjak, nagyapám épen jött haza a háborúból, pedig hányan ott maradtak. Aki nem néz a napba, az nem kap a védelemből, mondogatta apám, nem voltam boldog a kapálástól meg a gyomlálástól, ellettem volna nélküle. Fekete koszcsíkok a körmöm alatt, összevissza nyiszálták a bőrömet a füvek, hólyagok nőttek a tenyeremen hülye helyeken, égető érzéssel pukkantak ki, csupa tipli meg karc voltam. Lehet, hogy mindent a nap irányít, de elszórakoztam a négy fal közt. Még a hintát szerettem, amikor senki se látta, beleültem, és a felhőket bámultam, egész a hányingerig. Ha a kiscsajok meglátták, kinevettek, hogy ekkora létemre hintázom, aztán meg addig nyúztak, míg ölbe kaptam egyiket vagy másikat, és baromi hosszan hintáztunk, meg is dicsért anyám, milyen jó bátyjuk van ezeknek a kis koszosoknak, a koszosokat nem ő mondta.

Nesze neked, apám, itt ül a nap gyermeke a tatami szélén, nyilván ősi inka istenek vérvonalából, és szépen elkattant valami a térdében, hiába nyomogattam óvatosan a térdízület gumóját, olyan volt, mint egy rózsaszín újkrumpli, amikor kifordítjuk kapával, és előgördül a földből kíváncsian. Tapogathattam, nem mutatott az semmit a belsejéből, nem volt rajta digitális kijelző, mint egy buszon, fogalmam se volt, mi a bánat lakhat ott, Zsoltibá jött fülén a telóval, intett, hogy nyújtsam ki a lábam, behajlította, majd teljesen kifeszítette, felkiáltottam, bólintott, és közvetítette a telefonba, hogyan reagáltam, aztán intett a mutatóujjával, hogy mindent megmagyaráz. És én el is hittem neki, Zsoltibá kőszikla volt, amit mondott, elhitted, mert úgy mondta, ahogy. Ha más mondja, kételkedsz, esetleg hülyeségnek tartod, hogy az erő egy izzó golyóbis a köldököd körül, olyan, mintha magmából lenne, minden tettednek, minden szavadnak, minden gondolatodnak onnan kell kiindulnia, és akkor nincs bénázás, habozás, ingadozás, tétovázás, tizedmásodperc pontossággal tudod, mit kell tenned a szőnyegen, az életben. Hiszen az élet is csak egy tatami, azt is lerakta valaki valamikor az ég alatti hatalmas dodzsóban. Ha valamelyik osztálytársam nyomja le ezt a szöveget, homlokára teszem a kezem, te lázas vagy, öcsém, ha az apám, akkor idegesítő bölcselkedésnek tartom, ha valamelyik tanár, akkor már alszom is befelé.

De Zsoltibá úgy mondta, hogy elhitted neki: igen, ott az izzó korong a hasfaladban. Zsoltibá odaállt amögé, amit mondott, és ott is maradt végig, a teljes súlyával. Ha a kishúgotok a cérnakarjával meg a cérnahangjával odaáll elétek, hogy most vontatott el egy kamiont, akkor megborzoljátok a fejét kedvesen, és reagáltok valami vicceset, hogy na, és mivel volt tele az a kamion, millió pingponglabdával vagy millió Barbi babával vagy millió kokakólával, és persze, hogy azt feleli, hogy pillecukorral, és ennyiben maradtok.

Viszont ha egy kigyúrt benga állat mondja ugyanezt, akiről majd lereped a kezeslábas, akkor hajlamos vagy végigmustrálni, és mérlegelni, hogy ha ez nem csak hősködik, akkor nem semmi teljesítmény, bár hogy miért vág fel vele éppen előttem, az gyanús, lehet, hogy aprót akar, nyilván proteinre költené, meg hogy a gyerekei ugyanígy ki legyenek majd gyúrva, mint ő, és együtt vonszolásszák az összes fellelhető kamiont. Bár egy kamion esetében azért egyszerűbb elfordítani azt a rohadt slusszkulcsot, és nem huzigálni, sérvet kap az ember, semmi értelme az egésznek.

Szóval a kishúgodnak nem hiszel, mert tudod, hogy mire képes, és mire nem, a másik mukinak félig-meddig hitelt adsz, de őt meg nem ismered, fogalmad sincs, mit akarhat. Zsoltibában az volt a durva, hogy ismerted, és azt is, hogy mire képes.

Ha versenyre mentetek, sose aludt el a buszban, ha váratlan helyzet jött, sose lett ideges, ha valaki hülyeséget csinált, felemelte a hangját, de érezted, hogy nem kelt ki magából, hogy ő uralja a hangját, és nem az uralkodik rajta.

Zsoltibáról tudtad, hogy ha kilép az edzőteremből, akkor is Zsoltibá marad, a boltban, a villamoson, az önkormányzatban, az autószervizben, ő mindig Zsoltibá, akár esik, akár fúj, nincs alkudozás és nincs kecmec, olyan sincs, hogy felkel, és fáj a feje, és attól egy kicsit kevésbé vagy egy kicsit jobban Zsoltibá. Nem, ő egyenletesen termeli, állítja elő, sugározza a zsoltibáságot, mint egy atomreaktor, neki két pont között a legrövidebb távolság mindig az egyenes, ez nem csak duma, pont a szemedbe néz, keményen és szelíden néz a szemed közé, szelíd keménységgel, a cselgáncs neve dzsu do, a szelíd út, de ami szelíd, az még nem gyenge. És Zsoltibánál minden vízbe mártott test a súlyából annyit veszt, amennyi az általa kiszorított víz súlya, Zsoltibá mindig pontosan annyi helyet szorít ki a világból, amennyi neki jár, és ha rajta múlik, mindenki másnak is jut annyi hely, amennyi az általa kiszorított víz súlya. Zsoltibá a szemem láttára állított fel egy nála fejjel magasabb, kigyúrt fickót a villamoson, mert ott állt egy öreg nyanya, Zsoltibá a srác szeme közé nézett, kezet nyújtott neki, és megköszönte, az lustán lógatta oda a mancsát, de fel is szisszent, mert Zsoltibá komolyan rászorított, nem bántani akarta, csak nála ilyen egy kézfogás.

Két nap sántikálás és iskolából való, utólag igazolt hiányzás után (Zsoltibá felhívta apámat, és mint férfi a férfinak, elmagyarázta, mi a teendő) ott ültünk Gráf doktor rendelőjében, a doki sportos alkatú fickó volt, kerek fejjel, rövidre vágott hajjal, olyan nyugodtan beszélt, mint akinek semmi vesztenivalója a világon, neki nem is volt, csak nekem, rendesen beszorult a zabszem a seggembe. Lelki szemeim előtt ez a dióbarna szemű, olajozott szavú doki halálnyugalommal szeletelte a térdemet egy láncfűrésszel, és a motorsivításban hüvelykujját égre tartva mutatta, hogy minden ilyen frankón sikerül majd. Gráf doktor egy papírlepedővel leterített vizsgálóasztalon megnyekkentette a térdemet, mozgatta előre-hátra, ütközésig, bólintott, kérdezte, fáj-e, mondtam, most nem fáj, kérdezte, hát most fáj-e, mondtam, most sem fáj, hát most, kérdezte, üvöltöttem, ááá, basszus, többet nem kérdezett. Visszaültünk az asztalhoz, visszatűrtem a nadrágszáramat, felvettem a zoknit és a cipőt, Gráf doktor pedig odalépett egy villogó üvegfalú szekrényhez, amely transzformerféle műanyag makettekkel volt tele, és kiemelt egy ilyen amorf géplényt a többi közül. Letette szépen elénk az asztalra, és elmesélte, hogy ez az én térdem, világoskék, sötétkék, fehér és lila műanyagdarabokból áll, nagyon pontosan szerkesztett ízület, minden apró résznek megvan a maga szerepe, ez itt a térdkalács, mely afféle összekötő elem a combcsont és a lábszárcsontok között, olyan, mint egy nagyobb méretű mozaikkocka, mint egy gyűrűben az ékkő, kipótolja a hiányt, felfogja az ütéseket, lehetővé teszi, hogy letérdeljünk, efféle nem elhanyagolható apróságok. Na már most, hogy ez a rendszer összeilleszkedjen, ahhoz puhább, rugalmasabb, ütközéseket amortizáló bevonatokra van szükség, mert a sok kemény csont találkozásából amúgy csak állandó recsegés-ropogás lenne, lepattogó szilánkok, fájdalom a köbön. Na, itt kezdődik a porcok szerepe…

Az egész egy nagy dodzsem, tiszta vidámpark. A csontok egymáshoz ütköznek, mint azok az egyszemélyes kis kocsik, de semmi kárt nem okoznak, mert az ütköző felületek rugalmas lökhárítókkal vannak bevonva, ezeket nevezzük porcnak. És az egész bulit a szalagok tartják össze, így tud a bonyolult kütyü zökkenésmentesen működni. Kénytelen volt elismerni, hogy valóságos mestermű, akárki csinálta, értette a dolgát, csontból, inakból, szalagokból, izmokból többet kihozni ilyen bonyolult mozgások kivitelezéséhez aligha lehetséges. Nyilván ez a rendszer sem tökéletes, egyetlen rendszer sem tökéletes, olyan autó is tönkremegy, amellyel ki sem állnak a garázsból, hát hogy ne fordulhatnának elő apróbb és nagyobb rendellenességek a használat vagy éppen a nemhasználat következtében.

Egyes orvosi felmérések szerint aki napi hat óránál többet ülve tölt, az tizenöt évet veszít az életéből. Nyilván veszít, de nagy kérdés, hogy mihez képest. Mert becslések szerint az emberi szervezet ideális terhelés és táplálkozás esetén százhúsz évnél is több élettartamra van hitelesítve, de itt sem állhatunk meg. Mert ha megnézzük a világon valaha élt legidősebb emberek névsorát, először is arra kell jutnunk, hogy mindannyian asszonyok. Egy átlagos idősek otthonában is alig találni férfiakat, éppúgy elhullanak menet közben, ahogyan az emberélet kezdőpontján is jobban teljesítenek a nők. A szüléskor válságos helyzetbe került csecsemők közül jelentős többségben lányok élik túl a vihart, a fiúk jórészt belepusztulnak.

Az ideális terhelés és életmód azért kérdéses. Vajon agyagedény-készítés és napi háromszori rizskása-fogyasztás javallott Japánban? Vagy az a tuti recept, ha valaki felszabadított rabszolgák lánya Tennessee államban, születik százötven ükunokája, hét gyermeke közül pedig ötöt túlél? Legyen az ember vegetáriánus és láncdohányos (vagyis pusztítsa minden lehetséges módon a növényeket) Kanadában? Netán az a kívánatos, ha semmin sem idegesítjük magunkat, és életünk alkonyáig nézzük a korántsem stresszelő golfközvetítést, s közben esszük a chipset és a csokis sütit Pennsylvaniában? Esetleg kössünk eltartási szerződést, éljük túl az ügyvédet, aki a járandóságot fizeti, s közben tetemes mennyiségű portói bor meg cigaretta elfogyasztásával is bosszantsuk őt és családját?

Gráf doktor barátságosan beismerte, hogy kicsit messzire kalandozott, de mi biztosítottuk róla, hogy semmi gond, nekünk dehogy sürgős. Zsoltibá finoman megmarkolta a vállam, bátorítva, én is valljam meg őszintén, mennyire nem sürgős, én meg bevallottam, tényleg cseppet sem sürgős. Egyrészt mert Zsoltibá elintézte nekem a teljes Hawaiit, nem kellett suliba menni, ettől fogva aztán zsír mindegy volt, mi történik, a sulinál bármi jobb. Másrészt nem siettem sehová, mert jó adag félelem volt bennem attól, mivel áll elő ez a doki, hogyan kapják szét a térdemet mindenestül, tolószékbe kerülök, vagy kapok egy csinos műlábat, amiről senki se mondaná meg első pillantásra, hogy nem igazi. Szóval amíg nincs hír, az jó hír. Ráér a doki a horrorisztikus részletekkel, bőven ráér, hátradőlök, bekapcsolom a biztonsági övet, rágyújtok egy szivarkára, és belekortyolok az előttem gyöngyöző pohár whiskybe, hadd szóljon, doki. Szokom a klímát békésen, végül is Gráf doktor izgalmasabban ad elő a legtöbb tanáromnál.

Eszmefuttatását ünnepélyesen lezárja, a térdízülettel szerinte az egyetlen gond, hogy az ember felegyenesedett, mert ha tartanánk magunkat a négykézláb közlekedéshez, mint kollégáink, a majmok, akkor jóval kevesebb kopás, szilánkosodás, törés, sérülés következne be, döntően javulnának a kórházi statisztikák. Erre azért majdnem elröhögtem magam, mert megjelent előttem Gráf doktor, amint ököllel dobol a mellkasán, majd felvonít, és végigszalad a három méter magasan lévő ablakpárkányokon, vagy felugrik a függönykarnisra, és szélsebesen végigcsimpaszkodik rajta. Négykézlábazó politikusok, fa tetején bámészkodó öregasszonyok, lámpaoszlopon vakarózó szupermodellek és ügyvédek, igazán vicces világ lenne… Egy biztos, a létragyártó cégek egykettőre csődbe mennének, a tűzoltóautóhoz nem kellene daru, az égő házak lakói pedig maguktól is fürgén leszaladnának a meredek házfalakon. Végül arra jutottam, hogy ha mindez így menne a világban, akkor éppúgy nem tűnne viccesnek, mint ahogy ma sem vicces a két lábon járás. Pedig a majmok talán halálra vihogják magukat rajtunk. Miközben a doktor hadonászott, látszott, hogy a kézéle szőrös, és ez megnyugtatott, a szőrös kézélű emberekben valahogy jobban megbízom.

Most rátérünk az én térdemre, szőrös élű kezével mintha az én lábamban turkálna, viszketős érzés. Ráadásul tudom, hogy tényleg ez lesz, valóban benyúl majd a bőröm alá, ott fog matatni, nem tudom, akarom-e, hogy egy majomkezű ember, aki sajnálja, hogy felegyenesedtünk, hogy nem banánt zabálunk, hogy nem egész nap a tökünket vakargatjuk, és bámulunk magunk elé bambán, mint Darwin a biológiakönyvben… Nem tudom, akarom-e a keze futkosását a térdemben, de választásom, az nincs, úgyhogy figyelek. Szóval az a feltételezése a vizsgálat alapján, ez egy erős feltételezés, a lehető legerősebb, de mégiscsak az… A legtisztább egy térdet felnyitni, szépen kiteregetni, mint egy könyvet, viszont ezt már orvosi szempontból túlhaladtuk, nem nyitogatunk fel embereket csak úgy kíváncsiságból, hogy lássuk, mi a csuda van bennük. Huh, fellélegeztem, jó, ha egy doki ilyen felvilágosult, ha feltételez, mielőtt nyiszálna.

Feltételezése szerint a gondot a lábszárcsontok felső oldalán megtapadó, meniscusnak nevezett puha porc okozza, amely csinos félkaréjban védi a felszínt, eredetileg persze nem világoskék, mint itt, csak a jobb szemléltetés végett színezték el. Ha ez hangyányit bereped, intenzív terhelésnél ez előfordulhat, nagy bajt nem csinál, csak lifegni kezd, és ahogy a térdízület ide-oda mozog, a kirojtosodás visszahajolva beszorulhat a két csont közé, fájdalmasan akadályozhatja azok mozgását. Vagy visszahajlik, akkor meg feszítő érzés tapasztalható pont a térdhajlatnál. Igaz, kiskomám? Igaz. Úgy tűnik, éppen ezekkel a tünetekkel állunk szemben.

Na és mit szoktunk tenni manapság a hasonló problémákkal? Nos, nem esünk neki húsvágó bárddal, hogy széttrancsírozzuk ezt a precíziós szerkezetet, dehogy, már megvannak a magunk igen kifinomult műszerei. Artroszkópiás műtétnek nevezik a módszert, melynek lényege, hogy kilukasztjuk a bőrt, s mindössze két vékony drótot vezetünk be a térdízületbe. Az egyik lámpával ellátott minikamera, a másik meg egy iciri-piciri körömollóféle. Ezzel körbenyírjuk a meniscust, mint egy darab kartonpapírt, és eltávolítjuk a folyton beékelődő szakadást. Az a kicsi porcrész nem fog hiányozni senkinek, sportolni lehet majd tőle, a fiatalúr visszaerősödik, jobban szuperál majd, mint újkorában. Mint egy tunningolt verda!