Szondy-Adorján György rövidprózái

Incze Mózes: Együtt

A baráber

Hiába mondta nagyanyám többször is halkan, majd hangosan, menj, zárd be azt a kaput, kedves fiam, zárd be, nem tudni, milyen baráberek ólálkodnak odakinn, én mégis nyitva hagytam azt, több mint résnyire talán, aztán már ott is állt udvarunk kavicsait morzsolgatva Bokor Tóni Wirtschafter, hivatásos baráber, jócskán eleget téve fajtája követelményeinek. Nem kedveltük azt az egy embert. Semmit nem tudtunk róla, ám úgy tűnt, ő mindenkiről tud egy szikrányit, amivel lángra lobbanthatja bennük a nyugtalanság ócska tüzeit. Volt benne valami abból a sötétségből, amiért estefelé kigyúlnak a fények és a tenyeres-talpas dadák altatót dúdolnak a csecsemők fülébe a drámai szoprán fáradt hangfekvéseiben. Mintha egy éjbenyúló törvénytelen ténykedés során összegereblyélt titkok szemétkupacán üldögélt volna naphosszat, szemezgetve a valaha itt-ott elejtett félmondatokból, sejtésekből, miket aztán felcímkézett és elraktározott bozontos fejében, s talán még a lábait is volt képe lóbálni közben. Hosszú orra és fülei voltak és busa szemöldöke meg bajsza mögött csupán sejtése adatott a szájnak és a szemnek. Koszos ruhája bármit lepergető páncéllá dermedt rajta, s mindemellett fura járása volt Bokor Tóni Wirtschafternek, mintha minden lépésénél beleszimatolt volna az épp arra lengő szélbe, majd az utcák végein, talán a kereszteződések nyújtotta új lehetőségeket latolgatva, megállt, mélyet sóhajtott, aztán folytatta útját valamelyik irányba, de akkor már másféle járással, pont oly furcsával, mint az előző, csak másképp. Ő maga mondta: „Minden út megérdemel egy járást, ahogy a járás is egy utat. Az irány az mellékes.” Aztán mi is megfigyeltük magunkon, hogy másképp sétálunk a főutcán, más lépésekkel indulunk a játszótér irányába és megint másképp slisszolunk a gangon át a kertbe. Egy hónapig próbáltunk mindenhová egyforma, szabványosított járással menni, csakhogy valamiképpen ellene tegyünk annak a habókosnak, de amikor néhányan ferde mosollyal kísérték „egyenjárásunkat”, ami a sajnálkozás csöndes rokona, letettünk róla. Azontúl jártunk, ahogy az út adta. Vagy csak pörögtünk kacsatalpainkon, mint egy fehér ház, ahol az ártatlanságot mérik annak mértékegységével, ami nem lehet más, csakis a bűn, természetesen.
Azon a reggelen Bokor Tóni Wirtschafter lecövekelt a barackfánk előtt és le sem vette szemeit a gyümölcsökről. Talán Dobó állhatott úgy a vár fokán, ahogy Tóni akkor, csakhogy ő fent volt, Tóni meg lent, amiből kiderül, a tartás fölemelheti az embert, de lent is hagyhatja, ha… És ez a ha egy olyan szó, hogy na! Ez a na is épp olyan, ha nem pont ő lenne az, ami rácsettint saját magára. Nehéz a királynak a korona. Akkor előjött a konyhából nagyanyám, valami tortahabot kavargatott éppen, mert mi egy olyan család vagyunk, lehettünk is együtt vagy két tonna, de azt nem mondom el hányan, bár megérdemelnék, mert senki nem jött a barackot leszedni és ezért volt kénytelen nagyanyám Tónihoz fordulni: „Szedje le, kedves Wirtschafter a barackokat, ha már hozzánk ette a rőt nyavalya, s ha van egy kis ideje is, persze.” Egy milliárdostól dőreség pénzt kölcsönözni. Hasonlóképpen az időmilliomostól sem tanácsos időt kérni. A sok, a tömérdek távol áll a semmi emlékétől is. A kevés még tudja, ugyanonnan nőtt ki, ahonnan dagadt társai is származnak, és még jó barátságot ápol a teremtés zsengéivel, hisz eleven benne a vágy ősforrásának képe, ami a szent semmi, nyilván. Tehát ne kérjünk olyasmit valakitől, amiből neki sok van.
Serényen kúszott fel Tóni a fára, jóllehet rég volt ő pelyhes fiatal, kortalanságának szutykos fátyla mögött akár a középkorúság előtt és után is járhatott. Fürge kezével végigmatatta az ágak végeit, s már-már megtelt a szatyor, mibe a gyümölcsöket szedte, mikor ismét előjött nagyanyám a házból, s hangja zöngétlenné vált. Itt most a megfelelő hangzók pótlását vállalom: „Mit művel, maga hitehagyott! Miért a zöldeket szedte le?! Most hogy lesznek azok sárgák, ha zöldek?” „Hát én a sárgákat szedtem…”, mondta Tóni és kihallatszott hangjából a meglepődés. „Igaz, egy kicsit színvak vagyok”, tette még hozzá, mire nagyanyám azt mondta, „akkor szedje le magát is a fáról”. És amilyen gyorsan feljutott, olyan nehézkesen indult lefelé az a Tóni, mint egy-egy rossz emléket söpörte félre az énekesmadarakat a kapaszkodókról, dermedt inge meg-megkoppant az ágak végein, akár egy elgurult kerék a komiszabb köveken, és mire leért, úgy láttuk, már a bűnbánat gyűri arcát kevésre, ezért megsajnálta őt nagyanyám és megkérdezte tőle: „Ugyan már, mitől keskenyedett így el hirtelen?”, mire Tóni azt válaszolta: „Tudja, kedves Emsi, hatalmas bennem a dolgok meg- és átélése, én egyenesen a Krisztus mellől származtatom magam…”, és akkor nagyanyám a fa alá intett, „jöjjön, kedves Wirtschafter, dőljön le egy kicsit a pázsitra és pihenjen meg”. Soha nem látott tűz lobbant elő Tóni szemöldökei mögül, mint amikor a szunnyadó zsarátnok éled a szalonna lecseppent zsírjától, és az egész ember egy hatalmas vigyorrá torzult, azzal kérdezte: „Mi van Emsikém, talán hemperegni akar velem?” Semmit nem válaszolt nagyanyám, csak a kapura mutatott, és kinyújtott karja meghosszabbításán ott lengedezett minden ősének kimondott vagy csak befelé mormolt káromkodása és pogány imája, mint egy évszázadokon átnyúló szárítókötélen, akkor elindult kifelé Bokor Tóni Wirtschafter szennyes útjainak irány nélküli csapásain, még láttuk, léptei alatt az ösvény megrázza magát, majd elhajlik némán a járása alól.

A kapa nyele

Olyan nap jött el, melyre azt mondják: fölösleges. Akik ezt mondják, nyitott szemmel heverésznek díványaik virágmintáin vagy oroszlánlábú karosszékeikben üldögélnek, végtelenített tekintettel nézve az ég kékje mögött megbújó sötétebb színek karlengetéseit, kezük lelóg a támaszról kétoldalt, alatta a lehullott könyv lapjairól betűk csordogálnak szanaszét. Unalomnak is nevezik ezt, amit mi nem ismertünk, mert elmulasztották bemutatni nekünk; aztán a lábaink is vittek meg a képzelet, valami megszólító akarat csontos lendületével, ugyanazzal, mi az elcsorgó betűket szedi össze ismét, majd teszi őket rendbe megfellebbezhetetlen kívánságai szerint. Vasárnap volt. A rózsaszínű hopp-fel-katik vasárnapja. És a mennyek országának külmegyéiben nyilvántartott puncstortáké. Helyrajzi számuk véges. Úgy tizenegy felé járhatott, mikor Prosek Baba toppant be hozzánk vadonatúj antilop bőrcipőben és váratlanul. Mindig így érkezett. Egyenesen a társaság közepébe, mintha szárnyakon ereszkedett volna alá, bár nem volt neki szüksége azokra, hisz mindnyájan tudtuk: ő egy angyal.
– Honnan ez a snájdig cipő, Baba lelkem? – fogadta nagyanyám, és simított végig a bőrön szóltában.
– Na, hallod Emsikém… Tánci küldte az eneszkából.
Nem volt család, akinek ne lett volna rokona az eneszkában, ami az akkori Németország gazdagabbik felét jelentette. A finnyás keresztanyám is oda készült. Talán ott jobbszagúak az emberek. Aztán el is ment később, és a fényképeken láttam, a kertjébe illatos rózsákat telepített, úgyhogy mit tudom én… Minden rózsában van egy kis igazság. Az illat felől meg a tövis felől is. Leült Prosek Baba a virágmintás dívány szirmaira, és onnan lóbálta lábacskáit, mert kicsi volt a termete nagyon. Díszes tányérkán egy szelet puncstortát nyomott kezébe nagyanyám, és ő jó étvággyal neki is látott. Szeretett templomba járni, akkor is onnan jött, még fodrozott a harang zúgása takaros ruhája csipkéin. Emlékszem, valami búcsúmise alkalmával, amire mi is hivatalosak voltunk, Prosek Baba előfurakodott a szertartás végén a templom egyik oldalsó szentjéhez, s ott olyan hirtelen borult térdre, hogy apám, aki a közelben állt, föl akarta segíteni, mert azt gondolta, elesett és a bokáját siratja, de Prosek Baba világunk egy egészen keskeny szeletét siratta, és az istennek nem akart fölállni, ám apám, jó neveltetéséből fakadóan, húzta, ráncigálta szegény asszonyt fölfelé, mert meg volt győződve, hogy segítségre szorul. Mikor Prosek Baba látta, nincs menekvés a fölsegítő jóindulat elől, végül kifakadt: – Hagyjál már imádkozni, kedves fiam, a jó szentségét neki! –, s hallotta ezt az egész gyülekezet, sőt még Kroner tisztelendő is hallotta, és megrovó pillantásokat lövelltek Prosek Baba felé, de senki nem mert szólni, hisz élő lelkiismeret volt ő, majdhogynem eleven szentként állt előttünk ájtatosságának magas haranglábain. Azután a nap után, hogy elnyerje a bűnbocsánat aranyajkú cuppantásait „csúnya beszédéért”, kerek egy hétig nem lehetett kicsalogatni őt az oltár elől, pedig nagyanyám remek citromtortát sütött, azt lengette be a templom kapuján, kétszer is talán, de Prosek Baba hajthatatlan maradt, és egy lett az oltári szentségek közül, egészen addig, míg Kroner tisztelendő meg nem unta az eleven szent közelségét, és azt nem mondta: „Ugyan már, kedves Prosek Lujza Amália, menjen, és nézzen körül a háza táján, nem kell-e a szőlőt megkapálni, kisztihant…”, pedig Prosek Baba nem is kapált evilági életében, mert fogadott kapásai voltak. De akkor, látva Kro­ner tisztelendő ólmos aggodalmát, megfogadta magában, hogy ezentúl ő maga kapálja a szőlejét vezeklésképpen azért a szentségelésért, és még egyéb fogadalmakat is tett, melyek testetlenségük folytán csupán arcának szigorú vonásain ütköztek ki vörhenyes szarkalábakon ugrálva szemtől szemig.
Aztán az Úrnak tetszik, ha dolgozik az ember, mert akkor nem jut se ideje, se levegője baromságokat mondani a nagy szuszogástól, és ha végre fáradságának párái mögül meglátja a Napot, tudja: annak dolga, hogy süssön, az övé, hogy szeresse, nyugtával áldja, s feküdjön le. Bere Mitica, aki Babánál kapálta a szőlőt, épp elfuserált döntése miatt nem vásárolhatta meg fia születésnapjára a vágyva vágyott szájharmonikát, mert elesett a fizetségtől. Bere Mitica mehetett volna máshová is kapálni, mondhatta volna Prosek Baba, és mondta is, de nem nekünk mondta, hanem Misu Motorunak, mert Prosek Lujza Amália egészen odavolt a jó hírért és névért, akár a végvári vitézek Balassi szerint, ezért nem nekünk mondta, hanem Misu Motorunak, aki nem sokat nyomott a latban, mivel nem lehetett róla tudni: ember-e vagy autóbusz. Máig nem értjük, mi dolguk lehetett egymással kettejüknek. És ez a Misu Motoru mesélte el aztán Jani bátyámnak, így tudtuk meg mi is. Valamikor autóbuszsofőr volt Misu, és egy múltba vésző szerencsétlenség miatt nyugdíjazták, mert az agya valami szövevényes tragédiába gabalyodott, s ott aztán eltévedt. Azóta az Aranykakasban iddogált nagyon gyenge, a végtelenségig felvizezett italokat, maga köré gyűjtve a szerencsétlen idegeneket, akik Temesvárra akartak utazni és valami okból lekésték a vonatot. Azt mondta nekik, kint van az autója, és mindjárt indulhatnak, csak megiszik egy snapszot. Aztán azok az utasok kifizették a fogyasztását, és mindenféle kedves szavakkal hízelegtek neki, talán még a kedvenc nótáját is eldúdolták, „am akaszö pe perete, o karpetö ko poveszte”, mert mégiscsak sok kilométer innen Temesvár, és amikor Misu Motoru végre azt mondta, hogy kedves utasok, indulhatunk, kérem, kövessenek, azok nagyon megörvendtek, hogy végre-valahára valamiben és valami által megmozgattatnak, és akkor kiállt Misu az út szélére, és szólt nekik, hogy üljenek mögéje, majd egy láthatatlan kulccsal begyújtotta a motort, amihez ő maga szolgáltatta a snapszillatú burrogást, és futni kezdett Temesvár felé. Nemigen követte senki. Pedig Misu Motoru ugyanebben a szellemben, és annak terében vállalt fuvart Rómába, Madridba és egy általa a „Sűrű Nyugalom Csarnokának” nevezett helyre szintén, ami egy hatalmas fehér kastély lehetett, elmondása szerint. A csalódott utasok inkább visszamentek az Aranykakasba, aztán úgy megdagasztották a kocsmát részegséggel, hogy ablakon, ajtón kilógott a habja. Fehér volt az is.
Prosek Baba abbahagyta a lábai lóbálását és fölállt. A tányérjára helyezett még egy szeletet a puncstortából, majd elsorolta a kötelező dicséreteket, melyekért nagyanyám hálás volt talán. Láttam, kis vízhólyagok duzzadnak Prosek Baba apró, napbarnított kezein. Biztosan sokat kapált szegény.