Szomszédság

Suzana Dan: Laocoon

Aus der Nachbarschaft

Mindig ugyanazok az emberek találkoznak egymással ugyanazokon a helyeken: ez a külváros fő ismertetőjele. Már nem a nagyváros, melyet a lakosok névtelensége jellemez, de nem is falu, melyet a szoros együttélés keltető melege családiassá tesz, hanem egy köztes világ, melyet néha beleng a régen bekövetkezett, de észrevétlen kihaltság. Semmire sem kötelező találkozások, ahol a köszönés és a néven szólítás emberi közelséget színlel, de csupán tompított idegenkedés.
„Jó napot, Fekete úr.”
„Jó napot, Fehér asszony.”
Mindig ugyanaz, esetleg időjárás-előrejelzéssel vagy a személyes hogylét felőli tudakozódással egybekötve:
„Ha tudná, Fekete úr, a reumám. Ebben az évben különösen fáj.” Vagy akár a közösségi találkozóhelyek egyikén, mint a zöldségbolt:
„Az orvosok a vállukat vonogatják, úgy vélik, a panaszok ellen csak egyetlen gyógyszer van: kevesebb munka. Ha ilyen tanácsot adnak az embernek, adhatnák hozzá mindjárt a pénzt is. Kérek egy zacskó újburgonyát!”
„Új burgonya ez mind, ahhoz korábban kellett volna kelnie!
„Igen – vagy ötven évvel!”
Hasonló jelentéktelen megjegyzések közepette telnek-múlnak a külvárosi lakosok napjai. Világtörténelmi események csak mérsékelten érnek el ide, és váratlan arcukat mutatják, amelyik a megértés számára egyáltalán hozzáférhető. Megérkezett az iraki miniszterelnök? Idén bizonyára kevesebb lesz az eladó cement… Csak a halál, legalábbis az a neme, mely a szóbeszéd tárgya lehet, fékezi a mindennapok amúgy is lassú menetét, de amilyen gyorsan kavarodást kelt, olyan gyorsan meg is szűnik az emlékezés.
„Hallották-e, az idős Szürke asszony meghalt. Három órán át operálták, de már túl késő volt, a daganat akkora volt, mint egy káposztafej…” És hozzá a szemléltető gesztus, mindkét kézzel, egy focilabda méretű gömböt sejtetve: megtörtént dolog, pontos vagy sem, az általános érdeklődést a pult előtt és mögött jóval inkább felkelti, mintsem a tények, melyek kevésbé szemléletesen képzelhetőek el.
Ez az út, minden test útja, amint ezt sejtetik, ez vár mindenkire, véli szelíd megadással az elárusítónő, mialatt a túlérett paradicsomokkal teli ládában keresgél, elszíneződött ujjakkal, akár a sebész, akitől a halott Szürke asszony jobbat remélt, semhogy ilyen hamar a szenvtelen megemlékezés tárgya legyen. De még ez is abbamaradna, ha a kígyózó sor nem kanyarogna többszörösen a bejárat lépcsőitől a pénztárgépig, türelmesen, unottan, rászorulva a beszédtárgyra, melyet Szürke asszony elhunyta után is szolgáltat a hálás vevőknek.
„Adjon nekem is két fontot, de kemény húsút!” Óhaj, aminek nem lehet eleget tenni, melyet az elárusítónő némán a láda tartalmára mutatva, elutasít.
De mindenki ámulatára, amelybe titkos csodálat is vegyül, a beszállított áru gyenge minőségére utalt női vevő felemeli a kezét, és kinyújtott ujjal a függönyre mutat, amely elválasztja a boltot a raktárhelyiségtől, a kényszerűség birodalmát a nimfák kertjétől:
„Akkor adjon a paradicsomokból, amelyek ott hátul vannak!”
A sorban állók lélegzet-visszafojtott csendje beszédes: Micsoda merészség, micsoda vakmerőség! Csak nem idevalósi?! És egy szembetűnő figyelmeztető fény, az elárusítónő bíborba váltó arca jelzi az alapvető játékszabályok megsértését. Bizonyos kérdéseket nem lehet feltenni, bizonyos követeléseket, bizonyos nézeteket nem lehet kinyilvánítani, anélkül, hogy súlyos zavart ne okoznának a helyi együttélés súrlódásmentes alakulásában. Senkinek, aki a könnyelműen nyitva hagyott függönyrés előtt elvonult, miközben a jobb, kiválogatott termékeket észrevette, eszébe nem jutott volna, hogy irántuk való óhaját kifejezze. Az óhaj nem tartozik a vívmányaink közé. És óhajunkat kifejezni, éppen annyira szokatlan, mint amennyire gyanús. A tekintetek, melyek a mozdulatlan fejek fölött egymásra találnak, gyanút tükröznek: vajon a női vevő egy hatósági ellenőr, és ez nem más, mint hivatalos beavatkozás egy folyamatba, amelyet hivatalból indítottak? És vajon megszüntetheti-e a demokratizálódás a hiányt vagy csupán még nagyobbá lesz? Mint a színházban, ahová egyébként a külvárosból a hosszú út miatt csak ritkán jutni el, amikor a feszültség eléri a csúcspontját, és a helyzet látszólag kilátástalan, bekövetkezik a fordulópont: ezúttal Fehér asszony alakjában, akihez mindannyian fellélegezve fordulnak oda, mikor a csendbe belépve, Péter nevű kandúrja felől kérdezősködik: nem látta-e véletlenül valaki? Megkönnyebbült fejcsóválás, hangos tagadás, a vakmerő női vásárló, mintha csak most ismerte volna fel a merészségét, ijedten vonul vissza a boltból, az eladónő erre kevésbé szélütésre hajló külsővel reagál: a várakozók az üres helyre húzódnak, talpalatnyi helyet sem hagynak, és Szürke asszonyra gondolnak, őt ugyan nem fogja senki hiányolni, mint Fehér asszony a kandúrját. Mivel a megkönnyebbülés felpezsdíti a szellemet, az elárusítónő a kandúr iránti ismételt kérdezősködésre azt feleli:
„Talán csak nem vásárolni ment ma?!” Készségesen nevetnek mindannyian, ez jobb kiszolgálást eredményez, és Fehér asszony, bár ő a derültség oka, sem marad ki, és kiegészítő magyarázatként hozzáfűzi, egy egészen fiatal állatról van szó. „Hosszú, vékony farka van!”, teszi hozzá, kiegészítve a leírást, és nem érti, miért megy át a nevetés kuncogásba. Talán valami illetlenséget mondott volna?! Zavartan tűnik el, hogy tovább keresse bolyongó gyermekét a jóságos anyatermészetnek, a megviselt óriásnőnek, aki fáradhatatlanságára hívja fel figyelmünket a kóborló macskák féktelen szaporaságával, a gondosan ápolt eperágyásokkal, a roppant mennyiségű buja gyommal és a távoli kakukkszóval.
„Tűzzön ki egy cédulát a legközelebbi fára”, kiáltják utána, de erre már ő maga is gondolt. Időközben hátha megjelent Péter, miközben ő itt keresgéli? A kertben üldögél, vagy kinyújtózva alszik az ajtó előtt, miközben ő hagyja, hogy kinevessék a szégyentelen háziasszonyok! Hazaérve azonban Fehér asszony bosszús fontolgatásai nem igazolódnak be: nem fogadja Péter, egyik mancsát a másik után téve, felemelt fejjel, sárga szemeit hipnotikusan a bevásárlószatyorra szegezve. Kicsi, sürgősen új vakolatra szoruló háza magányosan és elhagyatottan áll a négyzet alakú telek közepén, mintha egykori építője szándékosan egyenlő távolságot akart volna tartani a négy szomszédjától. A kerítés, egy rozsdás drótfonat, itt-ott gondosan felújítva vaságyak maradványaival, anélkül, hogy az aprójószág számára áthatolhatatlan lenne a határ.
Péter! Péter! Cicus! – hangzik el a gondosan kigyomlált virágágyások fölött, de néhány nehézkesen felröppenő szarkán kívül semmi állatféle nem mutatkozik. Vesződségesen letérdel, hogy betekintsen a farakás alá: Jaj, a térdem! Jaj, az öregség! Egy mozdulat, le egészen a homokos talajig, amely kellemetlen képzettársítások láncolatát vonja maga után, melynek végén Szürke asszony sebésze aggasztóan lóbálja a szikét, a sápadt nyugdíjas láb fölé hajolva, aggódó arckifejezéssel – szemléletes aggodalmainak ezen a pontján Fehér asszony arra kényszeríti magát, hogy az egészet félbeszakítsa, és valami szépre gondoljon. Egy nyári napra Rügen szigetén, ezelőtt huszonöt évvel. Világító krétasziklák. A pompás sziget. Hosszúra nyúlt gyalogtúrák, akkoriban, amikor a térde még kifogástalanul működött, és semmi aggodalomra nem adott okot, nem úgy, mint most, egy esetleges sebészeti beavatkozásra: Valami szépre gondolni! Azonnal. Legalábbis olyasvalamire, ami elsőrendű fontosságú:
„Péter! Péterpéterpéter!”
Akkor hát mégis meg kell írnia a keresőhirdetést. Nyomtatott betűkkel. Ahogyan azt kérdőívek és vízumkérelem esetén megkívánják. Legjobb, ha mindjárt négy cédulát ír: egyet a zöldségbolt elé, egyet a szövetkezeti bolt előtti fára, egyet a hentes elé, és egyet a cipésznél lévő hirdetőtáblára, a cserehirdetések és adásvételi hirdetések mellé. De még jobb, ha ötöt függeszt ki. Egyet a főutcán, a buszmegállóban álló juharfára is. Hogyha Péter eljuthatott odáig. Csupa idegeskedés, semmi más, méghogy csendes, békés életalkony, micsoda tévedés!
Lassú léptekkel, a jobb térde miatt, Fehér asszony felkeresi az öt fát, mindegyik juhar, ellenálló járdalakók, akikre nincs hatással a szén-monoxid és a sok aggasztó összetevő, melyet a talajvízzel szívnak fel a karéjos levelekig. Kivenni a bevásárlótáskából egy cédulát, és ezt rajzszeggel a szemmagasságban már összeszurkált és sérült kéregbe rögzíteni. Kíváncsian föltenni a szemüveget, elolvasni, amit mások felkínálnak vagy kérnek, bútorozott szobák és megszökött hullámos papagájok, különböző márkájú jó állapotú autók, Panoráma márkájú gyermekkocsi, széntüzelésű fürdőkályhák, tetőcserép, valaki dicséri magát és a körfűrészét, egy kisvállalkozó a szolgáltatóiparban, készen arra, hogy bárkinek felaprítsa a tüzelőfát.
PÉTER NÉVRE HALLGAT! Vajon helyes dolog volt ezt felírni? Végül is az állat még túl fiatal ahhoz, hogy a nevére reagáljon, és többnyire azért botorkált elő, mert felismerte a hangját, és az etetőedény csörömpölése minden hívó szónál jobban csalogatta. Kár, hogy csak az ágyban jutott eszébe, milyen értelmetlen is volt utalni a névre, de hogy ebben az órában a sötétben fától fáig menjen, csak azért, hogy a kiegészítést áthúzza, ezt azért mégsem várhatja el tőle senki!
A gondosan elfüggönyözött ablakok előtt a sötétség túl sok veszélyt tartogat. Nem csupán homályos kísérteteket, elhunyt ismerősöket a tulajdon múltjából, akikről nem tudni, vajon van-e elég erejük a visszatérésre, de akár gonosztevők is garázdálkodhatnak a lakattal zárt kertkapu előtt. Semmiképpen sem azért járt tizennégy napja házról házra a rendőr, mert felesleges szabadideje van, hanem azért, hogy óva intsen egy magamutogatótól. Az ilyen alak a nők előtt bukkan fel, minden további nélkül hirtelen előrántja a farkát, és örül, ha a rémült szemlélő felsikolt! Perverz dolog: az ilyen fickót ki kellene végezni. De előbb levágni a farkát. Ilyen esetben nem illeti meg részvét. Hiszen ki volt részvéttel őiránta, aki senkit sem bántott, és voltaképpen megérdemelné, hogy törődjenek vele… Az álom végleg összemosta fáradt gondolatainak különböző alkotóelemeit, olyannyira, hogy később egy férfi állt Fehér asszony útjába, felismerhetetlen arccal, és nadrágsliccét kigombolva előhúzta a hosszú, vékony, szürke gyűrűs farkat, a Péter farkát, ami egyre hosszabb és hosszabb lett – és ő rettenetesen megijedt, és elszaladt, miközben a térde fájt, és már csak sántítva tudott szaladni, és ezzel a fájdalommal vagy éppen erre a fájdalomra ébredt föl reggel.
Előző délután Fekete úr zajt hallott a háza ajtajánál. Alig ért haza, nyakkendőjét meglazítva, zakóját a fogasra akasztva, megtorpant. Nem volt biztos benne, hogy vajon valóban hallott valamit vagy csak a fokozott idegesség jele volt az egész. Egy fárasztó munkanap után az ember már-már önmagát is kétségbe vonja. Este a környező világ jóval fenyegetőbbnek és szomorúbbnak tűnt, mint kora reggel: Fekete úr tudta, hogy ez az érzékelhető változás csak belül, a fejében van, de számára, sajnos, a feje volt a mérvadó, és létének közömbös külső része nem tudatosult, mint ahogyan az a hogylétére nézve kívánatos lett volna. Meggyőződése ellenére, hogy bolondot csinál magából, kinyitotta az ajtót: Péter ült ott, akinek a létezéséről Fekete úr a buszból való leszállásnál értesült: a buszmegálló fáján lévő cédula mindenkinek a szemébe szökött.
Bár arról is tájékoztatták, hogy az állat hallgat a nevére, jobban mondva „halgat”, nem kellett kimondania a nevét, mert anélkül, hogy kivárta volna a felszólítást, Péter már átszáguldott Fekete úr fáradt lábai között a konyhába, egyenesen az asztalra, és fesztelenül helyet foglalt a darab májas hurka mellett, amit Fekete úr az imént vásárolt a hentesnél. Fekete úrnak az volt a szándéka, hogy ezt a 15 deka barnás masszát műbélben vitaminok kíséretében a gyomrába juttassa, de a paradicsomot kiárusították. Rezignáltan vásárolt helyette egy nejlonzacskó rothadásnak induló hónapos retket. De Péter sem volt sokkal sikeresebb a táplálékszerzési kísérlet során; mire Fekete úr meg tudta menteni a hurkavéget, már hiányzott belőle egy tekintélyes darab. A kandúr panaszosan tiltakozott, amikor elhúzták előle a maradékot, és Fekete úrnak, amint megpillantotta a harapás felületét, az apró, hegyes fogak nyomát, elment az étvágya: a maradékot átengedte a kettőjük közül éhesebbnek. Péter élvezettel, csukott szemmel, teljesen átadta magát az evésnek és a csámcsogásnak, nevének kimondásakor zacskóvéghez hasonló, pihével teli füleit mulattató módon a vendéglátó irányába fordítva, nem zavartatta magát az étkezés alatt.
Fekete úr egy konyhaszéken ülve figyelte a folyamatot: a fülek neve voltaképpen nem „fülelő” volt valamikor? És a két hunyorító szem az arcon nem „lámpás”? De egyáltalán arcról beszéltek-e még ebben az esetben, nem „álarcról”? Vagy az ilyen fura elnevezések csak a nagyobb vadállatokra voltak érvényesek? Régen, amikor a külváros helyén még köröskörül erdő volt, ingoványos terület, melyet bozót védett, magas fű és kidőlt fák – elképzelhetetlen állapot – akkor még ismerhették ezeket a különös fogalmakat. Ráadásul nem is volt ez olyan régen, hetven, de az is meglehet, hogy csak hatvan éve, egy emberöltőnyi, nem több, és máris olyan távoli, mint a kőkorszak. Ma az efféle terminológiai ismeretekre már csak keresztrejtvényekből lehet szert tenni.
Kinyújtott kézzel közeledett: Ne félj, na, nem kell félned, gyere, na, gyere már: megsimogatni a meleg simaságot, szőrmét vagy bundát, az óvatos ujjak alatt finom, erős csontozat és izomzat, mely a tapintásra simulékonyan és szótlanul reagál. Hirtelen egyenletes, monoton zörej hallatszik, mely szinte gépies, melynek forrását az ujjbegyei a szőrös gégénél határozzák meg, mintha egy parányi készüléket ültettek volna oda be. Vajon a jóleső érzés kifejeződése ez? A kerek, bajuszos fej váratlanul a bokájához dörgölőzik, megbökdösi az alkarját, és Fekete úrnak nevetnie kell: ez érti ám a dolgát!
És amikor feláll, kinyitja a hűtőszekrényt, hogy egy csészealjnyi tejet töltsön, a vendége már mögötte áll: a kis test a farka hegyéig csupa mozgás, mohó vágy és nyugtalanság, amit a szívből jövő vágyakozás hangjai kísérnek, olajozatlan ajtópántok nyikorgásához hasonló hang, csak mulatságosabb annál, és láthatóvá válnak az apró fogak, a rózsaszín nyelv pedig készen áll rá, hogy ritmikusan a fehér folyadékba mártsák; érdes mint egy reszelő, veszi észre Fekete úr, amikor a tányért a linóleumra teszi, és a nyelv elhamarkodottan a kezéhez ér. Csaknem emberi, többszörös böffentés, mely az egész testet megremegteti, lezárja a vacsorát, és átvezet önmaga tisztításához: csodálatra méltó könnyed akrobatika.
„Most azonban haza kell menned!”, fordul Fekete úr egyenesen a teremtményhez, aki, immár jóllakottan, többé figyelemre sem méltatja:
„A gazdihoz!” A kandúr megáll, nyelvének apró hegye mozdulatlan, és élénksárga, átható pillantást vet etetőjére.
„Csak éppen szükségünk volna valamire a szállításhoz…”, hangzik el értelmetlenül a konyha csöndjében, hiszen Péteren kívül nincs más jelenlévő, és ő aligha képes arra, hogy válaszoljon Fekete úrnak. De valami megváltozott. Az, hogy egy szempár követi, egy fej fordul feléje, egy élő teremtmény van az egykori ürességben, aki minden értelmet felülmúlva, beszélgetőtárssá lép elő, még akkor is, hogyha a párbeszéd egyoldalú, ez egy új tapasztalat. Nem jó az embernek egyedül lenni! „De nem tarthatlak meg téged, Péterke, egész nap társaság nélkül lennél, és ami az emberekre nézve igaznak bizonyul, az állatokra nézve is igaz. A magány tönkretesz bennünket. Olyan nagyon nem különbözünk egymástól. Csak úgy teszünk. Vagy megfeledkeztünk erről.”
Fecsegés, szószaporítás, hol mormogva, hol hangosabban, miközben azzal foglalatoskodik, hogy egy nagyobb, üres mosóporos doboz fedelébe egy csavarhúzóval szellőző lyukakat szúrjon, majd csavarás, és erőszakos forgatás által kibővítse. Fekete urat e tevékenység közepette elfogja az emberi lét kelletlensége. Ha az ember jobban meggondolja, kedves Péterem, sok százezer évre volt szükség mindehhez, csupán azért, hogy reggelente ne alhassuk ki magunkat, hogy egy irodának nevezett szobácskában kelljen üldögélnünk, ahol számokat írunk egymás alá, és összeadjuk őket, holott egyáltalán nem is érdekelnek bennünket. Hogy aztán 15 deka „tanyasi májast” kapjunk műbélben?
Az ököl akaratlanul is energikusabban csap le, tompa csattanás, egy újabb szellőző lyuk: Egyáltalán nem is igaz, Péter, amit rólunk mondanak és írnak: sok van, mi hatalmas, de az embernél semmi sem hatalmasabb! Eközben én, a teremtés koronája, akit szabadnak teremtettek, aki nem pusztán kenyérrel él, segítőkész és jó, aki nagyobb céljaival együtt növekedik, akit a halál gyorsan utolér, éppolyan kevéssé rendelkezem az életemmel, mint te, barátom! A különbség kettőnk között abban áll, hogy míg nekem magamnak kell fedeznem a létfenntartási költségeimet, addig neked nem. Na, gyerünk, drága barátom!
Bátortalanul az ellazult karcsú test alá nyúl, felemeli, miközben a macska, mint egy kitömött harisnya, bizalomteljesen és akarat nélkül lóg az őt tartó kezekben, újra elkezd dorombolni, és engedi, hogy behelyezzék a kartondobozba. Csak amikor a fedél közeledik, a csapda fenyegető sötétsége, akkor lapul meg szökésre készen; túl későn; az emésztés miatti tehetetlenség késlelteti a reakciót, úgyhogy már csak az ideiglenes fuvarozó konténer sötétségében panaszkodhat félénken. Fekete úr nyugtatóan veregeti meg a színes kartonpapírt: csak semmi aggodalom, hamarosan otthon leszel!
De egész úton, amely szerencsére csak egy rövid útszakasz, három utcasaroknyi, folytatódik a jajveszékelés, hol hangosabban, hol halkabban; abbamarad, majd újra elkezdődik, levegő után kapkodva. Mintha a vágóhídra mennének. Milyen kínos lenne, ha most ismerőssel találkozna. Izzadságcseppek gyöngyöznek: a homlokáról a szemöldökére, a hónaljából oldalt a bordákon lefelé, majd megkönnyebbülten fellélegzik, amikor végre valahára a kertkapuban átveszi a kartont az idős asszony, aki hosszas csengetés után előbotorkál. Abban a pillanatban, amint megköszöni, elnémul a kartondoboz tartalma.
Fekete úr elutasítja a meghívást egy kávéra, elnézést kérve, halaszthatatlan feladataira hivatkozva, ám hazatérve észreveszi, miközben a megetetett kenőmájas helyett egy pléhdobozból könnyen szétomló makrélát ken a kenyérszeletre, hogy egyedül van. Jobban, mint azelőtt. Mert a megszokás megtört. Minden tárgy a konyhában, a kályha feletti polcon lévő fűszeres dobozok, a krómfényű kenyérpirító az asztalon, minden azt a benyomást kelti, mintha másvalakié vagy akár senkié sem lenne. Megannyi idegen tárgy, ő közöttük, de hozzájuk nem tartozón. Lehet, hogy a mustáros szószos makréla okozza a kellemetlen érzést. A makréla mindig rossz hangulatba hozta. De a gyomor és lélek közötti titokzatos kapcsolaton minden tűnődés ellenére sem tudott eligazodni. Legjobb elfeledni mindazt, ami több mint egy órája tisztázhatatlannak bizonyult. És korántsem volt szüksége további napokra, hogy az alig tudatosult belső kapcsolási hibákat feledje, hogy kitörölje emlékezetéből a macskaügyet, mert alig pár percre rá, hogy a házba belépett, máris határozottan csengettek az ajtónál.
A koraest ellenfényében a zavaró személy, egy nehezen felismerhető körvonal, váratlanul Fehér asszonnyá lett, mihelyt bátortalan lépéssel, inkább beteges térdhajtással az előszoba fényébe került. Egy kosarat nyújtott oda Fekete úrnak, eprekkel, gondosan kiválogatott eprekkel, amint azt hangsúlyozta, és ahogyan azt Fekete úr is felismerte a mintás papírszalvétába ágyazott epreken:
„A megtaláló jutalma!” Fekete úr köszönő szavakkal vette át az ajándékot, és Péter iránt érdeklődött, társalgást kezdeményezve, amivel fáradtsága ellenére, halogathatná Fehér asszony búcsúzását. Pétert elvitette, magyarázta meg Fehér asszony, és Fekete úr látható értetlenkedésére hozzátette: megölette. Mivel a beálló csenden sem egyetértés, sem egyéb megjegyzés nem segítette át, magyarázatként hozzáfűzte: „Rend a lelke mindennek!” Eközben az oksági összefüggés és az állat halála semmiképpen sem állt össze Fekete úr fejében. Meglehet, az ő hibája volt, a kimerültségéé, de a nő logikája nem vált számára világossá. Már jó ideje a konyhában kóstolgatta az epret, amikor egy ostoba szó ötlött eszébe: júdáspénz. Ennek ellenére tovább majszolta a közepesen édes epret, fejét csóválva, hogy a koncentráló képessége újra helyreálljon. Az eperben nem volt semmi kivetnivaló. Fehér asszony ágyása legérettebb epreit szedte le, gondosan megmosta, és valószínűleg egyenként tette be a kis kosárba, nehogy megnyomódjanak: „szeretettel”, ahogyan mondani szokás, de hogy miféle szeretet is lehet ez, elgondolkodni rajta már nem tartozott a hatáskörébe, ahogyan azt Fekete úr érezte. Az ilyen kérdéseket legjobb átengedni azoknak, akik megfelelő képesítéssel rendelkeznek. És megkönnyebbülten foglalt helyet a teli kosár előtt.
BENŐ ESZTER fordítása


Günter Kunert Németországban élő költő, író. Berlinben született 1929-ben. Életműve sokszínű: írt elbeszéléseket, verseket, esszéket, önéletrajzi írásokat, regényt. Grafikusként is ismert. Szépirodalmi munkásságát számos díjjal tüntették ki, többek között Georg Trakl-díjjal, Heinrich Heine-díjjal, a Német Köztársasági Érdemrend Nagykeresztjével és az EU Prix Aristeion díjával. Ez az írás a Vertrackte Affären című prózakötetben jelent meg 2016-ban.