Szomszédok

A falu anatómiájához hozzátartozik, hogy az embernek van haragosa. Nem árt előre felkészülni erre, és megbarátkozni a gondolattal, ha már így is, úgy is lesz. Márpedig előbb vagy utóbb lesz, így vagy úgy. Ez olyan, mint a kasza vagy a fűnyíró, mert ha az ember falun lakik, akkor az neki biztosan van. Aztán lehet neki még kapája és öntözője, ha van veteményese, vagy fejszéje, ha fával tüzel, vagy gereblyéje, hogy összeszedje a lenyírt füvet vele, de kézi kaszája vagy fűnyírója az biztosan van. Hacsak nincs letérkövezve az egész udvar, de ez ilyen újbéli úri szokás, ezzel most ne is törődjünk.

Meg budija is van, az egyszer már holtbiztos.

Hidegkútiék és Széppatakiék tőszomszédok, világéletükben haragosok voltak. Még a nagyapáiktól örökölték a haragot, akik azért vesztek össze, mert az egyikük nem tartotta a csepegőt határnak, s tizenöt centivel a másik udvarára építkezett. Aztán a másik bosszúból a szomszéd földjébe szántott bele jó másfél métert a mezőn, még a határt jelző követ is odébb gurította. Aztán megint az egyik fát lopott a másik erdejéből, az meg megbillentett egy deszkát a kerten, és a másik fásszínéből tűzifa formájában lassacskán visszahordta és eltüzelte.

Képesek voltak még a tyúkjaik ürülékét is átdobni lapáttal a kerten, és ha valamelyikük szárnyasféléje netán áttévedt a szomszédba, csak a forró víz gőzölgött haza, amivel az állatot megkopasztották.

Még az asszonyok is átvették uraik szokását. Ha valamelyiknek nagyobb hagymái termettek hátul a kiskertben, a másik nem restellte kihúzni belőle, vagy jól a földbe taposni azokat. A kikapált gazt átvetették a másik veteményesére, hátha ott gyökeret verne. Rózsafüzér-társulatba is külön jártak. Bár tudni való, hogy egy szernek egy társulata van, de ők inkább alapítottak külön-külön egyet, megosztva ezzel a szomszédságot, csak nehogy együtt kelljen imádkozni az Üdvözlégyet, mert ők egyszer biztosan nem váltanak egymással cédulát.

Azt is mondták a faluban, hogy talán az egyik menyecske aztán átjárós lett a másik urához, s így mintha az egyiknek az apja nem is az egyik, hanem a másik, de ennek már Krisztus a megmondója. Mindenesetre az igaz, hogy a gyermekeik még jobban haragudtak egymásra. Az egyik besúgó volt a kommunizmusban, úgy mondták, ötszáz lejes milicista, aztán örökké leste, hogy a szomszéd jön-e egy szekér fával, vagy bőg-e a borjú a csűr közén. A másik aztán tiszta bosszúból beállt a kollektívbe, s addig-addig, hogy felmarsolt kollektívelnöknek, bár volt, aki azt mondta, az asszony segített be ebben-abban. No de aztán az elnök a szomszédéknak örökké kihúzott a megcsinált napokból, s nekik aztán gabonát, tejet, szénát is többet kellett leadni, mint másnak. Mert ha te így, akkor én úgy, fakéshez favilla.

Ha valahol a szomszédban lakodalom volt, minthogy a szomszédságot meg szokták invitálni arra, mindenki tudta, hogy őket jó messzire kell ültetni egymástól, mert ha egy kicsit ittak a férfiak, jött a harababura, hogy te így, s te úgy, hogy a súly enné ki a beledet, szúnak jó lennél te is, ilyeneket mondtak. Előfordult, hogy verekedés lett belőle.

Egyszer az egyikük a szekérről ostorral rácsapott a másik fiára, ahogy az ment az úton gyalogosan, aztán a fiú hazafutott, az apját kihívta, s végül utcaverekedés lett belőle. Kések, kapák, kaszák, minden volt ott. Ki-ki a maga kedveltje mellé állt. Még az asszonyok is verekedtek, emelgették a szoknyájukat, hogy a csúnyábbik felemet, na, azt nyald ki, ilyeneket kiabáltak.

Az unokák már nem utálták egymást, illetve nem utálták volna, de a haragot színből is fenn kellett tartani. A falu nem nézte volna jó szemmel, hogy amin az öregek ennyit vesződtek, s amit ennyi éven keresztül felépítettek, ők csak úgy elherdálják. Mert a harag nem olcsó, a harag sokba kerül, azt nem lehet csak úgy elengedni.

Legelőször az udvaron kezdtek egymással viccelődni, amikor az egyik a régi kertet elbontotta, s az újhoz ütötte el a sasokat, a másik megkínálta pálinkával a jó munkához. A dumnyezóját, ez jó finomra sikerült, mondta az egyik, van ott még, honnan ezt hoztam, így a másik. Aztán gyakran poharazgattak együtt valamelyik pincéjében, de csak miután az asszonyok nyugovóra tértek. Pedig tudták azok jól, hova s miért mennek. Sőt, ők is tartották a kapcsolatot, mikor az uraik nem voltak otthon. Felbillentettek egy deszkát, azon jártak át egymáshoz, nehogy valaki meglássa. Ha valamelyiknél ünnepség volt, negyvenéves, ötvenéves, a másik asszony vitte a szomszédjának a kürtöt, hogy valamivel kisegítse. Az uraik nem mondtak semmit, pedig tudták azok jól, honnan s miért van.

Aztán úgy lett, hogy gyermek nem lett, egyik felől sem. Ejsze a Jóisten is úgy gondolta, hogy most már legyen elég, a haragot ne vigye tovább senki. Az emberek is úgy mondogatták, hogy ezek csak a sírban fognak megbékélni egymással.

Hidegkútit temették el először. Széppatakiék persze nem mentek el a temetésre. Mit is kerestek volna ott. Hanem amikor letelt a hat hét, s a sírról a sok koszorút elhordták, Széppataki két pohárral s egy feles pálinkával gyakran kisétált oda.

Ej, szomszéd, könnyű neked, meg vagy élve, mert meg vagy halva, de velem mi lesz? – így búsult, töltött egyet magának, s egyet kilocsolt a sírra. – Isten nyugosztaljon – tette hozzá.

Egyszer arra járt egy falubéli:

Hallja-e? Maguk világéletükben haragban voltak, miért jár a sírhoz? Láttam, hogy virágot ültetett, hát azt meg mi végre?

Tudja-e, a szép virághoz jó föld kell, a jó földhöz gané kell, hát a gané adott, mert ott van lent, no, ezért – válaszolta Széppataki, s továbbra is minden héten kijárt oda, de soha többé nem kérdezte meg senki, hogy miért.