Szolidan lopni – Interjú Fancsali Kingával

Marosvásárhelyen születtél, jelenleg Budapesten élsz – a Társadalomelméleti Kollégium tagja is vagy. Hogyan érzed magad ezekben a közegekben, jelent-e számodra valamit az erdélyiség ebben a kontextusban?

Változó az, ahogyan ezekben a közegekben érzem magam, és ahogyan mozgok bennük. Budapesten nagy az örvény, szellemileg rengeteg a kihívás, ennek következtében folyton változik és gyarapszik az, amit tudok vagy gondolok a világról meg az irodalomról. Ez sokszor fárasztó, nem csak egyoldalúan termékeny. Ezen kívül a vita és diskurzus terének gondolom azt a közeget, amelyben mozgok, nemcsak az irodalmi közeget, hanem a szakkollégiumot is, amely egy alulról szerveződő intézmény. A Társadalomelméleti Kollégiumban nincsen formális hierarchia a tagok között, fő elv az egyenlő tudás termelése és megosztása, szeretjük azt gondolni magunkról, hogy egy kisebb kommuna vagyunk, egy csinos utópia. A valóság persze ennél sokkal nehezebb. Ami az erdélyiséget illeti, számomra ebben a kontextusban főként azt jelenti, hogy nem értik a barátaim a frappáns kifejezéseimet, meg sokszor hiányzik a családom, s néha tíz óránál is többet kell utaznom, ha látni akarom őket. Néha egzotikumként kezelik, vagy legalább egy olyan plusz tudást feltételez miatta a környezetem, ami alapján az erdélyi lányt román politikáról, irodalomról vagy színházról lehet kérdezni. Ezek azonban külső szerepek, amelyeket rám projektálnak, az erdélyiség számomra semmiképpen sem identitás, mert nem hiszek az identitásalapon való elkülönbözésben. Erdély nekem az otthonom, Vásárhelyre mindig hazamegyek, ez sokszor megterhelő, de ugyanannyira jó is.

Mi az a három dolog, amit meg szeretnél tapasztalni az irodalomban és az irodalmi életben?

Nem túl rég kezdett kószálni bennem egy első kötet gondolata. Ez nem túl egyedi vágyakozás fiatal pályakezdők körében, hogy türelmetlenül várjuk már az igazi megérkezést az irodalomba, amelyet egy megjelent könyv jelent. Szóval a közeljövőben főként azt szeretném megtapasztalni, milyen aktívan és fókuszáltan dolgozni egy anyagon akár évekig, majd milyen azt útjára engedni, elégedetten vagy sem, de lezárni valamit. Ehhez a lezáráshoz kapcsolódik az is, hogy szeretnék megtanulni újra novellát (meg úgy általában prózát) írni. Jelenleg elsősorban költőként gondolok magamra, de csakis azért, mert nem tudtam két alkotói módszert működtetni párhuzamosan, így a versírás felülkerekedett. Mindezek ellenére álmodozom egy működő prózai nyelvről, arról a türelemről, amellyel több tíz oldalt lehet teleírni, s amire én sosem voltam képes. Ami az irodalmi életet illeti, Budapesten nem nehéz a sűrűjébe csöppenni, legyen ez a csöppenés extatikus vagy inkább fárasztó. Amit viszont megtapasztalni szeretnék, az az erdélyi közeg, az a tér és szcéna, amelyben a távolság miatt nem tudok részt venni, nem tudok a néhány meglévőn kívül új barátságokat kötni, megtapasztalni azt az együtt gondolkodást és mozgást, amit Budapesten már tapasztaltam és tapasztalok.

Hogyan zajlik nálad az alkotói folyamat?

Röviden: lassan. Ha viszont terjengősen próbálnék erre válaszolni, akkor az alkotói folyamat mindig az adott szövegtől függ. Van olyan vers, melyen akár fél évet vagy egy évet is képes vagyok üldögélni, de van olyan is, melyet meg sokkal gyorsabban és könnyebben útjára tudok engedni. Mindkét esetben a mag egy elemi érzés vagy ötlet, ezek minden szövegnek egy nulladik pontját jelentik, amikor bizonyos irodalmi hatások vagy történések érnek, ilyenkor írok le kétes minőségű, ugyanakkor hosszú, esetenként félbehagyott sorokat. Ilyen irományokkal tele van néhány füzetem meg egy bizonyos mappa a laptopomon, itt pihennek, amíg rájuk nem találok újra, ha valami használható után kutatok. Ekkor meg két dolog történhet: elkezdek dolgozni egy-egy ígéretesebb ötletszöveggel, vagy beépítem egy olyan versbe, amelyen már egy ideje dolgozok, de zátonyra futottam, s ezzel szuszakolok bele új életet, más fókuszt, ami a szöveg végére elvezethet. A téma vagy fő szervező elv is akkor kezd jobban kirajzolódni, amikor ezeket a darabkákat próbálom összeilleszteni, persze az alapján, hogy éppen mi érdekel, mit akarok megcsinálni egy szövegben nyelvileg vagy tematikusan. Ha pedig úgy érzem, hogy már megszáradt egy-egy „kollázson” a ragasztó, akkor kezdem szerkeszteni, vagy adott esetben szerkesztetni: elviszem műhelyekre vagy kihasználom a barátaim hozzáértését. Megesik, hogy ezek a szerkesztői visszajelzések strukturálisan felbolygatják a verset, s szétszedem a szöveget, részeit teljesen elvetem vagy kicserélem, majd újra felépítem, így lehet az, hogy a végső alkotásnak gyakran egy sora sem egyezik azzal a maggal, amelyből kiindult. Az esetek felében azonban talán nem vagyok ennyire alapos, főként, ha határidőre írok, ezeket a szövegeket nem szoktam megmutatni sokaknak, elég, ha publikáció után tudom meg, jó lett vagy rossz.

,,azt hiszik, a nő hideg, de könnyen megérinthető” – mi az, amit hiszünk még a nőkről, és mi az, amit szeretnél, ha hinnénk róluk?

Ez nehéz kérdés. Sok mindent gondolhatunk a nőkről, azt, hogy gyengék, birtokolhatók, kiszolgáltatottak, szép tárgyak, frigidek vagy éppen szexuálisan túlfűtöttek, gondoskodók satöbbi. De számomra nem az fontos, hogy mit hiszünk róluk, hanem az, hogy milyen az a patriarchális rendszer, amelyben benne élünk, mert onnan erednek a hiedelmeink, így az, hogy mit szeretnék, is erre vonatkozik: annak a társadalomnak a megváltozását, amely kondicionálja a nőket egyfajta „valamilyenségre”. Szeretném, ha megszűnne az a förtelmes panoptikum, amely miatt a nők folyamatosan megfigyelik saját magukat, mert megfigyelve vannak mások által. Szeretném, ha megszűnnének azok a kényszerek, amelyeket, ha tudat alatt is, de belsővé teszünk nagyon mélyen, mint például azt, hogy utáljuk magunkat és a testünket, véresre gyantázzuk magunkat mindenhol, mert egy irreális szépségideált közvetít felénk a média és a szépségipar. Szeretném, ha megváltozna az, hogy a női szexualitás tabu, vagy hogy egy felső autoritás kontrollt gyakorol testünk fölött: hogy Magyarországon esemény utáni tablettához csak úgy lehet hozzájutni, hogy az ügyeletes orvos megaláz és „helyre tesz”, miközben a receptet írja, hogy sértve vannak nők reproduktív jogaikban, mert nem legális mindenhol az abortusz, hogy szegénységben élő nők prostitúcióba kényszerülnek, hogy létezik még mindig a női nemiszervicsonkítás, és még folytathatnám.

Mit viszel magaddal 2022-ben, mik jelenleg az inspirációid?

Rengeteg dühöt, egy hosszú olvasmánylistát és néhány vesekövet cipelek jelenleg magammal. A düh szerintem érthető, hasznos alapanyag. A vesekő új és különös inspiráció, mert egy olyan intenzív fájdalom- és testtapasztalat, amelyet sosem éreztem még, így kontextusából kiragadva is termékenyen beépíthetőnek gondolom a versnyelvbe és konkrét szövegszinten is. Az olvasmánylista meg egyfajta szégyenlista, borzasztóan le vagyok maradva új megjelenések terén, valamint olyan művekkel is, melyek potenciálisan inspirációs források lehetnek, vagyis tanulni meg szolidan lopni lehet belőlük.

Fancsali Kinga 2000-ben született Marosvásárhelyen. Jelenleg a budapesti ELTE BTK hallgatója. Tavaly a Helikon Amit nem lát a webkamera címmel meghirdetett pályázatának 1. díjasa volt vers kategóriában.

‍