.svg)
Van pár könyv, amelyeket az Erdély iránt érdeklődő olvasónak érdemes elolvasnia. Nem mintha könyvek által meg lehetne úszni azt, amit. Könyvek által nem lehet a biztonságos életbe kerülni, nem védenek meg a zsebtolvajoktól, a modortalan pincérektől, a légitársaság cseleitől és a valóságtól. Könyvet azért olvasunk, mert kíváncsiak vagyunk a könyvre. Aki Erdélyben akar okos lenni, olvassa el azért az Ábel a rengetegben, a Sinistra körzet és A funtineli boszorkány című könyveket, ez utóbbinak elég az első kötetét, nem kell végig… Van még legalább tíz fontos könyv, de ne feszítsük a húrt. Ha turista az ember vagy hazajáró lélek, nem olvas. Aki olvas, azzal baj van. Nekik szólok most.
Tamási Áron a legnagyobb magyar író, akit a Székelyföld elbírt a hátán. Legnagyobb író azért kell, hogy ne legyen túl hosszú a lista. Ha négyen vannak, azon már gondolkodni kell. Na de Tamásin nem kell. Nyírő, ugye, és hát Karácsony Benő. Egyszer majd az ő hamvait is haza fogják hozni, szimbolikusan és nyilván. Tamási koporsóját is Lupénybe vitték előbb, ki tudja már, hogy miért. A halottkémek néha jól, néha pontatlanul dolgoznak (l. Sinistra körzet). A temetés a legnagyobb magyar ünnep. És az újra.
Ha valaki Tamási Áron publicisztikáját ma elolvassa, rá fog döbbenni, hogy a magyar író alapvetően liberális és demokrata. Már akkor is az volt, amikor Romániában a Vasgárda nevű gittegylet arról zengedezett, hogy ki a magyarokkal és a zsidókkal az országból. Tamási Áron demokráciáról vallott nézeteit ma már megmosolyogjuk. Nem tudom, olvasta-e John Stuart Mill egyik-másik tanulmányát, de nincs kizárva. Az biztos, hogy a publicisztikájában van valami tizenkilencedik századias íz. Ő is úgy gondolta, hogy mindazt, amit rosszul csinál ez a koszos emberiség (Szilágyi Domokos), azt lehetne jól is. Holott a huszadik század arról szólt, hogy nem lehet. Az erdélyi magyar író azért vonzódik a liberális demokrácia eszméihez, mert őt a román állam kreatív túlkapásaitól senki nem tudja megvédeni, a III. Birodalom sem tudta, és a Szovjet sem, az EU sem. Surgyelán – ha még tetszik emlékezni rá – megette a kecskét. A sastól betegek lettünk. Sast nem eszünk, pedig Bornemisza Anna szakácskönyvében említik, meg a hattyút is.
Furcsán hangzik, de a Székelyföld társadalmában vannak régi demokratikus intézmények. Ki hinné, hogy a közbirtokosság egy demokratikus intézmény? És a presbitérium. Nem lehetett mindenkit agyoncsapni vagy megbicskázni, hát beszélgetni kellett, egyezkedni, egyenlő az egyenlővel. Istennek is vannak liberális pillanatai. Isten nem feltétlenül egy goromba diktátor, főleg az ő egyszülöttje nem: a Jézus. Ki hitte volna? Apánk az volt, mert alig sikerült neki a kocsma előtt úgy elsétálnia, hogy bé ne rúgott volna. Szabadság ez vagy elnyomatás? Nem Áron mondja, hanem a testvére, az kisebb író volt, de őszinte (Vadon nőtt gyöngyvirág). Édesanyám sok szép szava, mert Áron bátyánk az édesanyját szerette, az hiányzott neki. Gáspár az apját félte, mert abból volt sok. Áron bátyámnak van nyelve, mindent el tud fogadtatni az olvasóval, Gáspár tudja az igazságot, őt hozzá kell olvasni, ez a korrekció. Tehetséges emberek. Áron hatást kelt és érzelmeket, Gáspár őszinte, ő nem az írásból él.
Baromi nehéz (brutális, ahogy Pesten mondják) Tamási Áron nyelvéről röviden és pontosan beszélni. Arra a nyelvi invenciózusságra, amit Áron bátyánk produkál, nincs magyarázat, száz évben egyszer születik ilyen ember, és vagy író lesz, vagy nem. Ha író lesz, kereshet vele sok pénzt, és szerezhet magának sok nőt, de az utókor egyetlen kérdést fog majd feltenni: mire volt használva a tehetség? Mire kell valójában használni? Ez a nagy kérdés. Haza, haladás, emberiség. Emberség. Ha nincs irodalmi tehetség, akkor is ugyanezek a feladatok. Ez a tizenkilencedik század. A huszadikban túlélni kellett. A huszonegyediket még nem tudjuk. Az biztos, hogy Tamási Áron nyelvét ma már egyre kevésbé értjük. Pedig van székely–magyar nagyszótár is, bár nem olyan nagy az. Mintha a székely dialektus idegen nyelv volna, pedig nem az, román történészek és titkosszolgák szeretnék, hogy az legyen. Bethlen Miklóst, Pázmány Pétert vagy Mikes Kelement kell csak ehhez olvasni. Hogy az öregapám szótár nélkül olvasta Károli bibliáját, az ma már furcsa. Két osztálya volt, mint a személyvonatnak.
Tamási különben érzelmes és meggyőző. Amikor érzelmesen győz meg, azt nem szeretem, olyan, mint egy rossz El Greco-másolat a felázott vályogfalon, Nyírő József, az erdélyi giccs kismestere ezt utánozza, Wass Albert jön alább a panteonban, de őt már nem olvassa senki. Nem voltak tehetségnek híján ezek az urak sem, csak a mélység hiányzik belőlük, azt pótolták doktrínával. Amikor jó a Tamási beszédritmusa, nem kell székely szótár, mert az ember azokat a szavakat is érti, amelyeket még sosem hallott, ilyen az anyanyelv. Tamási magyar író. Pesten is lehet olvasni. Ez fontos, mert Pesten dől el, hogy ki az író. Ezt ő egészen jól tudta, nem is jött azután haza. Pedig milyen ingerült volt, amikor Karinthy rosszul válaszolt arra a kérdésre, hogy mit gondol az erdélyi magyar irodalomról? Semmit. Mit is gondolhatott volna, mikor az még nem volt, 1925-ben. Utána meg már Áron bátyánk is pontosan azt gondolta. Ahol a pénzt osztják, ott van a magyar irodalom, a többi szülőföld. A nők is tudják ezt. Nem is kedvelik a feministák, de hát ez maradjon az ő problémájuk.
Tündéri az a család és az a szülőföld, amit Áron bátyánk föst. El is hisszük neki az egészet, mert ő úgy tud fösteni a szavakkal, és mi olyan családra és szülőföldre vágyunk, ez a szeretet. Csak persze tudjuk, hogy nem teljesen igaz, sőt, azt is tudjuk, hogy kevés igaz belőle. Földink ő, tehát most nem buktatjuk le. Jól mondja és jól csinálja. Nagy ember lett általa. Nappal az ember viaskodik azzal, ami van, éjszaka pedig azzal, ami nincs, ez nem idézet, hanem parafrázis. Áron bátyánknak is az az egyetlen baja, hogy alapvető mondatai vannak a létezésről. Az egzisztenciáról. A mélyébe lát a reménynek és a reménytelenségnek. Tud a halálról és a halhatatlanságról. Meg is tud ebből élni.
Egy történet marad a végére. Jézus és Szent Péter Farkaslakán sétált át a minap, nem vette őket észre senki. Nézték a sok száguldó automobilt, nézték a sok szép házat, megettek egy-egy kacsacombot a vendéglőben, megáldottak tizenhárom magyar turistabuszt, és mennének Bukarest felé tovább, amikor Péter meglát valamit. Egy nagy faragott kő mellett erősen fotózkodnak a magyarok. Mondja Jézusnak, gyere, nekünk is kell egy kép itt. Minek, kérdi Jézus. Hát nem tudod, itt nyugszik a legnagyobb székely író. Név szerint ösmerek mindenkit, aki rólam írt, ezt nem ösmerem, akadékoskodik Jézus. Szamarad van, kérdezi Péter. Egyszer volt, mondja Jézus. Látod, amikor ennek az írónak a novellahősét egy szamár miatt kikergették a falujából, akkor az rólad szólt. Meggyőztél, mondja Jézus. Csináljunk egy szölfit.
