Szívfürdő

Közhely, de igaz: rohan az idő, sokszor mi is vele. Gyorsan táncolsz az élettel, végül lassút jársz a halállal, mert az kiveséz, lebont, megsebez, aztán új életre hív el. Ez a gondolat önkéntelenül eszembe jut Nagy Zsuka költészetéről, aki, bár tekeri bicaját, közben képeket rögzít, élet-halál leltárokat ír, szemlélődik. Lelassít, hogy sírj, hogy nevess, hogy gondolkozz, hogy felsóhajts, hogy megtaláld a sávod, hogy megfürdesd a szíved.
Legújabb kötete, küllők, sávok, élettörténetek sokféleségét tárja föl, miközben alapvetően a létezés nyomorának, szakadékainak tömény tükörképe. A kiszolgáltatottsággal, irgalmatlansággal, kínlódással és gyötrelmekkel sűrített küzdelemben kevés helye van a reménynek, de a versek beszélője időnként mégis megtart az egyensúlyban. Mert vannak kötések, a nincsben van takaró, mert jólesik a paprikás krumpli és finom a spóron készülő lekvár, mert van úgy, hogy nem takar ki a magány, nem fárad el a boldogság. Igazából „zokogok de nem félek a könnyeim / befelé csepegnek mossák a szívemet fürdetik” (M4). Ebben a versvilágban szükséges rossz a fájdalom, mert mássá formál, távlatokat nyit.
Sokféle típus, sokféle állapot, sokféle nyomor rajzolódik ki a sorokból. Alkoholista, hajléktalan, kis koldus, haláltusával küszködő emberek, betegek, szerelmesek, csalók és megcsalatottak, árvák és társtalanok, magukra mara­dottak – mindenki számára „az otthon az… ahonnan el kell menni / hogy visszatalálj” (kötés három), ha túlél az ember. A zsukai látásmód erősen tárgyias, lényegre törő, élesen szembeállít önmagaddal, miközben mégis gyengéd és együttérző. Egyszerre jellemzi epikus sivárság és lírai jelenlét. Törésekről, erőszakról, fájdalomról, elhagyatottságról úgy ír, hogy mögötte ott van egyfajta lélektükör, „lavórban tiszta víz amiben minden sérülés látható” (Trek 1), ott a kar, ami segít halálra szülni szeretted, a többes szám, hogy tudd, szenvedned nem mindig egyedül kell. És valahol mégis.
Lírájának jellemző motívumai a természeti elemek, amelyek mintegy aláfestik az egzisztencia süppedékeit, képbe borítják a lélek belső küzdelmeit. Kerék alatt lefetyelő latyak, rét sörényén átsütő nap, szitáló hó, esőt zokogó hajnal, sűrű porfelhő, tócsákba költözött ég jelenik meg, s ezekben az időviszonyokban a megszólaló csak teker és teker. Nagy Zsuka már többször beszélt arról, mennyire fontos számára a kerékpár, hisz ebben benne van a szabadság, az utazás, a száguldás lehetősége, miközben alapvetően az eleven élet szimbóluma. A kötetcím is ekként válik metonímiává. Mint ahogyan a kerékpárnál a sugarasan álló rudak, drótszálak összekötik a jármű kerekének agyát és abroncsát, ugyanúgy itt is – a küllők megtartani kívánnak. Összekötik a nőt és a férfit, az otthont és az otthontalanságot, a keresést és a megtalálást, a széleket és a középpontot.
Ellentétek küzdelme ez. Benne vagyunk a jelen nyomorában, miközben számtalanszor bekiált a múlt szégyene, reménye, hibája, csalódása. Van ebben valami félelmetes monotónia, mert a kitörni vágyásból, a másképp akarásból mégiscsak a tehetetlenség marad, a háton-szívben cipelt fájdalom. Menekülés és maradni akarás, önmegcsalás és igazba való kapaszkodás, leépülés és visszavágyódás, erőszak és gyengédség, élet és halál állnak szembe egymással. „Arcod pamut a kezemnek puha / szövet szívemre zokni kesztyű sapka sál” (M5), máskor viszont a hajléktalan érdes keze beleragad nője arcának barázdáiba, „ha erősebben tenné széttörne kéreg arca” (Szerelmespár).
Védettséget és biztonságot ebben a feloldhatatlanságban a Mióta ciklus ad. A tizenegy szerelmesvers egyszerűsége elemi erővel hat, átadja azt a fajta átlényegülést, amitől „kibontott konzerv a szívem” (M8) és „van testem nemcsak síró lelkem” (M3). A mindennapok mozdulataiba, egyszerű rutinokba beköltözik a szerelem, hogy szépet akarjon, őrizzen, megtartson, hogy elhiggyem, van kegyelem. Egyfajta oázis, „privát kis betlehem” ez a néhány oldal a többi ciklus között, amelyekben egyébként a fájdalmak, tragédiák uralkodnak: árvaság, kirekesztettség, szegénység, függőség, erőszak, betegség, leépülés, pusztulás, romokat zúzó kerékpár, kórterem.
Témától függetlenül Nagy Zsuka ragaszkodik a tájhoz és az emberekhez. „Tájemberek tájszerelemben” fürdenek, kendős nénik járnak a buszon, piacon, a vidék emberébe ráncokat vág az idő. Különösen a falu világa, a periféria hangsúlyos, amelyben a berögzült mozdulatok egyszerre segítenek és pusztítanak. Lopótök, kis lavórok, ólszag, kolbász, kalács és gereblye, pince illatát fújja a szél, néha kiég a villany, vájatokat húz a gereblye, „műanyagpapucsban a ház hátánál szakadt sezlonyokon ül a vidék” (Bicikliút kettő). A szerző annyira képszerűen ragad meg pillanatokat és hangulatokat, hogy képes behelyezni a térbe, hogy olvasóként mi magunk is aktív szemlélőkké váljunk.
A nagy gondossággal megszerkesztett kötet tíz ciklusát egy-egy illusztráció vezeti be, amelyek nyitányként jelzik a soron következő versek hangulatát. A részletgazdag ábrázolások körökben találnak helyet, ami az időben való körforgás, a bezártság, a sűrítettség, az összekapcsolódás asszociációit teremti meg. Akárcsak a reprezentatív borító, ezek a grafikák is Fekete József Jofo alkotásai, aki ceruzába tudja sűríteni Nagy Zsuka szavainak szólamait.
Mindamellett, hogy a vers önfeltárulkozás, érzelem, barangolás, nyelvi játék is. Ez kifejezésre jut nemcsak szófelcserélésekben, kiszólásokban, áthajlásokban, hanem a költő-, írótársak szövegeire való utalásokban is. A Hommage ciklusban Dsida Jenő, Kosztolányi Dezső, Juhász Gyula, József Attila, Borbély Szilárd köszönnek vissza, s létrejön egyfajta közös ég, közösség, ami új és új sávra helyez.
Végső soron mi a különleges ebben a világban, ebben a költészetben? Hogy alanya vállalja a sebezhetőséget, hogy természetszerűleg vallomásos, nem akar sok lenni és nem marad kevés, hanem csontig-szívig csupaszított lélekként áll az olvasó előtt, aki riasztó mélységekig, de ha akar, tiszta magasságokba is el tud jutni. Szívet fürdet. Nagy Zsuka érdeme, hogy ezt elhiszem neki, s vágyom rá, hogy megtartson a hétfőkben, „ahogy a küllők tartják a kereket” (trek 1).


Nagy Zsuka: küllők, sávok. Orpheusz Kiadó, 2017.