Szinte

Nem a napszúrástól félek, ne gondolja. De muszáj kalapot tennem, másképp olyan lennék, mint egy madárijesztő. Kilencvenhét nyara volt még ilyen szeles. Bár Porto az más, északibb vidék. Pár hónapra költöztem oda, élt ott egy barátnőm. Meguntam Pestet. Ez a férjem halála után három évvel történt. Tudja, mi járt a fejemben? Mediterrán ország jó borokkal. Tényleg jók voltak.
Egy gin tonikot kérek. Két jéggel. Szóval a borok jók voltak, már ha szereti a likőrt, amit bornak neveznek. Minden egyéb pocsék. Főleg az időjárás. Folyton esett, elképzelhetetlenül kis cseppekben, sodorta őket a szél, bele egyenesen az ember arcába még nyakig behúzott, srégen lefelé tartott esernyővel is. A parton pedig nem voltak napozóágyak akkoriban. Bekentük magunkat napolajjal, lefeküdtünk a törölközőre, a szél öt perc alatt beterített homokkal, olyanok voltunk, mint két hatalmas bécsiszelet. És a fado! A fado nem az, amit itt csütörtökönként előad a vendégeknek az a lányka gyönyörűen kisminkelve, pontosan kicentizett fájdalommal a szemében. Azt kocsmákban éneklik izzadságszagú, délutánra már kapatos nyugdíjasok, egymás nyakába borulva. Nem az én ízlésemnek való. Elpuhítja az embert.
Róbert volt ilyen elérzékenyülős. Jött, hogy kifussak a teremből, mikor a moziban hüppögni kezdett a megható jeleneteknél. Persze nem szóltam semmit, odabújtam hozzá, ő meg, butuskám, azt hitte, milyen szépen romantikázunk. De nem lettem a felesége. Az ember sosem tudhatja, milyen undorító szokáshoz megy férjhez. Ez a legfontosabb párválasztásnál, fiacskám, ezt vésse az eszébe. Van barátnője? Már el is jegyezte? Mindegy, legközelebb tartsa szem előtt. A jó tulajdonságok eltörpülnek, a lényeg a rosszakon van, hogy mit tud elviselni.
Albertnek, tudja, mi volt a szokása? Mindig fázott. Te jó ég, rühellem a fázós férfiakat! Maga is az? Nézze el nekem ezt a viszolygást, lehet, csak az emlékek teszik. Szóval rossz volt a vérkeringése, vagy mit tudom én, folyton fázott a lába. Zoknisan bújt be az ágyba, csak akkor vetette le, mikor bemelegedett. Ha csak pár napra lankadt a figyelmem, büdös zoknik teljes gyűjteményét kellett kiszednem a paplanunk alól. Kiráz a hideg, ha rágondolok. Persze nem ez volt a legrosszabb.
Adjon valami rágcsálnivalót! Nem is, dobjon össze inkább egy tosta mistát! Dobjon össze, ezt az unokámtól tanultam. Nem szereti Algarve-ot, nyaranta is szívesebben marad Pesten, szerinte túl sok itt a turista. Érti maga ezt? Oregánót? Mindegy. Úgysem érzem. Hány éve volt a járvány? Kilenc vagy tíz? Szinte mindenkinél helyreáll a szag- és ízérzékelés, ezt mondták. Én a szinte rossz oldalára kerültem, pedig az nem gyakran esik meg velem. Nem árultam el senkinek. Főleg az illatok hiányoznak. Nem is hiányoznak, inkább feszélyez. Hogy például nem érzem, mennyire erős rajtam a parfüm. Nem is használok újakat, csak amiket már ismerek régről.
Hogy miért? Hatalmad van, de már öregszel, és sokan úgy várnak a gyengeség első jelére, mint a keselyűk. Ettől féltem. Ha megneszelik, hogy hiányosságaim vannak, idő előtt kiveszik a kezemből az irányítást. Mostanra sok mindent átadtam, de az utolsó szó még az enyém. Kicsit paranoiás vagyok, azt hiszem. A bejárónőm, még otthon Pesten, elutazás előtt hozott egy csokor nárciszt. Mondtam, hogy gyönyörűek, mire ő, hogy ezeknek már nem olyan az illata, mint a régieknek. Összerezzentem. Nem tudtam, nem csak tesztelni akar-e. Azért odahajoltam, és azt feleltem, hogy ezeknek már szinte nem is érzem az illatát. Egész délután ezen tépelődtem, hogy vajon beárul-e a lányomnak. De túl gyanakvónak sem szabad látszani, mert egyből rád sütik, hogy időskori paranoia.
Tudja, mit vettem észre? Hogy emiatt a memóriám is romlott. Nemcsak a kor teszi, higgye el, nem tagadásról van szó. Ezzel kiesett egy trigger, hogy is mondják ennek magyarul? Nem a ravaszra gondolok, hanem az a valami, tudja, ami beindítja az emberben az emlékezést. Volt például egy naptej, olyan volt az illata, mint anyám kézkrémjének, amit gyerekkoromban használt. Ahányszor megéreztem, beugrottak képek, pillanatok. Vagy a lonc. Tudja, milyen az illata? Ivott már jázminos zöld teát? Úgy kell elképzelni. Szóval, ha érezhetném, lehet, kitisztulna minden. Most olyan zavaros.
Tudja, mi a furcsa? Néha nem tudom, valóban úgy volt-e? Azokra az évekre gondolok. Hogy tényleg ő kínozott úgy meg, vagy én saját magam? Hogy be voltam-e csavarodva? Igazából azt sem tudom, ki lehetett volna-e bírni becsavarodás nélkül. Ezt a szót is az unokámtól tanultam. Tetszik. Őrülten szerettük egymást. Idősebb volt és tehetős. És tudom, mi futott át máris a kobakján a barna tincsei alatt, de nincs igaza. Nem érdekből mentem hozzá, szerelmi házasság volt. És imponált, hogy egy ilyen tapasztalt férfi engem választ, különlegesnek éreztem magam. Bután hangzik, igaz? Talán ha nem szeretem, nem lett volna rám ilyen hatással. Látja, eddig ez eszembe sem jutott.
Észrevétlenül kezdődik. Nagyon finom a borjúpörkölt, amit főztél, épp csak a kelleténél egy hajszálnyival hamarabb tetted bele a vörösbort, ha sokat fő, elmegy az íze, pedig, ugye, pont ez lenne a lényeg. De nagyon finom. Szinte olyan jó, mint amit ő főzött egyszer, mikor is? Bármikor. Máskor: gyönyörű vagy a ruhában, amit arra a fontos vacsorára választottál, csak picit hosszabb a kelleténél, kicsit vénasszonyos. Nem kell öregítened magad miattam, de ne aggódj, azért gyönyörű vagy.
Szóval amit csinálsz, az mindig nagyon jó, szinte tökéletes. Szinte. Aztán kezdenek feloldódni a határok aközött, amit csinálsz és aki vagy. Te vagy nagyon jó. Csak nem zseniális. Mint ő. De ezzel nincs semmi baj. Baj akkor van, mikor zsugorodni kezd a nagyonjóságod, mint egy jégkocka a napon. Előbb középszerű leszel, aztán gyenge. A házasságotok egyébként csodálatos, csak épp te vagy gyenge. Hisztis meg bizonytalan. Ha nem lennél ilyen, tökéletes lenne minden. Ilyen görcsös. Engedd már el magad, ezzel rontasz el mindent. Gyönyörű vagy és csodálatos, csak épp elrontasz mindent.
Ez egy örvény. Nincs eleje vagy vége. Állandó. Folyton félsz, hogy elveszíted. Évek telnek el, mire kapiskálni kezded, hogy talán akkor járnál jól. És utána jön csak a java. Az erőgyűjtés a nagy lépéshez. Hetekig tervezed az ötmondatos beszéded, közben úgy érzed, egyre közelebb vagy ahhoz a ponthoz, mikor meg tudod már tenni. Nevelgeted magadban az erőt, mint egy törékeny növényt, dédelgeted, nap mint nap gyönyörködsz a növekedésében. Aztán egy reggel arra ébredsz, hogy nincs ott semmi. Soha nem volt, a puszta földet bámultad heteken át. Én mondom magának, téboly. Rájössz ismét, mert ezek folyton ismétlődő ciklusok, hogy csak egy darabka fekália vagy, aki semmit sem tudna kezdeni magával egyedül, hiszen eddig is eltartották, vagy ki, a megfogalmazás attól függ, mennyire irigy, aki mondja, mert, ugye, pénzük, mint a szemét, munka nélkül él vígan, csak azt a vígságot próbálná ki egy napra, aki kívánja.
Aztán mikor a legkevésbé számítasz rá, amikor már beletörődtél mindenbe, jön egy döndülés. Tusolni ment. El is csúszhatott volna, és csak eltöri a lábát. De megesküszöm magának, tudtam. Abban a pillanatban tudtam. Hangtalanul surrantam ki a kertbe, ha netalántán mégse. Egész délután a virágok közt voltam, egy kosárnyi tulipánhagymát szedtem ki a földből. A parancsolat csak annyit mond, ne ölj. Különben is, mi ez az elkeseredett küzdelem, hogy bent tartsuk az életben, akinek ott már semmi keresnivalója? Pészméker. Maga szerint az nem vétek a természet ellen? Nem kell felelnie, két sztent van a szívemben.
Szóval egész délután tulipánhagymákat szedtem, estefelé a lonc illata öntött el mindent. A szabadság illata. Na, ne vágjon olyan ijedt képet. Az meg sem fordult a kis buksijában, hogy esetleg hazudok? Hogy érdekesebbé tegyem a regényét, mondjuk. Azt ír, nem? Igaz. Ha a szavakkal is olyan fukar, mint az alkohollal, jó lesz az a dráma. Töltsön rá még egy kis gint. Nem rájöttem, láttam, mikor készítette. Nyugodjon meg, nem fogom kirúgni. Jól esik a magyar hang, errefelé nem vagyok hozzászokva. Hogy jutott eszébe pont idejönni? Értem. Fordít is? A napsütés nem tesz rosszat az alkotókedvnek?
Tudja, mire jöttem rá? Huszonöt fok fölött nem érdekli az embereket a kultúra. Bevallom magának, engem már huszonöt alatt is egyre kevésbé. Az ilyen vén szatyroknak, mint én, már csak napsütés kell és tánc. Elmélkedjenek a fiatalok, az ő idejükből kitelik. Tudja, hogy olvasok könyvet? Tíz oldal az elejéről, tíz a közepéből. Ha jó, elölről kezdem, és végig olvasom. De csakis háromszáz oldal alatt. A szószátyárok, akik annyiban nem képesek elmondani, amit akarnak, ne az én időmet rabolják. Ezt a férjemtől tanultam, ő hetven volt, én hatvan, mikor alkalmazni kezdtük. Mire nem jó egy idősebb férj bölcsessége. Az az első volt, én most Mihályról beszélek.
Szia, Kuci, hol kóboroltál? Szomjas vagy? Töltsön vizet egy mogyorós tálba! Tessék, igyál! Nem a kutyiból jön a neve. Olyan, mint egy róka. Rókuci. Férjem vagy kutyám? Négy. Hetvenhárom vagyok. Ha jól számolom, kettő még belefér. Van egy tüze?