Színkezelt diplomaták és monokróm fegyencek

Mária román királyné

Bármennyire is indokolt lenne bevezetésképpen körképet nyújtanom a román filmes nacionalizmusról, ennek több akadálya van. A legfőbb akadály az, hogy nem látom át a teljes román nacionalista filmgyártást, amely az 1912-es Románia függetlenségével kezdődött (r. Aristide Demetriade), vagy még inkább az 1962-es Tudorral (r. Lucian Bratu), és egyelőre az itt vizsgált Mária román királyné és A bíboros zárja. Egy hosszú és nem feltétlenül ívesen fejlődő filmtörténetről van szó, annál inkább egymástól nagyon is különböző politikai rendszerek termékeiről, de mint a legutóbbi alkotások is jelzik, az írók-producerek-rendezők történelemfelfogásában és ábrázolási modorában is hatalmas különbségek jelölik a nemzettudat mozgóképes építési szándékát.
A román történelmi tudat filmes formázásának folyamata során a kommunista korszakban propagandisztikus kényszer (mely a nemzettudat mindenkori létezése mellett érvelt) és romantikus legendárium vezette a régi nagyság újrateremtésének szándékát, a befogadás nézőpontjából pedig, mivel a múlt leckeszerű és mítoszos ábrázolása a középiskolás szintet szolgálta ki, a központilag irányított filmgyártás történelmi tárgyú termékeit tényfeltáró sorozatként fogta fel az átlagos román néző. A szabadabb, többszempontúságot érvényesíteni tudó politikai rendszerben egyes alkotók igyekeznek őszintén szembenézni a múlttal, ettől az ő munkájuk, mely leszámol a korábbi modorral, kissé kilóg a nemzeti legendáriumból, más alkotók viszont nehezen szakítanak a nemzetépítés korszakalkotó pillanatainak a történetírás, a köztudat és a filmes elődök által felpörgetett romantikus képzetével, ami elkerülhetetlenül hamis rekonstrukciókat szül. Skizofrén a helyzet, mivel az „őszintén leszámolók” éppen az előző rendszer nacionalista romantikáját kezdik ki, amely egy embertelen hatalmi helyzetben született, és a vele való szembenézés úgyszólván történelmi szükségszerűség, cserében viszont munkájuk népszerűtlenségre van kárhoztatva a múlttal szakítani nem tudó nézők körében – más nézők viszont üdvözlik ezt a szemléletet. A két módszer, szándék, alkotói modor, nézői befogadás, poétikai és politikai élménygyártás egyidőben jelentkezik, párhuzamosan futnak, de ezen ne csodálkozzunk, más nemzetek filmgyártásában is hasonló folyamatok zajlanak.
Az itt vizsgált két alkotásban pedig, hogy teljes legyen a kontraszt érzékelése, egyazon kiindulópont határoz meg két elbeszélésmódot, amelyek nem is állhatnának egymástól távolabb: az 1918-as Nagy Egyesülés pillanata, ennek a történelmi eseménynek a százéves ünnepét üli mindkét film, de merőben különböző módon. A kontraszt ott teljesedik ki igazán, hogy a Máriát meg is jelölik a legelején, mint valós események alapján rekonstruált történetet, majd rögtön olyan térképet mutatnak, amely a középiskolai tankönyvek és a történelmi közfelfogás hamis képzetei alapján van megrajzolva, A bíboros elejéről ez a jelzés hiányzik, és a fiktív alakok szerepeltetése ellenére minimálisan van benne történelmi valótlanság. Utóbbi tehát történész szemmel alaposabban adatkezelt, előbbi lehangolóan magasztos, művi, egyszersmind hazug ecsetkezelésű. Utóbbit a régi nagyság pátosza szerényebben itatja át, előbbi tocsog a nemzetromantikai szirupban.
Az egymástól lényegi szempontokban eltérő, de imitt-amott rokonlelkű alkotások közötti különbségek több rétegben elemezhetők, ám mindössze két részletben hasonlítanak: egyrészt a személyközpontúságban, mivel mindkettő egy-egy kikezdhetetlen román történelmi személyiséget állít fókuszba, és rajtuk keresztül kíván szólni a korról, amelyben éltek és működtek, másrészt mindkettő az egy és „szent” egyesülésből indít, amint azt már említettem. A különbségek ehhez képest számosak. Először is a Mária… rendezői egy olasz férfi (Alexis Cahill) és egy romániai német hölgy (Brigitte Drodtloff), de producerei sikerorientált termékben gondolkodtak, így a szándék egyértelműen a játékfilmes eszközökkel korábban nem magasztalt, az európai 1919–1920-as évek diplomáciájában jeleskedő királyné, illetve a nemzeti nagyság apoteózisa. A bíboros Nicolae Mărgineanu filmje, ő a rendezője, írója (részben) és a producere is, tehát szerzői filmről beszélünk, és a kommunista rendszer tömeggyilkos gyakorlatát cselekményesíti Iuliu Hossu görögkatolikus püspök emlékirataiból merítve, oly módon, hogy többször is visszanyúl az 1918-as események nemzeti csúcsértékéhez. Mária királyné történetében kevés az utókori kritika, talán egyedül a későbbi II. Károly királynak a többiek szeplőtelenségéhez képest lesújtó jellemrajzában jelentkezik. Hossunak és paptársainak, valamint a nemzet nagyjainak az 50-es évek elején végrehajtott tömeges bebörtönzése Máramarosszigeten (vagy máshol), az ottani állapotok naturalista ábrázolása, a hatalmat kiszolgáló harsány senkik (börtönőrök, káderek) embertelen viszonyulása képez kontrasztot a fegyencek emberi (és hitbeli) méltóságával és az egyesülés pillanatával, amit Mărgineanu még vizuálisan is kiemel, a korai és későbbi pillanatok színes jeleneteihez képest a börtönbeli hétköznapok fekete-fehérek. Az olasz és német rendezők pedig képtelenek elérni, hogy a néző belefeledkezzék a film művészi konstrukciójába, eltekintsen attól például, hogy színészeket lát játszani, és másfél-két óra hosszan elmerüljön a mű önmagáért való értékében. A Mária… tökéletlenül műviesített, a pompás díszletek között rossz a színészvezetés, drámái hiteltelenek, tankönyvből felmondott párbeszédei suták, a korszellem kartonszáraz. Hozzá képest Mărgineanu filmje kiváltja a szükséges azonosulást, például valósággal fáj a nézőnek, mikor az imádkozó Hossut kíméletlenül összeverik.
Végezetül még egy kritikai szempont: a magyar elem szerepeltetése a két alkotásban, hiszen 1918-ban vagy a negyvenes évek elején Erdély kapcsán anélkül egyik történet sem lenne hitelt érdemlően elmesélhető. A Máriában egyetlen utalás szól arról, hogy az eseményeknek létezett magyar összetevője. A franciákat, olaszokat, angolszászokat látjuk érvelni, a magyarokat egyáltalán nem, így a Mária… e tekintetben is hiteltelen. Ehhez képest A bíboros egyik erős jelenete éppen a magyar ifjak szerepeltetése, akik szétverik Hossu dolgozószobáját és azzal fenyegetik, hogy ki fogják űzni az összes románt innen, illetve a magyar közigazgatás képviselőjének (Bíró József) üdvös, de nem kevésbé megalázó monológja arról, hogy a püspök jobban tenné, ha elmenekülne. Hossu velük is, mint később a csaholó kommunista börtönőrökkel egyforma méltósággal dacol, és ettől eszmei, de esendő alakja (a tordai Radu Botar jutalomjátékában) csakugyan méltó az egykori püspökhöz, míg Mária királyné továbbra is egy megfejthetetlenül merev és hűvös szobor marad, ami igencsak méltatlan a valódi királynő emlékezetével szemben.
Mária román királyné (Maria, regina României), színes román film, 110 perc, 2019. Rendező: Alexis Cahill, Brigitte Drodtloff. Operatőr: Gabriel Ko­suth. Vágó: Theodora Penciu. Szereplők: Roxana Lupu, Daniel Plier, Richard Elfyn, Patrick Drury, Ronald Chenery, Adrian Titieni, Iulia Verdeș.
A bíboros (Cardinalul), színes román film, 95 perc, 2019. Rendező: Nicolae Mărgineanu. Operatőr: Gabriel Kosuth. Vágó: Nita Chivulescu. Szereplők: Radu Botar, Cristian Iacob, Maria Ploae, Remus Mărgineanu, Mircea Andreescu, Richard Bovnoczki.