Színházi terepTESZTelés és a másság arcai

A temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház által 2022. május 22–29. között megszervezett 13. TESZT–Temesvári Eurorégiós Színházi Találkozó szokatlan merészséggel mutatta meg a jelenlegi európai színház izgalmas, útkereső arcát. Tizenhét színházi produkció és egyéb esemény megtekintése után azt mondhatom: esztétikai fényűzés volt ez a fesztivál, mert nem csupa konszolidált színházi értéket kínált, hanem terítékre helyezett sokféle nézői ízlés szerinti produkciókat, így valójában az is „belefért” e terepTESZTelésbe, ami nem feltétlenül illeszkedett például a saját nézői „profilomba”. Nem utolsósorban, annyiféleképpen mutatta be a másságot, hogy alig lehet azt megszámlálni, mindeközben pedig folyamatosan, a különböző előadások révén és az ezek alkotta összképpel is rákérdezett a színház mibenlétére, mivoltára. Ez azért is kifejezetten fontos, mert a színházművészet tekintetében is válságos időszakon vagyunk túl (pandémia), miközben egy másik krízishelyzetnek viszont a kellős közepén (háború), így szükségszerűnek tekintem megmutatni: milyen tapasztalatokat, traumákat, útkereséseket és átminősülést eredményeznek ezek egy olyan művészetben, amely érzékeny vagy legalábbis érzékenynek kell lennie az ilyen jellegű változásokra.

Hol lakik a színház?

A színház mibenlétére nyíltan rákérdező produkciók többnyire magyar nyelvűek voltak a 13. TESZT programjának nemzetközi felhozatalában: a temesvári magyar társulat két előadása (mindkettő román rendező és román szerző alkotása), illetve egy szabadkai, sziporkázó humorú produkció, Urbán András rendezésében. Ezekhez zárkózott fel egy horvát független színházi one man show, amely az irodalmi Nobel-díjas olasz drámaíró, Dario Fo szövegein keresztül firtatta a színész társadalmi közvetítő szerepét és politikai állásfoglalást hordozó jelenlétét.

Az Adrian Sitaru álta írt és rendezett (Szabó Andor által fordított) Az ember, aki csak azt tudta mondani, amit olvasott című előadás pandémiatermék, amelyet 2021 januárjában mutattak be, és arra vezeti rá a nézőt a befogadás kétféle közvetítésével, hogy igenis, olykor a „filterezett” valóságot választjuk az orrunk előtt, élőben zajló helyett. A temesvári magyar társulat előadásában a színen egy asztal köré gyűlt fiatal lakóközösséget látunk (amely ugyanakkor színtársulat is) egy átlátszó fal mögött, fölöttük pedig hatalmas kivetítőn követhető ugyanennek a játéknak a filmezett változata. A thrillerjellegű történet egy gyilkosságjelenetnél szakad meg és változik át a színház mibenlétére rákérdező, élvezetes és nevettető játékká, amelyben egyenként kapják le a szereplők a leplet azokról a színházi konvenciókról, amelyeket a nézőnek azért kell elfogadnia, hogy belépést nyerjen a terítékre kerülő fikcióba. Ugyanígy lekerült a lepel az én befogadói habitusaimról is: azon kaptam magam, hogy a történet stagnálóbb-teoretikusabb részeit a kivetítőn követem, miközben a mozgalmasabbak leginkább élő színház formájában érdekeltek. Amint az előadást követő folyosói „kiértékelőből” kiderült, volt, aki ezzel éppen fordítva volt. A szerző-rendező szépen rámutatott a befogadás manipulatív technikáira, de arra is rávilágított, hogy ebben nagy szerepe van az egyéni „profilnak”, pontosabban annak, hogyan és miért dőlünk be ennek a manipulációnak.

Egyik kedvenc előadásom volt a TESZT-en A párhuzamos város, amelynek rózsaszín (női főszereplős) és kék (férfi főszereplős) útvonalát a fesztivál két, egymást követő napján tekintettem meg. A produkció a Temesvár Európa Kulturális Fővárosa projekt része (amelynek időpontja a pandémia miatt 2021-ről 2023-ra csúszott át), azonban a városbemutató jelleget én itt csupán termékeny ürügynek láttam egy másfajta színház létrehozására, amelyben a színészek nem a megszokott színházépület falai között, hanem az utcán, a hídon, a lebujban, a kapualjban, a parkolóban és egyéb nem „teátrális” helyszíneken jelenítik meg kalandos történetüket Ana Mărgineanu rendezésében. A közönség benevezhetett a női főszereplő, Vicky útvonalára, vagy a férfi főszereplő, Martin városi kalandjára, mindkettő Temesvár Józsefvárosnak nevezett részén zajlott. A történet a temesvári pályaudvaron kezdődik, itt válnak szét a szálak két-két „idegenvezető” szerepet játszó színész segítségével, akik románul és magyarul kalauzolják el a színházi utazókat a város különböző pontjaira, majd a Bega folyó partján egybeterelik a két külön nézősereget, a szerelmesek találkozásának és az előadás fináléjának helyszínére. Miközben loholunk a történet kibontakozásának terepeire, arra eszmélhetünk rá, mennyire valóságos is az, hogy a szerelmi sztoriknak legtöbbször csupán az egyik oldalát ismerjük. ­Vicky és Martin úgy nem tud együtt lenni és együtt élni, egymást megérteni, hogy közben mindketten ugyanazokért az emberi értékekért harcolnak és követnek el veszélyes dolgokat. Nézőként nagyon szerettem ezt a kihívást, eltettem magamnak egy különleges helyre ezt az előadást, amely a CiviCultura, a Diogene Kulturális Egyesület és a Csiky Gergely Állami Magyar Színház koprodukciója.

Felhőtlenül, ám helyenként kifejezetten hisztérikusan nevettem a szabadkai Kosztolányi Dezső Színház A Csókos Asszony Lovagjai: szabadkai szindikális operettgáláján, amely a jelenkori színház általánosíthatóan nem demokratikus, ám annál hagyományosabb állapotait, gyakorlatát leplezte le. Urbán András rendezése a színház viselt dolgairól szól, a színházi alkotók nem túlságosan romanticizálható kulisszatitkairól, de ugyanakkor operettparódia is. E két különálló, ám egymással összefüggő részben számomra ismerős témák, problémák és árnyoldalak bukkantak fel szarkasztikus megközelítésben, másrészt pedig nézőként is kiélhettem a díszes, pompázatos, álérzelmekben és képmutatásban lebzselő operettvilággal kapcsolatos mindenkori ellenérzéseimet (de jólesett ezt most leírni!) Urbán András és a szabadkai társulat a monarchista nosztalgia műfajának áporodott levegőjében megrekedt vidéki színházcsinálás nevetséges voltára mutatott rá színházi életbe vágóan szükséges iróniával és öniróniával.

A horvát Grupa Művészi Szervezet Mistero Buffo című előadása ugyanebbe a panoptikumba kívánkozik azáltal, hogy rámutat a színház politikailag és társadalmilag kényelmetlen voltára. Egyben arra is, hogy tulajdonképpen ez a színházművészet fő feladata, amely a középkori misztériumjátékok óta sem változott: társadalmi, politikai, vallási igazságokat kimondani, odavágni. Dražen Šivak egyéni előadása, amelyet csupán egy fúvós játéka kísér, annyira kifejezően láttatta a Dario Fo történeteiből összeálló társadalomkritikát, hogy még azt is elfelejtettük neki: mindezt egy számunkra ismeretlen nyelven, horvátul jeleníti meg.

Háború, vér, történelem

A 13. TESZT háborúról szóló, történelemértelmezésen alapuló előadásainak sorát a macedóniai Bitolai Nemzeti Színház History of Motherfuckers című előadása nyitotta meg, amely Shakespeare Coriolanus című drámájának széles nyitású adaptációja Urbán András rendezésében, és olyannyira nyomasztóan mutatta be a hadviselés értelmetlenségét és triviális arcát, hogy ennek nyomán még a katarzisélmény is elmaradt. Az előadás filmes bevágásokat használ a világtörténelem, születés, szexualitás témájának kiemelésére, ezek pedig ugyanúgy a brutalitást húzzák alá, mint a színpadi játék, amelyben egy darabjaira roncsolódott világ ömlik szembe velünk. Teljesen más, érzékenyebb „szemüvegen” keresztül figyeltem ezt a teátrális káoszt, mint ahogy tettem volna február 24-e előtt…

Az agressziónak egy másik vetületével találkozhattunk a Hét félelem című, a Zenica Bosnyák Nemzeti Színház társulata által létrehozott előadásában, amely Selvedin Avdić azonos című, pszichológiai horror műfajú regényének színpadi adaptációja a boszniai háborúról. A sztori konkrétan azt mutatja meg, hogy mennyire mélyen összefügg az egyén élete a közösségével, és hogy a kettő meghatározza egymást: a magánélet válsága kivetül a társadalomra, a közösségi létezés letargiája pedig gyökerekig hatol a magánéletbe. A kölcsönös determináció negatív hozadékaiból pedig nincs menekvés, változtatni sem lehet a dolgokon, mert az így meghatározott társadalom mindig ugyanarra a következtetésre jut, a háború pedig krónikus betegségként jelentkezik az egyenletben.

A sikeres ifjúsági produkció mintapéldája volt a Zágrábi Ifjúsági Színház Eichmann Jeruzsálemben című előadása, amely fokozatosan és egyáltalán nem didaktikus felhanggal vezetett be a zsidó holokauszt legmélyebb bugyraiba, onnan pedig át a több vonatkozásban is hasonló horvát tapasztalatba. Az előadás egyáltalán nem kímélte nézőjét a lesújtó történelmi adatok felmutatásától, miközben a játékosság sem hiányzott a nyomasztó színházi kalandból, amelynek érdekessége az volt, hogy a második világháborús körülményeket tisztábban és körvonalazottabban jelenítette meg, mint a délszláv háborúnak időben és térben közelebbi tapasztalatait.

Eleve nyomasztó volt már maga az az információ is, hogy az ukrajnai Dnyipróból érkező Virymo Színház társulatának egyik férfi tagja a frontról érkezett, hogy játszhasson Tadeusz Słobodzianek A mi osztályunk című drámájának előadásában. A produkció nem szerepelt a fesztiváli műsorfüzetben, hiszen a szervezők számára az utolsó pillanatokig kétséges volt az, hogy a szomszédos ország művészeinek sikerül-e eljutniuk a TESZT-re, a műélvezetünket pedig nagyon megterhelte az, hogy elvárások, aggodalmak garmadája rakódott rá mindarra, amit alkalmunk volt a temesvári előadás-­felhozatal részeként látni. Ez már nem is a lengyel zsidóság tragédiája volt…

Nem illik bele minden tekintetben ebbe a háborús képbe az Animal Crossing című, Victor Dragoș és Andrei Ursu által írt, előbbi által rendezett független színházi produkció, azonban szépen illusztrálja azt, hogy mi nem tartozunk a fentebb kirajzolódó kultúrkörbe, és a történelemnek is egy másik, kevésbé agresszív oldalán állunk, amelyen lehetséges az együttélés, együttműködés, egymás értékeinek kölcsönös megértése. A Basca Színház produkciójában temesvári román színész játssza a magyar határőrt, szerb színész a román határőrt, a szereplők pedig sziporkázó humorral tekintenek az egyfelől merev szabályok, másfelől pedig engedékeny hagyomány meghatározta egyéni valóságra. Felüdülés volt lubickolni ebben az előadásban, amely mulatságosan mutatta be a különbözőségek meghatározta másfajta gondolkodásmódokat, és ezen a filteren keresztül az is felsejlett: a mi térségünkben a dolgok alapvetően rendben vannak és lesznek, mert van egy fontos és mindent felülíró alkotóelem – a játékosság –, ami semmivel nem pótolható.

Hangulatteremtő mozgásszínház

A TESZT-en öt mozgás-, illetve táncszínházi előadást láttam, ezeket azonban nem szakszerűen foglalom össze (nem vagyok e műfaj avatott ismerője, szakértője), valamennyit aszerint értékeltem, hogy milyen érzelmi és esztétikai húrokat pendített meg, mennyire volt követhető számomra az alkotói szándék és építkezés. Két produkció esetében teljesen kifolyt kezem közül az alkotói narratíva szála: a temesvári Unfold Motion Egyesület Je suis Giselle című, klasszikus romantikus balettet feldolgozó produkció, valamint a németországi Szabó Kristóf F.A.C.E Dance Visual Performing Arts társulat Szabó Kristóf által rendezett Gaia. Vágytenger című előadásában. Mindkettőben nehezen tudtam követni az alkotói irányt, ahogy, gondolom, a nem csupa táncszínházi kritikusokból álló közönség is. Azonban még ezek az általam nem túl sikeresnek ítélt kísérletek is jól megfértek a színházi terepTESZTelős programban a paletta részeiként.

Az olasz imPerfect Dancers társulat Empty Floor című előadása kapcsán ellentmondásos érzelmeim támadtak, hiszen a műsorfüzet tanúsága szerint az elképzelés „az Alzheimer-kórral élő személyek szinte hermetikusan zárt világát” szándékozott bemutatni, profi táncosok és laikus idősek közös játékában. Az indulásból kétes vállalkozásnak ígérkező műalkotás potenciáljával szembeni szkepticizmusomon túllépve, a produkcióban azt láttam, hogy a struktúra nem támogatja az erről való óvatos „mesélést”. A kór társadalmilag túlságosan is súlyos érzelmi töltete nagyon határozott, feszes és egyben érzékeny megközelítést követelt volna meg, ehelyett láthattunk profi táncbravúrokat és esendő, totyogó betegmustrát, két élesen elkülönülő, egymással semmiféle kapcsolatban nem lévő mozgásvilágot, ahol az előbbi diadalmaskodott.

Volt viszont ennek a műfajnak két olyan francia produkciója is a fesztiválon, amely szabályszerűen „ringatott”, teljes értékű esztétikai élményt nyújtott: a Compagnie Maguy Marin-Maison des Arts et de la Culture Creteil May B, illetve a párizsi Atelier 3+1 Omma című táncetűdje, amelyekben a tudatos jelentésközvetítés elbűvölő ereje nem kívánt a nézőtől semmiféle plusz képesítést ahhoz, hogy hatni tudjon. Az előbbi grosso modo az ember közösségi létezésének ­Be­ckett-­szövegek ihlette története, amelyben a táncosok jelrendszerré változtak az üres, díszletmentes térben, a második pedig az ősiség és civilizációs kalandozás, egyén és közösség olyan törvényszerűségeit mutatta be nyolc afrikai táncos előadásában, amelyet a táncművészetnél markánsabban egyetlen művészet sem lenne képes ilyen kifejezőerővel láttatni.

A különutas színház bűvköre

A ljubljanai Szlovén Ifjúsági Színház no title yet című maratoni produkciójának már a címe is fricska azoknak, akik mindenütt a címkéket keresik, ezekből próbálják a műalkotásra vonatkozó következtetéseiket levonni. Azért nevezném „különutas” színháznak ezt a produkciót, mert sem a feldolgozott témák, sem a struktúra, sem a térhasználat, sem pedig az időkorlát tekintetében nem veti alá magát a konvencionálisnak mondható színház törvényszerűségeinek. Tizenegy órás kalandra viszi a nézőt, akinek felnőtté avatását az jelenti itt, hogy éppen milyen szerepet vállal fel ebben a soron kívüli színházi tapasztalatban. Tomi Janežič szlovén színházi rendező, pszichodráma-terapeuta színházi látásmódja ugyanis nem hagyja hidegen nézőjét – imádja vagy utálja, de mindenképp nyakig benne találja magát egy furán nyers, egyben poétikus színházi folyamatban. A Don Juan világirodalmi toposz kapcsán a szerelem, szenvedély, szexualitás és deviancia terápiás jellegű vallomásait hallhatjuk, láthatjuk, a fő részek közti szünet-jelenetekben pedig a „donjuánság” különböző arcait. De erről az egyedi tapasztalatról külön is beszámolok majd a Helikon hasábjain.

‍