Színészek harctéren, bunkerben

Európa keleti szögletének nemrég kezdődött és immáron három hete tartó háborús időszakában nem tudom megállapítani, vajon mekkora „szentségtörés”, ha engem az is érdekel, hogy mi történik ott a színházzal, a színházcsinálókkal. Amikor a hírekben azt hallom, hogy egy-egy város ostromakor „civil létesítményekre” is bombát dobnak az ostromlók, rögvest az emberi vonatkozások után az is érdekel, vajon hány színházépület ússza meg épségben ezt a kulturális megközelítésben is tragikus időszakot. Beütöttem a képkeresőbe azt, hogy „theatre in Ukraine”, és csupa olyan színházépületet dobott ki, amely egyenként is ékszernek minősíthető (illik rá a „nemzeti” felirat), de nem volt merszem egyenként elmélyülni ezek történetében, mert „hátha már nem is létezik”. Nos, körülbelül így néz ki mostanság Ukrajna szomszédságában az „optimizmus”.

Ettől eltekintve persze nem tudtam megállni, hogy ne keressek rá a friss hírekre (nyilván nem azokra, amiket csúcsidőben szolgáltatnak a fő médiatermékek), hogy vajon mi a helyzet ott a színházcsinálókkal, akik – teljesen természetesen – maguk is „civilben” próbálják túlélni ezt az időszakot. Így találtam rá a 2016-ban létrehozott, 90 ország és régió színházművészetét lefedő világszínházi portál, a The Theatre Times egyik friss riportjára, amelyben a Kijevi Nemzeti Akadémiai Operettszínház színészei számolnak be arról, hogyan élték meg a háború kitörését, azt a pillanatot, amikor gyökeresen megváltozott az életük, és akaratukon kívül váltak irányvesztett és jelenleg éppen „munkanélküli” civilekké.

De még mielőtt ezt bővebben ismertetném, hadd bocsássam előre azt, hogy Ukrajnában 400 állami és független színházi intézmény működik (nem is tudom, melyik itt a helyes igeidő, de maradjon egyelőre a jelen idő), ezek közül 32 intézmény Kijevben, és a listát olvasgatva megállapítható, hogy ezek lefedik a teljes műfaji spektrumot – a zenés színháztól a prózain át egészen a bábszínházig –, köztük 20 állami, vagyis a kulturális minisztérium által finanszírozott, a többi pedig független. Rákerestem a kijevi Operettszínház honlapjára is, amelyen ott éktelenkedett a februári és márciusi műsor, és amikor ezeket a sorokat írom – március 15-én (igen, munkával ünneplek) –, még vásárolható jegy az aznapi, Bergamói Truffaldino című előadásra, amely – bár Carlo Goldoni olasz vígjátékszerző művén alapul – tulajdonképpen egy 1976-os, kétrészes szovjet tévéfilmsorozat színpadi adaptációja. „Nos, kábé ennyire utasít el az ukrán színházművészet mindent, ami orosz…” – állapítottam meg magamban, miközben nézegettem a hatalmasnak tűnő színház teremrajzát, amelynek tanúsága szerint a helyek körülbelül 40 százaléka kelt el mostanáig, és 10 különböző árkategóriában lehet jegyet váltani aszerint, hogy a terem melyik szögletéből szeretnénk követni a produkciót. Bevallom, a „virtuális kalandozásomat” követően kicsit szomorú lettem attól, hogy eme világhálón látott valóság és a terep realitása között szakadéknyi a különbség, hiszen azt sem tudhatom, hogy miközben ezt a teremrajzot nézem, nem változik-e meg a helyzet annyira, hogy már egy nem létező épület/intézmény nézőterének rajzát szemlélgetem.

A Kijevi Nemzeti Akadémiai Operettszínház története megalapítása óta összefonódik a háborúval: rövidesen azután, hogy 1935-ben az intézmény megnyitja kapuit ifj. Johann Strauss A denevér című háromfelvonásos operettjének bemutatójával, majd kisvártatva Carl Zeller A madárkereskedőt is színre viszik és legelőször játsszák ukrán nyelven, a második világháború kitörése miatt Kazahsztánba helyezik át a társulatot. Amint azt továbbá megtudhatjuk az angol nyelvű színháztörténeti ismertetőből: „Az Almaty városában (Kazahsztán történelmi, egyben szellemi fővárosában – szerk. megj.) folytatott, két évadnyi alkotómunka megerősítette a kreatív munkakapcsolatot az ukrán, kazah és orosz művészek között. A zenés komédiaszínház 1944 tavaszán tért haza menedékéből.”

Ehhez képest most, több mint 80 év után, 2022. február 23-ának éjszakáján egyszerűen csak elvágták az alkotómunka fonalát. „23-án este éppen a következő napra készültem, A bál/The Ball című (Ettore Scola Ballando ballando című, 1983-ban rendezett olasz–francia–algériai néma filmkoprodukciójának színpadi adaptációja – szerk. megj.) új bemutató előadásunk másnapi próbájára. Arra számítottam, hogy a következő néhány nap lelkes és örömteli lesz, amíg a férjem fel nem költött hajnali 5 órakor, és azt nem mondta élesen: Ébresztő! Elkezdtek bombázni! Szedj össze mindent, amit csak tudsz! Ő korábban ébredt, és addigra már falfehér volt az első bombák hangjától” – mesélte a háborús kálváriája első perceiről a The Theatre Times riportjában Marjana Bodnar szoprán, magánénekes, a Kijevi Nemzeti Akadémiai Operettszínház társulatának tagja, aki Ukrajna nyugati részére menekült a családjával „relatív biztonságba és nyugalomba”, innen segítik a hadsereget pénzzel, a menekülteket élelmiszerrel, és Molotov-koktél készítésére tanítják az embereket, ugyanakkor beszálltak az információs hadjáratba is az orosz propaganda ellen, naponta írnak a világhálóra a háború valóságáról, hogy a félretájékoztatást visszaverjék.

Színészkollégája, Arsen Kurbanov, Ukrajna érdemes művésze Kijevben maradt, és hetek óta tartó, sötétben való bujkálásáról, krónikus álmatlanságáról számolt be az említett riportban. „Az első öt másodpercben halálra rémültem, és arra gondoltam, hogy ez egy rossz vicc, valaki rossz viccet űz velünk. Másnap 11 órától próbám van, rákövetkező nap pedig annak az előadásnak a bemutatója, amit több mint egy hónapja próbálunk. Jelmezek, díszlet, smink és parókák – minden előkészítve. Öltözünk és kezdünk! De nincs ekkora szerencsénk…” – mondta keserűen Kurbanov, aki részletesen ecseteli azt is, hogy milyen „istentelenül hosszúak a napok”, és mást nem tehet, mint hogy imádkozik: a Fennvaló szüntesse már meg „ezt a poklot”.

Mindeközben Kurbanov két férfi kollégája jelentkezett már a védelmi erőknél. Olekszij Kirillov és Volodimir Odrinszkij A bál című előadásuk február 23-i próbájának szünetében hallotta Putyin háborús nyilatkozatát, így a próba után már arról beszélgettek, hogy kezdődik a háború. Kollégájukat, Dmitro Vivcsarjukot viszont nem akarták besorozni az illetékesek, amikor jelentkezett az ukrán hadseregbe: azt mondták az ismert színésznek, hogy sokan várnak még a sorukra, „de majd akkor, ha szükség lesz” – elevenítette fel a színész a The Theatre Timesnak, és azt is elmondta, hogy jelenleg az emberek szállításával, menekítésével foglalkozik, nyilatkozata pillanatáig az apjával együtt 3256 kilométert tett meg úgy, hogy napokig alig aludt valamit.

Utolsóként számolok itt be arról a vallomásról, ami a legmegindítóbb volt számomra valamennyi közül (ha itt egyáltalán lehet rangsorolni ilyenképpen a háború különböző drámai tapasztalatait): „25 éves vagyok és két éve az Operettszínház tagja, ahol alkalmam volt részt venni számtalan operettben, musicalben és különböző művészeti projektekben. Teljes eddigi életemben művészettel foglalkoztam, és őrülten boldog voltam, hogy ezen a szakterületen tevékenykedhetek. Az utóbbi években magamra találtam, érteni kezdtem a sorsom alakulását, és folyamatosan haladtam álmaim magaslatai felé. Minden napom az univerzum ajándéka volt számomra, hiszen azzal foglalkozhattam, amit a legjobban szeretek: utazhattam, nagyszerű emberekkel kommunikálhattam, és felfedezhettem az emberség új minőségeit” – fogalmazott Valerij Mirosnicsenko fiatal színész, aki azóta Kijev különböző óvóhelyein húzódik meg a légitámadások elől, és arra vár, hogy ez a helyzet, amely egy pillanat alatt számolta fel az álmait, véget érjen. „A legnehezebb viszont az, hogy látod az országodat romhalmazzá válni” – tette hozzá. „Egyszerűen megpróbálják letörölni a föld felszínéről” – összegezte letargikusan.

Források:

1 Ukrajnai operettszínészek háború idején/Musical Theatre Actors of Ukraine in War (thetheatretimes.com, angol nyelvű riport, közlés időpontja: 2022. március 13.)

2 Kyiv National Academic Operetta Theatre http://operetta.com.ua/, The theatre history (angol nyelvű színháztörténeti ismertető)

‍