.svg)
Válasz Király Lászlónak
Laci Testvér!
Egy évvel ezelőtt, amikor rám került a sor, derűsen lélekmelegítő írásodban eljátszottál a jelenettel: „Képzeljék el – akik még köztünk vannak, s akikben van még képzelőerő a régiek közük – azt a sikító, vinnyogó röhögést, a legendás kolozsvári padlásszobában – e sorok címzettjének és írójának néhai szálláshelyén –, amikor valaki azt mondta volna irgalmatlan vodkázásaink közben, úgy hatvan évvel ezelőtt: »és milyen lesz az majdan, amikor Gálfalvi Gyurkát nyolcvanadik születésnapján köszönti Király Laci«.” (Barátom! Testvérem! Bajtársam! – in: Világlátó világszélen, Mentor Könyvkiadó, Marosvásárhely, 2022.)
Most, hogy kockafordultával az én tisztem is a nyolcvanadik születésnapodról megemlékezni, képzeletben ujjbegyre szedem, kik lehettek volna ott a képzeletbeli vodkázáson (borozáson, rumozáson stb.), és hányan vagyunk, akikkel együtt csodák csodájára megmaradtunk és együtt emlékezünk egykori társainkra, akik nagyon messze mentek. Ne áltassuk magunkat: a te szavaiddal – „ehhez szoktattuk egymást zöldvadon ifjúságunktól fogva” – Garibaldi gárdistáival ellentétben (milyen kevesen voltunk, s milyen sokan maradtunk) nem maradtunk sokan. De akik megmaradtunk, zsigereinkben őrizzük azoknak az éveknek az emlékét. Múltunk nem mögöttünk és nem alattunk van (a közismert bölcsesség szerint azon állunk), hanem mellettünk. Egy ágyban alszunk vele.
Leveledben közös emlékeket idézel. Amikor összeülünk vagy felhívjuk egymást, rendszerint kísértetiesen ugyanazokat az emlékeinket emlegetjük fel, anélkül, hogy koptatnánk őket. Legutóbb, amikor meglátogattál az almafa alatt, rezignáltan állapítottam meg, hogy elbánt velünk az élet. Te sem fiatalodtál, én mankóval bicegtem eléd a kapuig, s kísértelek el az asztalig. Felpanaszoltam, hogy verseket őrző memóriámnak befellegzett, példaként hoztam fel, hogy napok óta gépiesen két sort mormolok, de nem tudom, ki írta: „Ha nem térek meg egyhamar – / Tudjad, elnyelt a zivatar.” Én írtam, néztél rám mosolyogva, és innen már együtt folytattuk: „Orosz voltam, japán, magyar, / E földön, mely nem ápol – eltakar.”
Így jártam, beláttam, hogy ezzel befellegzett számomra az ég. Régen vége annak a korszaknak, amikor két lábon járó tudakozónak használt szűkebb, sőt, tágabb környezetem. Idézetekért, nevekért fordultak hozzám. S ami ennél fájdalmasabb, vége annak az időnek, amikor magától értetődően versekkel folytattuk a beszélgetést, olykor nem is hivatkozva a szerzőkre, hiszen azok az idézetek ott lógtak körülöttünk a levegőben, miért kellett volna kitenni az idézőjeleket.
De most mégis bevallom, hogy Száz sor magány című versed – a többi mellett – gyanúsan gyakran jut eszembe. Rögeszmésen ismételgetem: „Együtt egyedül nincs magány”.
Emlékszel, Laci, hányatott ifjúságunkban egyik könyvedről szóló írásomat ezzel az idézettel fejeztem be: „Szerződtetek-e aljasságra valaha? És ha nem – örökre így legyen (Az este).
Rég volt, igaz volt.
Mindmáig igaz maradt.
Baráti öleléssel,
Gálfalvi György
