Szilágyi István térképe

A „fiókból” előkerült munkák kiadása közben

‍

Bár nem ritka, hogy fiókból előkerült művek átrendezik némileg a felállást, a közelmúlt magyar irodalmából nem jut eszembe a Szilágyi Istvánén kívül más példa arra, hogy a „balkézről” való munkák nagyon sokat mozdítanának a képleten. Az MMA pár éve elindított életműsorozata éppen ezért rendkívül izgalmas, hiszen eddig csak egyetlen újrakiadás került sorra (bár igény van a folytatásra, hiszen az életmű korai darabjai beszerezhetetlenek), s az új regény és a korábban kötetben nem publikált prózák jelentik igazi szenzációját eddig. „Balkézről” vett munkákon természetesen az utóbbiakat értem, azokat is csak azért, mert sok éven át nem is akarta kötetben közreadni ezeket a szerző – a műgondot tekintve bizony mind teljes értékű Szilágyi-szövegek. Persze eleve speciális helyzet, hogy egy ennyire ritkán publikáló szerzőtől – aki 1975 után három regényt és egyetlen keskeny novellaválogatást bocsátott közre – „ennyi” írás kerüljön kiadásra közelesen egyszerre, melyeknek köszönhetően novellásköteteinek száma szinte megduplázódott (lehet, hogy meg is fog). A Katlanváros és A hóhér könnyei c. kötetekben olvasható hosszabb-rövidebb írások – regényközpontú szemléletünkből fakadóan is – természetesen nem tudják háttérbe szorítani a regényeket, de jelentősen kibővítik, világszerűvé mélyítik azok tematikai és poétikai tapasztalatait. Azt persze a Szilágyi-olvasók tudták, hogy Jajdon világa nem egyetlen regény helyszínét jelöli, hiszen a korai kötetekben olvashatók már Jajdon-prózák (például a Jámbor vadakban a Jajdon gyermekei) – de azt a mostanság egybegyűjtött írásokig már sokkal kevesebben tudhatták, hogy a világépítés nem fejeződött be, sőt! Ennek legerőteljesebb jelzését persze még a kiadatlan írásokkal egy időben, a két kötet között megjelent, rendkívül hosszú munka után elkészült nagyregény, a Messze túl a láthatáron mutatta meg, de a kapcsolatot e mű és a korábbiak között már a novellák villantották fel.

A Messze túl… a szilágysági nyelv és a szilágysági folklór mélyéből merít – de akár a Szilágyságon túlra tekintve is beszélhetünk az Ecsedi-láp világának az egész Partiumot befolyásoló hatásáról –, s meg is nevezi ezt a világot: Tipród vármegye Ólymos nevű székvárosában játszódik a regény terjedelmesebb második egysége, s bár amúgy is csak finom játékot lehet itt látni, amely a név „eltolásával” lehetőséget teremt a valóságos történelem pici kimozdítására is (például így lehet a Vata-Wata-Watha tulajdonnevekből is Wajtha), de ez a néveltolás nagyjából csak az embereket és az emberlakta térségeket illeti, a Magura Magura marad, így minden azonosítható. S az azonosítás különben inkább célja is az elbeszélésnek. Ám ha mégis nehezére esne az olvasónak, akkor A hóhér könnyei segít neki, hiszen a nagyregény „elővázlatának” tekinthető kisregényben – mely önmagában egyértelműen remekmű – minden a „valóságos” nevén szerepel: így az egykori Kraszna vármegye is, mely az 1876-os közigazgatási átszervezés során vált Szilágy vármegye részévé, székvárosával, Somlyóval együtt. Szilágyi világa persze élettörténetéből kifolyólag adott, nem pedig választott (noha az irodalmi mű esetében mégiscsak számolni kell a választással), mégis szinte „kapóra jön” az a sajátossága, hogy nyitott tér, abban az értelemben, hogy Erdély és Magyarország egyformán elérhető közelségben van, mind a két irányban természetes egyszerűséggel tájékozódnak az alakok – hiszen története során is hol a királysághoz, hol a fejedelemséghez tartozott e vidék. A történelmi lépték is olyan módon alakított, hogy a múltba helyezett eseménysor ezt a „kétféle nyitottságot” meg tudja mutatni – a Szilágyi-nagyregények java Trianon előtti történeteket mond el (az Üllő, dobszó, harang a második világháború, a „négy magyar év” alattit). A leginkább „kortársi” világot megmutató regény, az Agancsbozót tere viszont minden irányban zárt, mindenhonnan „kilóg” modellszerűségével – így míg az Üllő, dobszó, harang és a Hollóidő, melyek nem e tájba helyezettek elsősorban, nyelvi anyagukkal, világlátásukkal, mentalitásukkal kapcsolhatók szegről-végről ide (ez még nyilvánvalóan hosszú értekezéseket fog megérni), a kardkovácsok regénye az egyetlen olyan munka, amelyik nem.

A geográfiai térkép mellett persze az irodalmi topográfia vetületei is pontosabban kivehetők ma, hiszen újabb diskurzusok is láthatóvá váltak, melyekbe a Szilágyi-szövegek bekapcsolódnak. Ha a mostani kiadások előtt megjelent köteteket vesszük számba, akkor ugyanis 1975-től kezdve inkább az látható, hogy eltávolodik a kortársi kánontól, vagy legalábbis nem kapcsolódik bele annak eseményeibe. Újabban azonban elvetélt regényterve(i), abszurd(oid) párbeszédei, szituációs novellái már sokkal közelebb hozzák az éppen történő prózához. Ha a megjelent könyveit tekintjük, a korai munkásnovellák után talán csak az Agancsbozót az, ami valamennyire párhuzamos a kánonnal – az is csak annyiban, amennyiben belátjuk az abszurd prózához való kapcsolódását. Az erdélyi írók történelmi regényei esetében ugyan kézenfekvő volna a transzilvanizmus historiográfiai narratíváit tekinteni előzménynek – ám a Szilágyi-regények nagyon mások. Romantizálás helyett egy komorabb, szikárabb, nyelvközpontúbb, a történelmet a folklór és a népi vallásosság irányába „fikcionalizáló” „mágikus/mitikus-historikus” irányról lehet inkább beszélni nála, mely az európai irodalomból Ivo Andrićcsal, Milorad Pavićcsal vagy akár José Saramagóval jellemezhető vonulat – a magyar irodalomból pedig Darvasi László vagy Láng Zsolt történelmi regényei helyezhetők az övéi mellé. Ezt a Messze túl… erősítette meg. De a tematikus vonatkozások mellett ebben a regényben mutatkozik meg igazán a Faulkner-mintázatú polifonikusság is, amelyet (mármint a faulkneri mintázatot) nem igazán látni manapság más szerzőnél, és eleve nem is nagyon van emlékezetes megoldása a magyar prózában. A váltott elbeszélők szólamaiból összeálló regénynarratíva a sűrű cselekményszövés mellett elsősorban a nyelvteremtés révén képes mélyíteni az ábrázolást: a Messzi túl a láthatáronban elbeszélői szerepbe került figurák mind egy-egy sajátos szeletét hordozzák a világnak, mely láthatóan legalább annyira érdekli a regényt, mint az elbeszélt esemény maga – ha nem jobban.

Az új és a most egybegyűjtött írások voltaképpen új és újabbféle olvasásmódokat ajánlanak ehhez a nagy életműhöz. Idén az esszék kiadásával folytatódik a sorozat: még mindig lesz, ami tovább alakíthat a képen. És legyen is sokáig még!