Szigetváros (Versek)

Boros Viola munkája.

„Mert végesek vagyunk, és ezért az elutazás Velencéből végérvényesnek tűnik, hátrahagyni annyi, mint örökre elhagyni.”

(Joszif Brodszkij)

(Velence nem a szerelemé)

Velencébe azért kell elmenni,

hogy elhagyjuk egymást. Nem a nászút,

a szerelmesek óvatlansága

illik ide, hanem a szorongás,

hogy ki bír tovább talpon maradni

a salétromszínű enyészetben.

Hogy elváljon végre, ki tartozik

a lassan hódító víztükörhöz

s kié a kövek magányossága.

Velence nem a szerelmeseké,

csak emlékeztet a szerelemre.

Nem a nappali pompa, hanem a

hónapos szobák halott nyugalma

a késő esti áradás előtt,

amikor utak ágaznak el, majd

találkoznak újra, fojtott hangok,

a szatén fekete suhogása –

elrejt, elnyeli Velence fényét.

És minden, ami mozdul, a másik

mozdulatait tükrözi vissza

ebben az örökös elhagyásban.

(Julie Christie a Szent Márk téren, Vogue, 1973)

Csak az árnyék a holt kövön,

elfogy a nap, a hold köszön.

A csuklya alól feldereng

az arc, mögötte árterek.

Vizesárok a szem alatt,

vulkáni kráterek, tavak

kihalt medrében világít.

Valaha egy asszony állt itt,

az oszlopoknál, és végül

elment az árnyéka nélkül.

Hiányából összerakják

a San Marco őszi napját.

(A holtak szigete)

Velencében kétszer hal meg az ember.

Egyszer meghal rendesen, ahogy szoktak

a halandók. De akkor már rég halott.

Abban a percben, hogy a szigetváros

földjére lépett, feloldódott a kék

enyészetben, mint salétrom a campók

kövén, és levegő lett, történelem,

emlékké vált már saját életében.

És egyszeriben minden olyan távol

került, akár a hold: észlelhető, de

valószerűtlen. Csak egy csónak, ami

úszik San Michele szigete felé

az éjszakában, temetni a holtan

fogant elmúlni-nem-tudókat, Brodszkij

vagy Ezra Pound mellé, mindentől távol,

mint a hold vagy ez a város, ahol még

a halál is halálosabb, mint máshol.

‍