Szigetlét és vágy a boldog szigetekre

Szentes Zágon munkája.
„Mindenki sziget.”(Tandori Dezső)
Nincs talán az európai gondolkodás (és irodalom) történetében sűrűbben emlegetett, műbe foglaltabb jelkép és helyszín, mint a néven nevezett, átvitt értelemben használt, sokjelentésű SZIGET. Az antikvitástól napjainkig megtaláljuk a politikai jellegű, állameszményként körülírt létezés tereként, ugyanúgy fölleljük a hajótörés, az elkülönítettség, a vágy és a csábítás, az elvonatkoztatottság és a működő országképzet művészetekből, különösképpen az irodalomból visszaköszönő látomása és megvalósulása alakzataként. A sziget: mesés világ, a sziget: nem-hely (utópia), a sziget: a száműzetésben otthon, kalandozás során halálistennő lakta hely, varázslat és álom egy valaha létezett, elképzelt, megsemmisült világról. A SZIGET: a védő-óvó természet látható formája, a SZIGET: a száműzetés az emberi társadalomból. A sziget „irodalomtörténete” egymásra épülő, egymás ellenében készült, lírai, epikai és drámai művek egymásmellettisége, emberi alaptulajdonságok cselekvéssé és cselekménnyé alakított történéseinek sokfélesége; minden korok sziget-képzetének művészetekbe vetülése.
A magyar nyelvben első előfordulása 1055-re tehető, így legrégebbi szókincsünk darabja, feltehetőleg a szeg–szig (szöglet, csúcs, kiszögelés) jelentésű alapszavakra vezethető vissza.
Az elszigetelt, a szigetelés 1818-ból és 1821-ből adatolható, nyelvújítási buzgalom szülötte, a személyes-társadalmi, valamint műszaki szókincsbe foglalódott. A magyar irodalomban talán legnagyobb hatással és a legnagyobb átéléssel Jókai Mór regényeiből köszön vissza, a maga gyermeki élményeit a komáromi szigetről A tengerszemű hölgy című, idős­kori művében örökítette meg; egy másikban, Az aranyemberben írásművészetének pazarló bőségével hívta olvasóit a Senki szigetére, Ada Kaleh-ra, melyet a természetátalakítás szenvedélyének engedelmeskedő folyamszabályozási akarat azóta vízzel árasztott el. Így csak Timár Mihály története őrzi a társadalmi kötöttségektől, az élethazugságtól menekülő ember boldogságra lelésének terét, ahol önmaga lehet szerettei körében. Timár menekülésének, a „világ”-ból kilépésének, ön-világa teremtésének története mintegy visszhangozza a több évezredes vágyat: a boldog sziget(ek)re rátalálásnak, az önmagával azonos létezésnek megvalósítását.
Mesei a regényben bekövetkező fordulat: Timár Mihály megmenekülésével valóra válthatta, hogy kimaradjon abból a kettősségből, amelybe nyilvános és titkolt léte kényszerítette, a komáromi-világi és szigeti élete lénye keserves megkettőződésének, kétlelkűségének feloldását tette lehetővé, a senki, mert senkitől sem birtokolt, senki érdekkörébe nem sorolt, senki által meg nem hódított, senki által nem rendszabályozott sziget kínált esélyt önazonossága elérésére, szakíthatta meg végleg vergődését a kötelezettség és a szerelem között.
Innen már csupán egy (irodalmi) lépés Capitanoé, az Ahol a pénz nem isten Jókai-regény főhőséé. Szűk környezetével együtt építette meg a maga otthonát a Csendes-óceán (?) egy senki által nem ismert-lakott szigetén, hajótörését követőleg szervezte meg kicsiny családjával együtt életrendjét, alkalmazkodván a természet szabta törvényekhez, kihasználván a természet adta lehetőségeket. Tagadva a modernitás ellentmondásaiba bonyolódott civilizációt, a nagyhatalmi versengések közepette egymásra törő államok hatalmi igényeit; mindazt, ami végzetes jövőt ígér; kivonulván a jelen fenyegetettségeiből, a családi kör nyújtotta személyes boldogság példáját mutatja föl az önmagával eltelt, a mértéktelenségbe fúló, a fejlődéshittől megrészegült világnak.
Jókainak ez a kiábrándult századfordulós üzenete párhuzamos a válságbölcseletek formálódásával. Ezek megkerülésével fordul vissza a regény a boldog sziget eszménye felé, a mesék gondolatiságát éppen úgy visszhangozva, mint a mítoszokból a XX. századnak is tanulságot ígérő történéseit. Talán elgondolkodtató lehet, hogy a 21 esztendős Petőfi Sándor szigeti boldogságba küldi János vitézét; a boldog szigetet a világtenger veszi körül; s amint Tündérország leírásából kitetszik: örökös hajnalban élnek, nem gyötrik az évszakok, a tavasz szintén örökös, mint ahogy a napszakok sem váltakoznak. Nem szükséges hosszas töprengés: Petőfi megragadó leírásának bizonnyal első előfordulását az antik eposzban, az Odüsszeiában fedezzük föl, az Elizium: a boldog lelkek jutalma. Hésziodoszból is idézhetnők Ókeánosz boldog szigeteit.
Az insula amoena (a kies-szép sziget) mellett az antikvitásból részint a vágy tárgya, a jelennél igazságosabb társadalom-uralom ábrándja kap formát Platón műveiben, a Timaiosban és a Kritiasban, az egyiptomi papok őrizte, onnan a bölcselőhöz eljutó elsüllyedt Atlantisz emléke nem kevésbé indította meg a kései utókor képzeletét, törekedvén egy eszményi állam szerkezetének és berendezkedésének leírására. Irodalmi műfaj született ezt a gondolatot formába öntendő, az utópikus regény, együtt ellentettjével, a negatív utópiával, amely – jellemzően elsősorban a XX. században, a totalitárius államok korában – számos, vészjósló fenyegetést előlegezvén, a megvalósulthoz képest még visszafogottnak bizonyult. Homérosból ismerős ama szigetvilág, amelynek egyik szigetére törekszik haza a leleményes Odüsszeusz, aki más szigeteken nem teljesen akarata ellenére tartózkodik, Kirkéén és Kalüpszóén, a halálistennőén, illetve a napisten varázserővel rendelkező leányáén, aki állatokká bűvöli Odüsszeusz útitársait. Olyan alaptörténetek, az emberi létezés olyan – meghatározó – eseményeként előadott elbeszélések a Homéroszéi, hogy általuk egyrészt a sziget-létezés különféle változataira derül fény, másfelől nyitottnak bizonyulnak arra, hogy az európai szerzők továbbgondolják, újraírják, pszichológiai alaptípusokkal népesítsék be a mítosz távolba tűnő eseménysorát. Márai Sándor Béke Ithakában című emigrációs regényében a mítosz és a logosz közé helyezett, mindkét korszak eszményeitől meghatározott, ezért a múló régit és a keletkező újat magában egyesítő, mégis meghatározhatatlan hőssel játszatja el a sziget-létezések, az otthoni és az otthontól távoli tartózkodások drámáját. Ez a szigetlét telítve van nyugtalansággal, felfedezésre törekvéssel, az újra-fordítás lázával, a kitöréssel, amely a körülhatároltság, a bekerítettség, a helyhez kötöttség ellenében állandóan újra feltámadó igénnyel, a vándorlásnak mint életmódnak vállalásával. Odüsszeusz szigetléte korántsem a megállapodottságé, a világból való kikülönüléséé, létezésében van valami ideiglenesség. S hogy hazatér Ithakába, a kisfejedelemségnyi szigetre egy jóslattal terhelten (hogy majd a tenger felől éri a halál), csak az Odüsszeiában végzi be történetét. Az ókori világot a maga jelenkorával szembesítő Friedrich Schiller mondja ki versében (őt követi a mi Berzsenyi Dánielünk): hazatérve nem ismer rá Ithakájára; tíz esztendőnyi távollét után ő is változott, talán a sziget is. A mesék Tündérországát, az Elíziumot jellemezheti az állandóság, amelyet egy nyugtalanabb szemlélő hajlamos volna egyhangúságnak tekinteni, Odüsszeusz sorsa és az általa megalapított történet azonban a kalandregény ideje szerint tagolódik, s ez a kalandregény az európai irodalom évszázadaiban megalkothatja a boldog szigetekre vágyódás, a titokzatosságot rejtő szigetek titokfejtésre kihegyezett históriáját, a szigeten eltöltött lét „kalandos” teremtés-elbeszélését. A hajótörést szenvedő, a lakatlan szigetre vetődő vagy a csupán kalandvágyból odahajózó emberek már önmaguk szervező, öngondoskodó, alkotó képzeletére vannak utalva, természet és emberi képesség összemérésére, kiegyenlítésére, kihasználására törekszenek, hogy szigetlétükkel példázzák részint az öngondoskodás erejét, részint azt, mint válnak kezüket és eszüket használva mesterré, életfeltételeik teremtőjévé. Így fejlődik a szigetlakó Robinson Crusoe európai alaptípussá, egy regényalakzat mintájává (robinzonád), hogy előbb átalakítva az ifjúsági regények számát gyarapítsa, majd céltáblájává legyen egy európai felsőbbrendűséget vitató nézetrendszernek. Ez utóbbi sors várt Shakespeare-nek minden bizonnyal utolsó színdarabjára, A viharra is (1611-ben adták ki először Londonban, az első kiadás 1623-ból való, több évvel a szerző halála után jelent meg). Prospero szigete egyike azoknak az allegorikus helyeknek, hová az európai irodalmi gondolkodás utalta szigetléten töprengő költőit. Minthogy a kutatás összefüggésbe hozta a vállalkozó szellemű angolok felfedezéseivel, az állampolitikai gondolkodás, a törvényes–törvénytelen uralkodás kérdéseivel, a korszak bölcseletét visszahangozva a természet és a művészet szembesítésével tűnt ki. Shakespeare nem először veti föl a száműzetés mint életforma problémakörét, itt egy varázserővel rendelkező száműzöttnek volna módja bosszút állni rosszakaróin. S hogy ezt nem teszi meg, arra tizenkét esztendős szigeti tapasztalatai késztetik: a szigeten megzabolázta a természet vad erejét, szolgálatába tudta állítani a lég pajkos szellemét, ezek után vihart varázsolva kényszeríti a szigetre az ellene vétkezőket. A szigeten, a maga elkülönözöttségében, leánya és a szolgálatába állítottak társaságában gondolta végig életét, a tudást, a varázsmesterséget, melyet megszerzett, a sziget az elmélkedés, a belátás, az önmegismerés helye, a történet végső kimenetelében a feloldás, a megbékélés, a kiegyenlítődés színhelyévé változik. A rövid idő alatt lejátszódó cselekményben senki nem őrizheti meg felvett szerepét, kinek-kinek a maga lényegében, leplezetlenül, kell képviselnie önmagát. A tizenkét esztendei szigetlét folyamán Prospero szert tett a megbocsátás bölcsességére, a megértésre, nemcsak a megnyugvást éri el a maga és mindenki számára, hanem a boszorkányfi Calibant és a játszi szellem Arielt is visszabocsátja közegükbe. Olyan színpadi búcsú Shakespeare-é, amely a szigetlét allegóriájával indokolja visszavonulását, a közéletből a magánéletbe, a városi nyüzsgésből a vidéki magányba. Prospero búcsúszavai a kölcsönös bocsánat jegyében hangzanak, a szigeten elsajátított bölcsesség életté varázslására hív föl. A mások szabadságát lehetővé tévő elnyeri a maga szabadságát, Prospero szigete a művészet és a természet egymásra látásával gazdagítja az irodalom sziget-történeteit.
A nem-helynek elgondolt szigetek, az utópiák kevésbé törődnek az egyes emberekkel, sokkal inkább az állammal, a kormányzási formákkal. Majd a XX. század negatív utópiáiban kerül sor az egyes ember nem egyszer kilátástalan helyzetének drámaiságot sem nélkülöző leírására. Az idők folyamán a felfedezések, a földkörüli utazások, a gyarmatosítások megváltoztatták a sziget-elképzeléseket. Annyi mindenesetre a régi képzetekből visszamaradt, hogy a boldog szigetek utáni vágyakozás irodalmi alakok cselekvését mozgatja. Így képzel el magának szigetlétet Eugene O’Neill Amerikai Elektrájának két ifjú hőse, ahonnan hazatérés sietteti a tragikus kifejletet. Az Európa-fáradtságot megélő XIX. századi festő, Paul Gauguin otthagyja Franciaországot, hogy Tahiti szigetén festészete, világlátása megújuljon. Sziget címen szerkeszt és ad ki az 1930-as esztendők közepén három kötetet Kerényi Károly (a szerzők között ott leljük Hamvas Bélát és Németh Lászlót), amely ugyan az antikvitás éltető szelleméből indul ki, de szembesül a leginkább égető korproblémákkal, esszéisztikus tanulmányokkal igyekszik valami mást képviselni, mint amit a pozitivizmusba hajló magyar tudományosság hirdet, és elkülönül a totalitárius renszerek mítosz-kisajátításától is.
A szigetnek a jobb emberi létezés színhelyéül megjelölt értelmezése az ókortól a XXI. századig ível. Drámai cselekmények teréül szolgál, de a vágy kivetülése is. Az örök boldogságot kínálja, de csábítással, gonosz varázslással is fenyeget. Célként értelmezhető, de mint a holtak szigete messze kerülendő helyként is. Tervezett, elképzelt, megvalósítandó államként funkcionál, amely olyannak tűnhet, mint a lehetséges világok legjobbika. De ismeretlenségével, beláthatatlanságával rémséges tettek földje. Körülhatároltsága a biztonság érzetét keltheti, a külső pompa azonban a feladatot feledő, az élvezetekben elmerülő élet elfedését szolgálhatja. Tündérek lakhatják, de démonok is; állam-modell és merész tervezgetések tárgya. Számos szerző élt a lehetőséggel, hogy szigetre telepítse az általa fontosnak hitt történéseket, a Don Quijote boldog szigete ezt ugyanúgy tanúsítja, mint a goethei humanizmust példázó Iphigenia Taurisban. Szigetállamok alkotják meg létezésük mítoszát, mint Szántó György Melétéjében Málta. A sziget nem földrajzi jelentésében nem ismer földrajzi határokat. Mert mesék, irodalmi alkotások, mítoszok emlékezetéből sugárzik szét. Amikor Tandori Dezső egy rajzához magyarázatként, vagy egy mondásához rajzként a „mindenki sziget” mottót illeszti, egyszerre fordítja a személyesbe meg az általánosba azt, ami vonatkozhat az egyes személy önmagaságával jelzett távolságára a többitől, értékként felfogott egyediségére, arra, hogy minden ember önmaga szerint képvisel értéket, valamit, ami a másiknál nem ugyanúgy jelenik meg. S ha a rajzban hasonló mozzanatok alkotnak szabálytalan négyzetet, ez az összesség szabálytalansága, amelynek elemei ugyan hasonlítanak egymásra, legalábbis külsőleg. Ugyanakkor, mikor összességet alkotnak, egymástól határral választódnak el, jóllehet ezek a határok egymáshoz simulnak; a határvonalakat tekintve több a hasonlóság. Mindenki sziget, és semmi jel nem mutat arra, hogy így, megszemléléskor lennének fontosabb és kevésbé fontos szigetek. Elszigetelődnek egymástól, de annak tudatosulása, hogy határok vannak, amelyek elválasztják egymástól a szigeteket, e határok érintkezése az elkülönültségek mellett legalább annak feltételezését engedik meg, hogy mindenki sziget. Lehet, de ez már további töprenkedés, hogy mindenki másképpen sziget. De lehet az is, hogy éppen a szigetlét (vagy annak vágya) a közös: ezáltal mutatkozik meg az emberlét különössége, nevezetesen a szigetlét vágyában. A XX. században a modernitás okozta elmagánosodást hirdették, még magányos tömegről is esett szó; nem egyszer azonban kisebb közösségek, a maguk (jelképes) szigetére vonultak, hogy ott teremtsék meg a létezés feltételeit, az egymás számára érthető üzenetekből kiolvasható közös élményt, az együtt gondolkodás, a megvitatás, a közös bölcselkedés lehetőségét.
Ma már nemigen adódnak olyan szigetek, ahol el lehetne rejtőzni a kor elől. A tudományok, a művészetek sem tagadhatják, mily mértékben függnek közegüktől. A szigetlét története, újra elbeszélése, másképpen elgondolása újabb, sosem abbamaradó sziget-történet, újra kezdés és folytatás, újratervezés és továbbépítés. Az antikvitásban vetődött föl, és nem szűnt meg, bármilyen viharos időkben (legalább gondolatban) képes volt menedéket kínálni a menedékkérőknek…