Szigetközben szálloda

Szántai János szerzői lendülete az utóbbi években jelentősen alábbhagyott, mintha a publicista nem engedte volna szóhoz jutni az írót. Legutóbbi kötete, A Jó, a Rossz, a Csúnya és egyéb mesebeli párbajok óta (2013) évekig nem publikált sem gyermek-, sem felnőttirodalmi kötetet. Majd évek teltével egyszerre kettő is napvilágot lát: a Kolozsvári Robinson (2019) című líra-, valamint közel fél évvel később a Szálloda (2020) című prózakötet. Ha ennyire közel áll két irodalmi vállalkozás egymáshoz, óhatatlanul is az első olvasói reflexünk az, hogy összevessük a kettőt. És valóban, nem különbözhet és nem hasonlíthat ennél jobban egymásra a két darab.
A két kötet tematika szempontjából rendkívül hasonló: mindkettő az erdélyi létre reflektál valamilyen formában, öndefiniálási-megértési kísérletek sorozatából áll, amelyek mikor megvilágosodás, mikor frusztráció formáját öltik. A Kolozsvári Robinson ezt gördülékenyen, ciklusokba rendezett hosszúversekben szemlélteti, felhasználva a már évtizedek óta folyamatosan alakuló kolozsvári vízi tipológiát. Ha közelebbről megfigyeljük Szántai verseinek képi elemeit, elsősorban Valentin Lustig kolozsvári születésű képzőművész munkáira tudnánk asszociálni. Lustig meseszerű-mitologikus festményein is feltűnik ez a Kolozsvárt szigetként vagy kikötőként ábrázoló elképzelés, például a Mária Terézia méltó fogadtatása a Kolozsvári kikötőben című munkában (az aránytalanul óriási, négy csónakon trónoló Mária Teréziát megszelídített bálnák húzzák be a város felé) vagy a Belvedereben. Érdekes Lustig festménye felől olvasni Afeltételes kikötő című verset, amely ebbe a képi világba helyezi el a kolozsvári kultúra gazdagságát, történelmi múltját, amelyek az utcák „holtágaiban” mintha kimúlni látszanának: „Átmegyünk a téren./Itt valamikor megnyílt a Vörös-tenger, mondom […] Kell itt lennie valahol egy kikötőnek, mondod.” Szántai János kortársai is látszólag osztoznak ebben a vízióban: különösen Papp Attila Zsolt Az atlantiszi villamosában (2018) konkrétan utal a fentebb idézett Szántai-versre, mire mintha maga Szántai is vissza-válaszolna az Elhagyjuk a teretben: „A tér belesüpped a tengerbe:/csipkés családias kis Atlantisz”. A Delfináriumban is egy víz alatti város tárul elénk („Odébb a templom tornya épp kilóg a vízből”), a Hétfő és Robinsonban ráadásul a Kolozsvár-sziget süllyedése egy szabad szemmel követhető folyamat. Az Elhagyjuk a teret is a Kolozsvár-kikötő koncepciót ragadja meg: „Hol van a Farkas utca, kérded./Veszek neked egy szál virágot./Nekivágunk a kikötő labirintusának.” Ezek mellett természetesen ott a legegyértelműbb kötődési pont, amely egyfajta lírai-lélektani robinzonád felfedezőútját feltételezi, lásd: „Mottó: robinzonád” (Hétfő és Robinson).

A Kolozsvári Robinson azonban nemcsak beírja magát egy már meglévő „hagyományba” és irodalmi dialógusokba, hanem magába szippantja, sajátjává is teszi azt minden bizarrságával együtt. A kikötő labirintusa (a maga mitologikus lényeivel, próbatételeivel és tanulságaival) legalább annyira változatos és titokzatos, mint bármely megteremtett legendáé. Mindenképp érdekes megfigyelni a Főtéren megjelenő lamantinok (avagy a kevésbé szerencsésen elnevezett tengeri tehenek) feltűnését, amelyek A látogatásban a magány és kitartó ragaszkodás váratlanul megrázó metaforáivá válnak: „A lamantinok egy életre választanak maguknak társat […] A párját elveszítő egyed hosszú ideig gyászolja társát./Ilyenkor nem táplálkozik: a bőre alatt felhalmozott zsírból/nyeri az életben maradáshoz szükséges tápanyagokat”. Érdekeségképp a Szálloda egyik Örkény-szerű vándornovellájában (Valami történt) is feltűnik a Főteret elárasztó lamantincsorda jelensége, továbbá az Egy lassú skizofrén naplójából alcímű sorozatban is: „Az asztal alsó lapját is megterítette valaki. Valaki más persze. Ott volt a wittenbergi vár, lombikok, pálinka és vékony szeletekre vágott szalámi, hő-, vérnyomás- és egyéb mérők, vésők, gumikalapácsok, kesztyűk, az én állatseregletem – majmok, tapírok, elefántok, bálnák, zsiráfok, lamantinok, elektromos ráják, egyebek” (126). Hasonlóképp tűnik fel az „állatsereg” többi tagja a Kolozsvári Robinsonban, például a város fölött folyton cikázó és szemlélődő sirályok, kergetőző palackorrú delfinek, lábakat növesztő és sétálni induló bálnák (Vastüdő): mintha egy Valentin Lustig-festmény és egy Örkény-egyperces crossover-epizódját látnánk. Mindezek csupán eszközök, meghökkentő díszítőelemek, csaliként bedobott apró halak a sokkal nagyobbak számára. A legnagyobb falat ugyanis mind a Kolozsvári Robinsonban, mind a Szállodában a kitárulkozás.
A Kolozsvári Robinsont nem titkoltan „nőfogó szövegek” alkotják (ez a szerző részben ironikus meghatározása, amely a kötet első bemutatóján hangzott el),1 és felszíni szinten kétségbevonhatatlan rokonságban áll a szerelmi lírával. Azonban a felszín alatt, talán a sokat emlegetett kolozsvári tenger fenekén, sokkal őszintébb poétikai megszólalások tűnnek fel, amelyek túlmutatnak a nőfogó szövegek olcsó zsánerszerűségén. „Rám nézel./Sötét hajad csupa moszat./Fejest ugrok. Szépen, ahogy apám tanított./A piszkos hab, műanyag palackok, medúzák, döglött halak odébb ringanak.” Nincs ebben szépítés, köntörfalazás, dekoratív tengerparti naplemente: a kötet nem fél mély vízbe ugrani. Szó sincs környezetvédelmi programírásról vagy puszta macsóskodásról, inkább egyfajta szembenézés ez a romlandósággal, a múlandó és az örökkévaló összeférhetetlenségével. Szántai János sorra kérdőjelezi meg az „erdélyi” „magyar” „író” „ember” identitásának elemeit, és ezen keresztül mutatkozik sebezhetőnek, őszintének. Sokszor épp az elhallgatásokban, a dolgok ki nem mondhatóságában tűnik fel ez a kitárulkozás, ahogy a hosszú csend és kudarcot vallott viccek után rezignáltan megszólal: „Adok 10 lejt, ha adsz egy szót” (A Santa Maria útra kel).
Ha már szóba kerültek a tengeri tipológiával keresztezett Kolozsvár-ábrázolások, kezdjünk rögtön az erdélyiséggel, hiszen a szerző leginkább Kolozsvár-ábrázolásaiban reflektál az erdélyi létre. Kolozsvárt rendszerint szigetként, sivatagként (vagy süllyedő atlantiszi városként) látjuk, sajátos állatvilággal, tájjal és legfőképp: izolációban. Ez helyenként hanyatló vagy már elpusztult kultúraként marad fenn, de mindenképp folytonos fenyegetettségben létezik (lehet ez utalás a százéves trianoni évfordulóra): „Merül a Kolozsvár-sziget,/elkísérjük. Száz év múlva,/egy hétfőn talán ismét felszínre vet/a légszomj” (Hétfő és Robinson). Szorosan összefonódik ezzel a magyarság és kisebbségi lét kérdése is, amely az udvarláshelyzetekben többször is problémát jelent: „Te román vagy./Én magyar./Te sokan vagy a téren. Én kevesen” (Egy kis interetnikus feszültség feloldása). Különösen a tömör megfogalmazásokban működik ez jól, épp azok a szövegek mondanak el többet, amelyek legalább ennyit el is hallgatnak; a tömör benyomásszerűség pontosan elég ahhoz, hogy a kontextust és körülményeket ismerő olvasó kipótolja a többit. Az Átültetésben viszont már feszültebb ez az elbeszélő, dühében és bizonyítási vágyában jobb megoldás helyett magyarázkodni kezd: „Te neolatinul beszélsz. Én barbárul. Így nem fog menni./Jó, én tudok neolatinul. Nem hiszed? Írjak egy verset?/Magyarázzam el líraian, bazmeg?” (A szerző ezt követően nem meglepő fordulattal: elmagyarázza líraian. Majd románul is.) Amire aztán megint csak magyarázkodva reflektál a Lényeglátó versike arról, amint egy este, nyelvtudásom teljes arzenálját bevetve próbáltam magyarázni szívem pillanatnyi és neolatin hölgyének, miért élünk mi, magyarok és románok, két teljesen párhuzamos univerzumban… című szövegében, amely mintha teljesen Örkény István „túlélsz, pöcök”-novellájának mintájára készült volna. Ehhez mérten a kötet nem csupán udvarlóversekből áll, hanem problémaversekből – nem siet feloldani a problémát úgy, hogy előbb ne hívná fel rá a figyelmet. Nem csupán két személy testi-lelki egymásra találását idézik meg ezek a szövegek, hanem két különböző kultúra és szemlélet ütközetét, sokszor diszfunkcionális dialógusát, amely a legösztönibb gesztusokban látszik teljesen feloldódni. Mégis, maga a verstest többet mond el a hangzatos címnél: „Én a főtéren sétálok. Te a Piața Libertății-n sétálsz.” Annak ellenére, hogy Szántai János költészetében valóban érezni egyfajta jellegzetesen erdélyi fúziót és román lírai hatásokat, elsősorban a megszólalást, tónust, attitűdöt illetően (nem csoda, hiszen Szántai János egyik alapító tagja a Nepotu’ Lui Thoreau Irodalmi Körnek). Költészetében azonban végig megmarad ez az örökké megkülönböztető, „mi/ők”-féle polarizáltság, amelyre majd a Szállodában az Apám tanításai című fejezet nyújt magyarázatot.

Annak ellenére, hogy „régebben” készült el, és – a Szállodával szemben – nem is tartott tizenöt évig a megírása,2 a Kolozsvári Robinson furcsamód érettebbnek tűnik az utána következő kötetnél. Értelemszerűen nem vethető össze teljes joggal a kettő, hiszen más-más műfaji és formai-terjedelmi paraméterekben helyezkednek el, más-más megszólalói pozícióból indítanak. Koncepciózusságát illetően azonban a Kolozsvári Robinson határozottan koherensebb, egységesebb anyag. A Szálloda sok mindenben rokonságot mutat paradox „elődjével”: ugyancsak tetten érhető az a fajta önanalitikus, önkritikus és önmagát megismerni vágyó gesztus, mint az előző kötetben: sokkal tágabbra nyújtózkodik, mégis sokkal befelé fordulóbb. A Kolozsvári Robinson lírai-csajozós regiszterétől eltávolodva, a Szálloda változatos szerepprózákban szólal meg, amelyeket az Egy lassú skizofrén naplójából című szövegváz tart egybe (és érdekeségképp: amelynek egy részlete még 2009-ben jelent meg a Helikon hasábjain).3 A skizofrén-napló kapcsán azonban vissza kell még térnünk az erdélyiség-magyarság identitáskérdéseire, hiszen a Szálloda egyik leggyakoribb felvetéseit is ezek képezik. Nem véletlenül került A románok ironikus genezistörténete a kötet hátlapjára: „Ezek itt laknak, kérdeztem. Itt. És miért nem beszélnek magyarul? Mert nem magyarok, magyarázta Sanyi türelmesen. […] És akkor megérintett a nagy felismerés. A románok lifttel érkeztek” (102–103). Ezt követi az újabb felismerés, miszerint a románok nem idegenek, nem külföldiek, hanem egyenjogú lakók (egyéb variációkban: „marslakók”, „nem a mi fajtánkból valók”). A skizofrénlétet maga a szerző is elsősorban nemzeti-hovatartozási kapcsolatokon keresztül határozza meg, mintsem úgy, hogy személyesen ő vagy az elbeszélője skizofréniában szenvedne4 – bár a naplórészletek elnevezése valóban erre enged következtetni. Szó sincs itt skizofréniáról, inkább egy lassan meghasonuló utazó nyomiratai ezek, aki hirtelen külföldinek érzi magát a saját otthonában.
A Szálloda kétségtelenül megteremti a saját világát: érezhetően elszigetelődnek a szálloda királyságában történtek mindattól, ami a nagybetűs odakintben zajlik, elvégre mindent a szálloda „istenfigurája” személyén átszűrve tapasztalunk meg. Emlékek és személyek kavalkádja ez, amelyen a már mindent tudó, ismereteit szintetizáló szállodaisten végignéz. Akinek nem lenne egyértelmű a párhuzam, az első fejezet Salvador Dalít, XIV. Lajost és a Barátok köztöt parafrazálva rögtön kimondja: „A szálloda én vagyok” (Én, 5). Akinek még most sem lenne az, a szálloda saját időszámítást is teremt magának: értelemszerűen János születését, hiszen onnantól kezdődik minden, ami számára is megtapasztalható. Gyermekinek tűnhet ez a jánosi–jézusi párhuzam, valamint a mindent magáévá tevő és mindent saját magán keresztül értelmező megértés, és a napló nem is mond ellent ennek a mintának, hiszen többé-kevésbé gyerekkori visszaemlékezések alkotják. Egy olyan gyermeké, aki mindenre magyarázatot keres, egyvalamire legalábbis biztosan. Fontos figyelembe venni ebben a kötet zárlatát is: „A beszéd utolsó mondata ez volt: Uram, te gyerek vagy. De nem baj. Én is. Hát így.” (Marslakók, 206). Egyik legemlékezetesebb állomása ennek a válaszkeresésnek a Családi kép paradox bosszúfelismerésében rejlik: több novellában is visszatérő sérelemként tematizálódik a halott anya hiánya (rögtön a második-első Én, még egyszer című fejezetben), amely itt billen egyenlőségbe: „Ekkor döbbentem rá, hogy gyakorlatilag kvittek vagyunk az Istennel. Ő megölte az anyámat, én minden tavaszon megeszem az Ő egyszülött fiát. Na.” Akárcsak a Kolozsvári Robinsonban, az abszurd és az irónia csupán körítés az igazi horderővel bíró mondatok mellett. Ebben viszont a Szálloda felülkerekedik, terjedelméből adódóan sokkal analitikusabb, így sokkal komplexebb folyamatokat tud figyelemmel kísérni. A Kolozsvári Robinson lokálisabb, a Szálloda (annak ellenére, hogy személyesebb), mégis univerzálisabb.
Mindennek ellenére azt írtam feljebb, hogy a Kolozsvári Robinson érettebb. Mivel többféle műfajú, többfelé tartó és többféle időpontban keletkezett szövegről van szó – nem utolsósorban a kötet terjedelmében is hosszabb –, óhatatlanul felmerülhet a szétesettség kérdése. A Szálloda felépítésében határozottan érezni ezt A béka(The Frog) című bizarr békakirály-átirat környékén. Az Első Nők freudi mélységekbe nyúlva egészíti ki az Anyám zárlatát, amely az Apám tanításaiban ér össze. Biztos alapokon nyugvó, alapos szerkezetre felhúzott szálloda ez, csak épp nem tették minden lakrészét rendbe. A sötétebb, gondolatibb fragmentumok komolyságát és komorságát csuklógyakorlat-szerű prózai szerepjátékok ellensúlyozzák, ezek sokszor olyan váratlan formát öltenek, mint a Szarvasbőgés, A gnú vagy Az őz – utóbbi „naplórészletei” teljesen kidobnak a többi darab légköréből: „A női nemi szerv üres, végtelen, magányos világegyetem, amely önmagában hasztalan, ha semmiféle értelem nem szemlélheti, végtelen káosz, az élettől megfosztott szakadék, vagy hogy leglényegére tapintsak, üres sírgödör, amely epekedve várja, hogy végre belekerüljön a megboldogult, egy megboldogult, akármilyen megboldogult, és betemettessék, para siempre, olé!” (Az őz, 159). Erre csak hab a tortán a fejezetben következő disznó/vers/paródia, amely leginkább azok banalitását idézi fel, akik a Kolozsvári Robinson megszólalója szerint oly „szépen hányják a verset a Facebookon” (Átültetés). Akadnak azonban olyan szerepprózai darabok, amelyek jól felismerhető irodalmi „ősök” lenyomatait őrzik, és továbbgondolják azokat: feltűnik Karel Čapek, Örkény István, Bréda Ferenc, egy csipetnyi Rejtő és még sokan mások. Mind megférnek ebben a tudatosan tudathasadásos, egyszemélyes mikrouniverzumban.
Szántai János mindkét kötete mély ugrás az emberi emlékszövődmények és érzések sűrűjébe, groteszk módon valós világrendjébe, mindvégig rutinosan egyensúlyozva a komolyság és abszurd határvonalán. Kapcsolatokat keres, majd biztos kapcsok hiányában önmagához próbál visszatalálni, felfedezni saját alfáját és omegáját. Felmerül a kérdés, mennyire „érthető” ez a két kötet azok számára, akik nem kolozsváriak vagy nem erdélyiek. Nem titkolom, én sem jutottam be a szálloda mindegyik szobájába, hiszen nem ismerhetek minden életrajzi vonatkozást vagy apropót, ahogy minden lakót sem. Azt sem titkolom, hogy nem is érzem ezt szükségesnek. Épp ebben hiteles a Szálloda: beszámol ahelyett, hogy bemutatna. És ha kolozsvári nem is, Robinson mindenki volt már: magára maradt felfedező egy látszólag ismeretlen, mégis otthonos szigeten.

Szántai János: Kolozsvári Robinson. Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2019. Szántai János: Szálloda.Erdélyi Híradó Kiadó – Fiatal Írók Szövetsége, Kolozsvár – Budapest, 2020. Jegyzetek 1 Varga László Edgár: Kolozsvár, nők, tenger, lamantinok – Szántai János húsz év után jelentkezett új verseskönyvvel. Főtér, 2020. január 21. Online https://foter.ro/cikk/kolozsvar-nok-tenger-lamantinok-szantai-janos-husz-ev-utan-jelentkezett-uj-verseskonyvvel/ (2020. 10. 25.)2 Szántai János az Erdélyi Figyelőben: https://www.youtube.com/watch?v=JSPSYl3Vbdw (2020. 10. 25.)3 Szántai János: Egy lassú skizofrén naplójából. XX. évfolyam 2009. 7. (525.) szám – április 10.4 Szántai János az Erdélyi Figyelőben.