Szerzők, templomkapu előtt

A 13. Kolozsvári Magyar Napokra időzítették a Selmeczi György kezdeményezésére és szellemi üzemanyagával összehívott első Egyházzenei Fórumot, amelyen – mintegy fesztiválként is – Kolozsvár nyolc templomában negyven kortárs magyar zeneszerző hetvenhét egyházzenei alkotása szólalt meg, s a koncerteket műhelymunka és szakmai eszmecsere is bőségesen kiegészítette. Ennek a grandiózus és rendkívül népszerű kezdeményezésnek a mentén érdemes két kritikus elvi pontra rámutatnunk, olyan valóságokra, amelyek a kortárs magyar(országi) komponisták kétségkívül kiterjedt és változatos egyházzenei termésének recepcióját nehezíti.

Az egyházzene fogalmának értelmezése korántsem egyszerű. Hiszen a gyakran hallható – olykor egyenesen agyonhasznált – templomi népénekek éppúgy ebbe a kategóriába tartoznak, mint Liszt Koronázási miséje, s az énekelt Miatyánk dallama csakúgy, mint Orbán György vagy Kovács Szilárd Ferenc vallási tartalmú szövegekre írt, megszólaltatásukban legtöbbször igazi zenészi profizmust igénylő művei. De vajon pusztán attól lesz-e egyházi az egyházi zene, hogy szerzője liturgikus használatú szövegekre vagy pusztán kegyes költői alkotásokra alkalmazza a maga mesterségét/művészetét? Meggyőződésem szerint nem. Az egyházi zene esetében a templomi közösségek részéről a használatba való befogadás is konstituáló tényező. Vagyis ha az egyházi zene nem funkcionálisan egyházi, akkor fakadjon bármilyen buzgón a zeneszerző lelkiségéből vagy a Mindenható előtti megrendüléséből, hálájából, dicsőítéskésztetéséből, devóciójából, a fiókban vagy alkalmi templomi koncertek műsorában megmaradva könnyen tűnhet merő ürügyzenének. Vagy éppenséggel az is.

1. tézis. Szó, ami szó, az egyházzene hőskorainak – például a klasszikus polifónia kezdeteinek vagy a katolikus restauráció ideológiai alapjain virágba borult barokk ekk­leziasztikus zenének – volt egy olyan háttértényezője, amely ma szinte teljességgel hiányzik: a megrendelés. Az egyháziasság (és a liturgia) fokozatos racionalizálódása folytán, illetve a 20. század második felében – pontosabban a II. vatikáni zsinatot követő évtizedekben – az egyháziasságnak határozott gyakorlati-pasztorációs irányba fordulása következményeként az istentiszteleti cselekmények esztétikai igényszintje soha nem látott mértékben alázuhant. Míg a korábbi évszázadokban a székesegyházak, a bőkezű mecénások, a közvetlen környezetükben szépségre és többnyire hivalkodó pompára is vágyó hercegprímások, főpapok, prelátusok, kanonokok hatalmas zenei teljesítmények megrendelői (és persze megfizetői) is voltak, a második világháború után ez a kiterjedt mecenatúragyakorlat határozottan kiment a divatból. Amit ma az egyházi zene csúcsteljesítményeinek tartunk, az szinte kivétel nélkül a kegyúri gesztussal tett megrendelés nyomán született, akár rendszeres penzumok formájában – gondoljunk Bach szolgálati kötelességként komponált csodálatos kantátáira –, akár „egyszer használatos” remekművek gyanánt, mint amilyenek a koronázási misék, még ha ezek máig kitüntetett helyet foglalnak is el a koncerttermek (vagy templomok) repertoárjában. Elenyésző számú példát tudnánk felhozni kortárs művek egyházi megrendelésére (ilyet is hallhattunk egyébként az Egyházzenei Fórum egyik koncertjén: a Palestrina kórustól Chemiczky Miklós offertóriumait, még ha ezeket nem klerikus mecénás íratta is meg a mesterrel, hanem a pécsi székesegyházi kórus karnagyának buzgó tudatosságát dicséri.)

2. tézis. A kortárs egyházzene másik visszavető vonatkozása a korok és stílusok, zenei és zeneszerzői eszmények gyors változásaiban keresendő. Az egyházak mint konzervatív, vagyis a szakmai (esetünkben komponisztikai) útkeresésekkel, olykor nagy hagyományú esztétikai értékeket vagy a kulturális otthonosságérzetet mindenestől felrúgó, önmegvalósító, „modern”, „posztmodern”, atonális, szeriális stb. törekvésekkel azonosulni gyakran képtelen intézmények épp az értékőrző voltukból fakadó inercia miatt nem tud(ná)nak mit kezdeni egyik-másik kortárs zeneszerző alkotásaival, legyenek azok bár vitathatatlan remekei a zenei termésnek.

Nem, nem lehet azt a kérdést feltenni, hogy mi a teendő. Nincs receptekre lebontható teendő. Azok a törekvések, amelyek – mint az Egyházzenei Fórum is – megpróbálják közelebb hozni az egyházi „szférához” az ambiciózus kortársak termését, minden tiszteletet megérdemelnek. A boldog emlékű Dobszay László mondta egykor: nem feltétlenül van mindennek célja. Ilyenkor viszont érdemes azt vizsgálnunk, mi az értelme.

‍