„szeretnék felmentést kérni, receptre eltűnni végre”

„Az eltűnés után elő lehet kerülni” – mondja Wirth Imre a Lementem egy üveg borért Hajnóczynak rendhagyó kötetbemutatóján, és a nemrég megjelent két egymást követő lírakötettel pontosan ezt is tette. Huszonnégy év és egy regény után (Történetek az eszkimóháborúból, 1994) újra előkerülni pedig tagadhatatlanul figyelemre méltó. A Lementem egy üveg borért Hajnóczynak 2020-ban jelent meg, két évvel a szerző Ő volt a rejtélyes állat című verseskötete után.
Aki olvassa a verseket, az nem kérdőjelezi meg az eltűnés és visszatérés motívumainak hangsúlyosságát. A kötet hangulatát ugyanis áthatja a melankólia, a nosztalgia, melyet a kötetbeli témák egymásba fonódása is igazol. Az emberi sors(ok), a gyerekkor, az elmúlás és a történelem témáit úgy járja körül az öt versciklus, hogy ezeket nem állítja szembe vagy különíti el élesen egymástól. Ugyan ciklusonként megragadhatók bizonyos domináns témák és motívumok – gondolhatunk itt a Még mindig ugyanoda című ciklus gyerekkori visszaemlékezéseire vagy a Vonalat húztam a csöndbe és a Most kezdődik ciklusokat szervező gyász és betegség reprezentációira –, de ezek az egymástól sokszor idegennek tűnő témák a létet meghatározó immanens tapasztalatokként mégis képesek a szimbiózisra a kötet egészét tekintve. Ezt a tematikai sokféleséget az emlékezés folyamatos jelenléte fűzi egybe, mintegy ívet adva a versek egymásutánjának.
Hasonlóan komplex a versnyelv is, amelynek jellegzetes vonása, hogy ötvözi a posztmodern versgyakorlatot a hagyománnyal: a forma szabad, cím gyanánt nagybetűk emelik ki a szövegek nyitó sorait, ugyanakkor a szövegbe szervesen illeszkedő intertextusok, a gyakori nyugatos utalások az emlékezésnek, a múlttal, történelemmel való kapcsolatnak a megnyilatkozásai. Maga Wirth is azt mondja a beépített idézetekről, hogy nem feltétlenül tudatosak, inkább őstoposzokként, a gimnáziumból benne maradt emléknyomokként tekint rájuk. Megidézi többek közt József Attilát, Pilinszkyt, sőt Ady Párisban járt az Ősz című versének teljes átiratát is olvashatjuk a kötetben. A gyermekkor képeit elevenítik fel például az Indiánszomorúság Tóth Árpádot és Juhász Gyulát megidéző kirakatbeli félrecsúszott nyakkendői, de találkozhatunk Pilinszky égve hagyott villanyával vagy az Arany Családi köréből ismerős eperfa lombjával. Ezek az irodalmi hagyománnyal erős kapcsolatot ápoló utalások – néha csak gondosan kontextusba helyezett szavak, sorfoszlányok – a nyelvi regiszterek sokféleségével és a csattanós zárlatokkal karöltve erősen megmunkált és gyakran nehezen befogadható képeket hoznak létre.
A már történelemnek számító Lenin körúti Ápiszt felelevenítő Indiánszomorúság soraiban ott bujkál egyszerre az indiánok nemességét, bajtársiasságát megidéző gyermekkor, valamint a megfosztottság érzése által áthatott jelen és jövő: „és ott/toporogtak az indiánok/az átnevezett, eltűnt/Ápisz előtt, hogy idő, lesz-e/akasztód ennyi félrecsúszott/nyakkendőnek a kirakatban?” (23.) Az emlékezés alanya és tárgya a versek többségében maga az idősíkokat átjáró lírai én, a gyermekkor nosztalgiájának képei pedig intenzívek, mint a Kisfiú voltam kezdetű versben is: „kisfiú voltam, a körmöm/egyszer pirosra festettem,/apa a kalapáccsal jött,/hogy képzelem ezt, üssek egy/nagyot a piros körmömre,/lány lettem, összevert kezű,/gyönyörű színekkel alszom,/alszom apám zöld szemével,/ahogy a kalapács vörös/emlékezetet épít/a boldogságba.” (18.) Az emlékezés súlya alatt megszólaló gyermeki hang újra és újra megtörik, és elveszíti (vagy soha nem is fedezi fel) ártatlanságát a kötetben. A Hatévesen című vers egyetlen összetett mondatban kérdez rá az emlékezés folyamatára, és csaknem helyébe lép a gyerekkorban talált és időközben elveszített érméknek: „HATÉVESEN a kertünkben/Diocletianus-érmet,/Mária Terézia-tallért/ástam ki a jéggyár fala/mellett, ujjbegyem őrzi még/a mámort, a történelem/létezik, szőlőtőkék és/bodzabokrok menedéke.” (13.) És folytathatnánk még az idézetet, hiszen a soráthajlások nem engednek megállni egészen a verszárlat kérdéséig: „hogy lehet/az, hogy semmi se történt, hogy/a nyelv korbácsolja mindig/vissza az emlékezetet?” (13.). A záró sorok reflektálnak magára a nyelv természetére, amely az emlékezés nélkülözhetetlen eszközeként értelmeződik. A visszatekintés pillanata jellemzően mint átmeneti állapot áll a múlt és a jelen között, s így a lírai én a versekben könnyedén be tudja járni a személyes teret és időt.
Az állatok, a táj, a fizikai környezet elemei éppolyan erőteljesen jelen vannak, mint az emlékezés, eltűnés, identitáskeresés és gyerekkor motívumai. Ezeknek az ötvözetét mutatja meg a Szeretnék felmentést kezdetű vers zárlata is: „Mocsári hírnökök durva/televényből szippantanak/örömsejteket, kullogó/éjben adrenalin vonyít,/minden ragyog a félelem/boldog elkerülésétől.” (17.) Ezekben a jellegzetesen erős záró sorokban egybeszövődik az egyéni sors a tájjal. A szövegek gyakran elegyítik az emberi és nem emberi környezet elemeit, de nem beszélhetünk szinte soha érintetlen természetről, ahogyan ártatlan gyermeki hangról sem. A táj, a környezet olykor társsá válik a lírai én számára: a tenger például társaságot nyújt a gyászolónak, miközben „rányit” éjjel „az emlékezet a halálra” (39.); de visszatérő helyszín a kert is, valamint a madarak, a hold és az éjszaka szintén lényeges környezeti elemei a kötet képi világának. Amilyen megindító vagy beszédes tud lenni a táj egy-egy versben, épp annyira kontrasztossá is tudják tenni a szövegeket a triviális látványok. A balatoni hullámok „sudár élein/megtörő napfény” (22.) kezdetben harmóniát megidéző leírása később lerombolja az idillt, és már kevésbé lesz pátoszos a hangnem, amikor a lírai én azt vallja: „mindent/lehet tudni a húgyszagú,/ringató vízben.” (22.) Ez a helyenként fel-felvillanó irónia és a kiábrándultságra való reflexió teszi azonban hitelessé a kötet súlyosabb témákat feldolgozó szövegeit.
A Lementem… kötet szabadversei gyakran arra kérnek, hogy egyetlen lélegzetvétellel olvassuk végig őket – és ezt esetenként nem tudjuk teljesíteni, pontosan a képek sűrített jellege miatt. Olvasóként néha szeretnénk „felmentést kérni” a versek tárgya alól, mivel Wirth Imre lírája éppen az elmúlással, az esendőséggel, a felnőtté válással és a felelősséggel, egyszóval az emberi törékenységgel szembesít bennünket. Az áthallások és a megmunkáltság miatt kihívás lehet közel kerülni a szövegekhez, másrészt az emberi kiszolgáltatottságra való ismétlődő ráébredés megterhelővé teszi a versek befogadását. Megkérdezhetnénk, hogy a döntően személyes benyomásokat megörökítő passzusokban a lírai énnek sikerülhet-e végülis „receptre eltűnnie”? Eltűnés helyett talán a visszatérés, a visszaemlékezés lenne a találó a szó a versekre. „és megint nem/vittem bort Hajnóczynak” (29.) – eleveníti fel az írótársnak tett ígéretet a kötet címadó verse. Mégis, sajátos nosztalgikus versvilága, erőteljes zárlatai és a hagyománnyal ápolt köteléke révén talán elhozza nekünk a kötet Hajnóczy elfelejtett üveg borát.

Wirth Imre: Lementem egy üveg borért Hajnóczynak. Scolar Kiadó, Budapest, 2020.