Szerelmi thriller és misztikum

Annak, hogy mennyire megváltozott a színházi befogadás három hónapnyi kényszerű, járványügyi intézménybezárás után, szép példája a sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház júniusi, második szabadtéri bemutatójának fogadtatása a Székely Nemzeti Múzeum kertjében.
A Bocsárdi László által rendezett Felhőtektonika ugyanis olyan produkció, amely grosso modo félúton van a dráma(fel)olvasás és a színpadi előadás között, így ez a műfaj „normál” körülmények között csupán egy szűkebb közönségréteget vonzott volna, pontosabban azt, amely szeret ínyencként elmerülni a színház sokarcúságában, hatásmechanizmusainak sokféléségében. A dél-amerikai származású, de észak-amerikai szerzőként alkotó José Rivera drámájából megrendezett sepsiszentgyörgyi hangjáték azonban több tekintetben is jó választásának bizonyult a „4D-s visszatérésben”. Közönségsikere is azt mutatja, hogy Bocsárdi jól számolt, amikor egyfelől alkalmazkodott a Múzeumkert nyújtotta (műszakilag) nem igazán klasszikusnak mondható lehetőségekhez, másfelől meg a színháznélküliség időszaka utáni, új nézői habitusokhoz. A közönség ugyanis általánosan elfogadóbb befogadói szemléletet tanúsított mind a szabadtér, színházi szempontból kockázatosabb körülményei, mind pedig a felkínált műfaji felhozatal iránt.
Ez egészen konkrétan azt jelenti: a produkciók iránt érdeklődők számoltak azzal, hogy az időjárás viszontagságai beleszólhatnak az előadás megvalósulásába („vagy megyünk színházba, vagy nem”), ugyanakkor a három hónap alatt felgyülemlett közelség- és közvetlenségigény, illetve online telítettség miatt olyannyira felértékelődött az élő színházi produkció, hogy a néző érdeklődése olyan műfajokra is kiterjed, amelyekre korábban csak kismértékben esett a választása színházlátogatáskor. Azért sem hiszem, hogy a darabválasztás puszta véletlen és csupán a „jó szimat” eredménye lett volna, mert maga a dráma tartalmi potenciálja is olyan, hogy színházi szempontból legtökéletesebben hangjátékban aknázható ki.
A forgatókönyvíróként Oscar-díjra is jelölt José Rivera színpadi szövege ugyanis filmessé teszi a Gabriel García Márquez regényei által népszerűvé tett mágikus realizmust, az idősíkok kacér relativizmusát és egymásba simulását. Mindezt – lássuk be! – a színház lényegesen kevesebb eszközzel és a póriasabb darabosságnak sokkal kiszolgáltatottabban képes megjeleníteni, mint a film. Az itt elengedhetetlennek számító misztikum sokkal hangsúlyozottabban, poétikusabban érvényesül a különböző filmes eszközökkel. Summázva: ihletett választás, hogy Bocsárdi és a sepsiszentgyörgyi társulat ezt a tartalmat hangjátékban mutatta be a múzeumkerti színpadon. Nyilván, ez nem jelenti egyszersmind azt is, hogy nem bízom meg a rendezői és színészi jelentésközvetítés profizmusában, eleve kudarcosnak tartom a dráma színpadi játékként való megvalósítását, hanem hogy egyszerűen csak felmértem azokat a műszaki lehetőségeket, amelyeket a legprofibb színpadtechnika nyújtani tudna ebben az esetben, és ezeket filmes eszközök mellé helyeztem. Így jutottam erre az eredményre.
De miért is vagyok ebben ennyire határozott? Például azért, mert Anibal de la Luna és Celestina del Sol szerelmi története már a prológustól az amerikai thrillerek világába kalauzol, a filmszerűség szabályszerűen tálcán kínálja fel magát. A misztikum azzal startol, hogy egy eszményi szépségként leírt fiatal és várandós nő autóstoppal érkezik az amerikai álmok városába, Los Angelesbe, ahol egy szintén ifjú reptéri munkással fut össze véletlenszerűen, aki megsajnálja és hajlékába viszi a bőrig ázott ismeretlen és titokzatos, nagy hasú tüneményt, aki mondottai szerint gyermeke apját keresi. A sztori a későbbiekben is a valóság és képzelet határán mozog késélen, hiszen a lánynak a jótevőjével megosztott előtörténetéből sem tudjuk eldönteni, hogy ezt fondorlatként próbálja-e felhasználni, amellyel becserkészi áldozatát, vagy pedig ártatlanul és ténylegesen hisz abban, hogy elátkozták. Azt mondja, hogy amikor szerelmes lesz (itt a szerelem alatt valamely furán szakrális karnalitás is értendő), megszűnik körülötte az idő: ő maga sem tapasztalja múlását, és szerelme is kikerül ama törvényszerűség alól, amelyet klasszikus értelemben időbeliségnek nevezünk. Ilyen megvilágításban Celestina del Solt – aki meséje szerint évek óta várandós, ő maga pedig kétszer annyi idős, mint amennyit a külleme sejtet – hol veszélyes, bármelyik pillanatban vérengzővé váló csalóként, hol pedig a reális világunkba tévedt nem evilági lényként látjuk a hangjáték első pillanatától az utolsóig. És ez az ingadozó értelmezés jobbára attól függ, hogy ki milyen ráhangoltsággal érkezett a nézőtérre, mennyire kapható arra, hogy a misztikumban az életveszélyt is felfedezze.
A rendezés nagyon inspiráltan két narrátorra – a tárgyilagosan játékos Gajzágó Zsuzsára, illetve a misztikusan, visszafogottan kacér Pál Ferenczi Gyöngyire – bízza a szerzői utasítások megjelenítését, ismertetését. A másfél órás produkcióban ez jótékony dinamikát kölcsönöz azoknak az információnak, részleteknek, amelyekből ki-ki a maga képzeletbeli előadásának/filmjének helyszíneit, díszleteit, kellékeit és jelmezeit összeállíthatja. A két főszereplő, Celes­tina és Anibal valamivel tétovábban találja fel magát ebben a színházi műfajban (amelyben a hang játékához nem párosul színpadi játék is), azonban ennek a bizonytalanságnak az élét tompítja a két karakter drámai megrajzolásába szándékoltan belefoglalt homály és misztikum. Magyarán: ez a játék is beleillik a képbe, támogatja a néző ideális képzeletbeli saját produkciójának létrejöttét. Másfelől azonban ez a tétovázás azért is körvonalazódik élesebben, mert a produkció két mellékszereplőjének – Anibal testvére, Nelson, illetve a negyven évvel későbbi, immár idős Anibal megformálójának – színpadi jelenléte markáns, darabosan életszerű. Nyilván, itt számolni kell azzal is, hogy a mágikus realizmus két szereplője (Anibal és Celestina) két alapvetően realista eszközökkel ábrázolt mellékszereplő mellé kerül, ami a színészi (hang)játékban is más-más potenciált jelent. Azonban még így sem lehet meg nem említenem azt a valódi színészi bravúrt, amellyel Kolcsár József Nelsonja és Nemes Levente idős Anibalja lenyűgözte a Múzeumkert nézőit.
Azt is meg kell említenem ugyanakkor, hogy José Rivera angol nyelvű drámájának magyar fordítása csapatmunka, a marosvásárhelyi Művészeti Egyetem egykori mesterképzős diákjainak munkája, amely hangjátékként is élvezetes, megállja helyét a színpadon. A drámaíró azonban bevisz spanyol nyelvű részeket is a szerelem misztikumának megjelenítésére, amelyek a sepsiszentgyörgyi előadásban leginkább nyűgként mutatkoztak meg. Bár nem vagyok a spanyol nyelv szakértője, mégis bizseregtek a fülemben a neolatin nyelv magyaros színpadi hangzásai, amelyek spanyol nyelvtanárért kiáltanak éppen a színpadi összhatás töretlensége érdekében. Amikor az illető résznél a jobbomon ülő, spanyolul jól beszélő nézőtársam összevont szemöldökéből kikövetkeztettem a véleményét (mert egészségügyi maszkban a többi nem látszik), tudtam: nem túlzás a megállapításom.
Mindazonáltal, a sepsiszentgyörgyi Felhőtektonika jókor létrejött, megfelelő formába öntött, élvezhető színpadi produkció, ihletett és simogató visszatérés az élő színházhoz, amely egyben a képzeltbeli mozizás sajátos élményével is megajándékozta közönségét.

Sepsiszentgyörgyi Tamási Áron Színház. José Rivera: Felhőtektonika. Fordította: Biró Réka, Pálffy Zsófi, Potozky László és Sugó Erzsébet. Rendező: Bocsárdi László. Szabadtéri bemutató időpontja: 2020. június 9. Szereposztás: Korodi Janka (Celestina), Pignitzky Gellért (Fiatal Anibal), Nemes Levente (Idős Anibal), Kolcsár József (Nelson), Pál Ferenczi Gyöngyi (Mujer 1.), Gajzágó Zsuzsa (Mujer 2.). Ügyelő: Veress Zsóka.