Szerelem a kamerák idején

Fogalmuk sincs, milyen. A pornó miatt gondolják, hogy olyan. Az első, pornón felnőtt generáció mostanában kezd kiöregedni a szexuális életet élők felületes pillantás alapján gazdagnak és sokoldalúnak látszó, valójában szegényes és sekélyes, egyhangú rétegeiből. Mindaz, amiről azt mondod, részeg hajnalokra való, réges-rég bekerült a sercegő, hangalámondásos VHS-filmek kötelező gyakorlatai közé. A digitalizációnak köszönhetően már nem is kell kikapnod a kazettát a lejátszóból, ha zörög a zár, elég, ha lecsukod a laptop tetejét. Na, hát emiatt hiszik azt, hogy menni fog könnyedén. Erre mondod, hogy akkor próbálják ki a beöntést. Igazából nem tudod, valóban olyan-e, de elég, ha elképzeled, úgy sejted, ahhoz hasonló, a lehetőség mindig is elborzasztott. Kaptál már beöntést, a szülés előtt, nem volt kellemes. Mi több, kifejezetten kellemetlen volt, a hozzád intézett kérésekkel és kérdésekkel együtt. Amúgy se nagyon engedted, akinek igen, annak se mindig, legföljebb ritka alkalmakkor, amikor úgymond kellően el vagytok lazulva, nem csupán te, hanem a másik is, kizárólag délelőtt.

Ki szokott délelőtt? Mi is, sokszor. Eleinte még tompák, majd az órák előrehaladtával élesebbé válnak a színek, a ház csöndes, mintha még tartana az éjszaka, a tévében csupa ismétlés, rég nem látott sorozatok és feledni remélt romkomok. Bobby Ewing váratlan utazásai. Kávéillat a szobában, kávéíz a szánkban, nem rágózunk, már régóta együtt vagyunk, legföljebb reggel zavar a szájszag, csók nélküli szex. A wifi akadozik, talán még mindenki az alvásszagú ágyból streamel. E-mail szerencsére csupán elvétve érkezik.

Egy időben te is néztél pornót. Viszonylag sokszor. Valaha gyakran, utóbb kevesebbszer, újabban alig, vagy nem is. Nem érsz rá, nincs kedved, minek, unalmas, anélkül is lehet. Fekete-fehér, szemcsés pornófilm az életünk, kevés párbeszéddel, amiről azt hisszük, esemény, hamar kiderül, mégse az. Kitesszük a közösségi oldalra, hol vagyunk, mit teszünk, mit eszünk, látjátok, mekkora már a gyerek. Kisiskolás. Nagyiskolás. Elballagott. Diploma. Tekered fölfelé a képeket. Ismeretlen ismerősök. Ezer éve nem beszéltetek. Jaj, ki is ez? Az egyik kollégám bejelölt. Amikor bejelöltelek, arra gondoltál, a pasi akar valamit. Később megkérdezted, mit akartam. Rosszulesett, hogy nem egyből azt.

Nem állt föl, és bedobtad, hogy pornót kéne nézni. Elővetted a telefont. Korlátlan a neted, ki nem szarja le, mi ebben a koszfészekben a wifikód. Az ágy alatt hajszálcsomók, hajgumi, hajkapocs. A lepedő lyukas. A foltokat nem akarod látni. Most akkor mi van, tényleg lefényképezel? Komolyan, filmet készítesz? Home made pornót? Fölkerül a netre? Mint az az utcaikamera-felvétel, melyik városban is? Féltél, hogy viszontlátod magad. Lehet, hogy nem is készült felvétel, bár az a rész a belvároshoz közel esik. Az ilyen utcák többnyire be vannak kamerázva. Te az utcán addig sose. A pasik többségének csak a szája nagy, és elvárja, hogy a tiéd is az legyen. Nem voltatok részegek. Olyan nagyon nem. A motorháztetőre könyököltél, kicsivel később meg egy épülő ház ablak nélküli ablakkeretének. Igazad van, valószínűleg voltak kamerák, pedig körbenéztetek. Féltél, hogy bekerültök a hírekbe. Rajtakaptak egy utcán szexelő párt. Az is lehet, hogy föltesznek valamelyik fizetős csatornára, olyanra, amely le van tiltva a munkahelyeken. Legalább a főnököd nem lát. A kamerákat nem nézik folyamatosan. Utólag se mindig nézik meg. Ha nem történik rendőrségi megkeresés, bizonyos idő után törlik a felvételeket. Helyesebben felülíródnak, másik felvétel kerül a helyükre. Végül nem kerültél fel sehova. Vagy nem kérdezték, tényleg te vagy.

Tengerparton csináltad már. Az egyiknek elég nagy volt. Mintha beöntéshez készülődnétek, csak máshogy. Kék-zöld foltok a lábadon. Odahaza, miután megkérdezték, meg is mondtad, félig büszkén, félig azzal a „mi közöd hozzá, bajod van vele” hangsúllyal, hogy azért vannak ott a foltok, mert szexeltél a tengerparti sziklák között. Nem esett több szó róla a vasárnapi rántott hús fölött. Némán tettétek a szájatokba a rizibizit. Húszéves voltál, huszonegy-kettő talán. Szinglinyár. A szabadság kósza, hamis, illuzórikus érzete. A nyaralás, amikor minden mehet mindenkivel. Ott hagytad a farmerdzsekidet. Az egyik srác (talán a nagy farkú?) rád írt, gyere el jövőre is, addig megőrzi. Eszed ágában sem volt odautazni megint. Igazából lepra hely, nem csak a kemény és éles sziklák miatt. Ki megy nyaralni ugyanoda kétszer egymás után? Ismerek valakit, aki évtizedek óta egy helyre jár, előbb az első, most a második feleségével. A ház is ugyanaz. Talán a szoba, az ágy is. De te nem vagy ilyen. A matracot is kivitted a hálóból, ne tudjunk ott aludni. Aludjunk a nappaliban. Az óra kattog, az amerikai konyhában zúg a hűtő, a tévét kényelmesen lehet nézni. Az erkélyen nem akarod, a szomszéd néni figyel. Egyébként aranyos nő, mindig kedvesen köszön.

Erdőben is megesett. Némelyik egész jó volt. Hanyatt feküdtél, nézted a fákat. Utána csináltál a telefonoddal ugyanabból a szögből egy fotót, ne felejtsd el, amit akkor láttál. Egy időre ez lett a háttérképed. Nem sokkal később mégis levetted. Mostanság bölény van a telefonod képernyőjén.

A férfi olyan legyen, akár a bölény. Aktív, ne csak interaktív. Kezdeményező és kitartó legyen. Tegyen, akarja, mutassa. Hagyományos férfiszerep, attól még életképes, érvényes, hiteles, te se látszol tőle maradinak. Ne félj, nem is vagy az. Összeakadnak az ideák és az izmusok, ez az igazi posztmodern. A világ nem fekete-fehér, az élet nem habostorta, egyikünk se százszázalékos. A férfi passzoljon a nőbe. Akik látták a fotóinkat, azt mondták, van köztünk kémia.

A bölényrezervátumtól eljövet rosszul lettél. Kis-Balaton, Zala-folyó, Tüskevár, a híd, amelyen István bácsi átkocsikázik, alatta Matula bácsi hajtja a ladikot. A regény egyik utolsó jelenetében – és a filmsorozatéban is – Katica és Matula bácsi integetnek a hídon átrobogó vonatnak a folyóról, egy ladikból. Nem tudtál odafigyelni, igazából nem érdekelt. A könyvet nem olvastad, a filmet nem láttad. Generációs szakadék. Néha előkerül. A szíved, a pulzusod és a leesett vércukorszint. Azt mondtad, a kávé. Azt mondom, a gyakori félelem, a szorongás, a baljós gondolatok. Régóta jársz velük. Időnként megnyugvást remélve menekülsz a szexbe, a csokiba, a lázadásba, a nonkonformizmusba. Meneküljünk bele a szerelembe, oda rejtőzzünk el. Nem beállni a sorba, nem menni a csordával. Együtt nem állunk be, együtt nem megyünk. Maradunk magunk, akik vagyunk.

Tömött metró, tömött busz. Nem érdekel, ha csupán sokára jön a következő, nem érdekel, ha elkésel, csak legyen elég hely. Avagy egyszerűen arról van szó, leginkább arról, hogy kapj levegőt. Levegőd mindig legyen. Levegőt venni a legfontosabb. Ahol nincs levegő, azonnal megfulladsz te is. Partra vetett hal, egyedül a peronon, a háló kiszakadt, félsz, hogy védtelen maradsz. A ribillió magánya. Forradalmi konformizmus, paleózunk, ketózunk, diétás mogyorós csoki, saját márkás vagy akciós.

Az ablakot nem tudod kinyitni, minek, kiváló és modern szellőztetőrendszert telepítettek mindenhova az egész épületben. Ne jöjjön be a város bűze, mocska, áporodott romlottsága. Ne jöjjön be a zaj. Ne halld, ahogy fékez az autó, csilingel a villamos, kurvaanyáznak a járókelők, ugatnak a kutyák. Ne jöjjön be a tavasz, a virágillat, a madárcsicsergés, a szalagfüggönyön keresztül ne látsszon a zöld. Ne jöjjön be a szél, vizet áraszt, akkor is, ha nem tavaszi. A rakpartot lezárják árvíz idején, még nagyobb lesz a forgalom, rohadt biciklisek, megkaptátok a sávokat, juszt is a járdán tekertek, cikáztok az autók között. Se hall, se lát. Pedig a fák egy ideje beszélnek hozzád. Itt azt sem engedik, hogy meghalld. Ha odahaza kilépsz az erkélyre, az egyik rögtön megszólít. Mondd el, mi bánt. Hidd el, az élet szép. Igenis az tud lenni, ha észrevesszük, amit látnunk kell. Amit nem takar el a felhő, a csorda, a kicsinyes titkokkal terhelt család. Bölcsőd és majdan sírod is. Egyforma, nagy, minimalista ablaktáblák, nem lehet őket kinyitni. Odabent áll a levegő. Mindenki túl sokat mozog. Az egyterű iroda személytelensége, a személyek közti tér megszüntetése, a privátszféra meghágása, falak, korlátok, szűkített mozgástér. Mozogni nem lehet, legföljebb együtt, közösen. Együtt viszont kell. Csapatépítés, közösségi szellem, team-munka. Az új csaj kilóg. Nem akar jönni ebédelni velünk. Pedig mi mindig bevárjuk a másikat. A múltkor később értél be, emlékszel, fegyelmezetten ültünk az asztal körül, a tányérokon gőzölgött a rakott karfiol, vártuk, hogy megérkezz, leülj közénk. Lányok, itt van, most már ehetünk. A kávé ingyenes, miért nem iszol? Mit iszol? Egyáltalán iszol valamit?

Minap azt mondtad, reggel, az office felé menet lenne jó bebaszni. Részegen ülni a trolin, a metrón, a villamoson. Letérünk a menetrendben rögzített útiránytól. Bebasztunk? Este kétszer, reggel egyszer. Nem emlékszel, szájba vettél-e tegnap. Én emlékszem, igen. Ennyi év után is így mennek a dolgok közöttünk. Hál’istennek. Hála neked. Hála nekünk. A kávét este betöltötted, reggel elég bekapcsolni a főzőlapot, addig beleülsz. Ilyen gyorsan úgyis csak én tudnék elélvezni. Én se akarok. Nem volna fair. Nem rohanunk sehova. Van időnk. Sok időnk van. Egyre kevesebb, időben oda kell érnünk. Már nincs mindenre időnk. A kávé lefőtt, kitöltöd. Meztelen vagy, a sötét konyhában világít a feneked. Mielőtt beléd hatolnék, eszembe jut, hogy a múltkor mosogatásnál eltörtem a kedvenc bögrédet. Azt mondtad, nem baj. Pedig nagyon tartottam tőle, hogy jelnek veszed. Egy időben sok mindent jelnek vettél. Úgy is lehet fogalmazni, szinte mindent. Mostanában kevesebbet emlegeted. Mintha leszokóban lennél róla. Az is lehet, újabban kevesebb a jel, több lett a bizonyosság.

A telefonodon nézed, mikor jön a következő. Pár perc múlva itt van, addig várhatunk. Leszálljunk a végállomáson, vagy egyből forduljunk vissza? Útközben házakat figyelsz, lakásokat, jó lenne itt lakni. Jó lenne itt laknunk. Budán lakni… Mindig elfelejtem az idézet végét. Márai mondta vagy írta, Márai, a kassai polgár. Egy utcában lakott Kosztolányival, a szabadkai polgárral. Budapest, a közhelyesen nagy olvasztótégely. Te a hegyekből jöttél, én a pusztából. A folyó nálatok ered és nálunk torkollik. Kérdeztem, ez jel-e. Bólogattál, nem mondtál semmit.

A buszfordulóban kisbolt, mogyorós csokit veszünk és kólát. Zéró kólát, természetesen. Minél kevesebb cukor, minél kevesebb szénhidrát. Tegnap mégis kiflit és tésztát ettem. Ideadtad az egész zacskó mákot és porcukrot. Szerencsére lemozogtad, mondod, és nevetsz. Szeretem a nevetésedet is. Tekered a képernyőt, a fotókat nézzük, mindegyiken nevetünk ebbe a kibaszott, bús világba bele.

‍