Szentgyörgyi László kételyei

Általában önmagáról beszél a lírai költő – egyik klasszikusunk szavaival élve –, önmagát szeretné megmutatni, de mihelyt verse olvasóra talál, mégsem tekinthető magánügynek megszólalása. Lehet, hogy éppen azt érzi meg valaki más, hogy helyette is szólt a költő, mikor például hangot adott közérzetének, vagy az adott helyzetről fogalmazott meg fontos felismerést, olyat, ami őbenne is szunnyadt, de az is gyakorta megesik, hogy az olvasónak csak egyszerűen, érdek nélkül tetszik a költői megnyilatkozás...
Szentgyörgyi László verseskötetének olvasása indította el bennem az előbbi gondolatot. Tájékoztatásul mondom, hogy a szerző első önálló kötete Kételyek között címmel csak nemrég jelent meg, habár az 1957-ben Erdőszentgyörgyön született költő első verseivel már az 1970-es években találkozhattunk az Igaz Szóban és az Utunkban, viszont az akkori nemzedéki, csoportos antológiákban (Kimaradt szó, 1979; Ötödik évszak, 1980; Alapművelet, 1985) már nem szerepelt, a fiatal költő indulása valamiként megfeneklett. A rendszerváltás után mint újságíró tevékenykedik, de közölt verseket is a hazai és anyaországi irodalmi lapokban.
Ebben a kötetben az érett férfi lírai megnyilatkozásait követheti az olvasó, egy saját maga kételyeinek hangot adó lírai alanyt ismerhet meg, aki számvetést készítve néz szembe életével. Számba veszi például, hogy miért veszíthet folyton, habár semmit sem „herdált el”, minthogy semmije sincsen (Számvetés), illetve, hogy mi is sikerült neki. Ahogy mondja, sikerült a bukást elkerülnie, de félreérthetetlenül, némi keserűséggel hangjában rögtön hozzáteszi, hogy – úgymond – a siker is elkerülte. (Mérleg) A versek olvastán kiderül, hogy egy kudarcokkal, lemondásokkal, sőt belenyugvással szegélyezett életút áll a vallomásokat és közérzetjelentéseket tevő költő mögött. Egyik legfrappánsabb a nyelvi és logikai játékon alapuló Már senki, semmi című verse. Íme:
Már senki, semminem billenthet kie lelki egyen-súlytalanságból.
Mondhatni, nyelvi találékonyságról, a szójátékokban tetten érhető játékosságról tesz tanúságot a költő akkor is, mikor saját helyzetét vagy közérzetét és a nyilvánosság viszonyát mint komolyan veendő kérdést érinti. Eljátszik például az ésszerűség és kényszerűség szavakkal, de e két, hangzásában egymáshoz közel álló szó ellentétezéséből komoly kérdést vet fel – ezt jelzi előre a Reálpolitika cím is –, olyat, amellyel általában a közéleti szereplők kerülnek szembe. Íme, a vers: „Ésszerűségből / kell hallgatnom arról, / amit pontosan nem tudok. // Kényszerűségből / kell hallgatnom arról, / amit már biztosan tudok.” A lírai alany helyzete nem ad okot bizakodásra, de az a mód, ahogyan ezt felvillantja, megkapó, játékosság van benne: „Kérded: tudom-e, mivel játszom? / Hogyne, felelem, s felszegem fejem, / hisz nincs egyéb játékszerem.” (Játékaim) Ugyancsak egyéni módon, szellemes és újszerű megközelítésből értelmezi azt a társadalmi környezetet, amelynek ő maga is része, s amelyet morális válsága miatt nehezen lehet elfogadni, de még jobbat nem „állított elő” az emberiség. (Demokrácia)
A morális kérdések különben is uralják a versek nagy részének világát, gyakran éppen ilyen megközelítésből foglal állást vagy fogalmaz meg kritikát a költő azzal a stádiummal kapcsolatban, amelybe az egyén jutott. (A méltóság dicsérete, Hűség, Volt, ki..., Paradoxon, Megnyugtató, Kopjafa, Interjú) Az emberi kapcsolatokba beállt fordulatok is ilyen megítélés alá esnek: „Hűtlenséggel vádoltál, mert / bár azonos célt követve, de / más-más utakon jártunk. // Most már azonos úton haladunk, / de ellenkező irányba.” (Fordulat)
Szentgyörgyi László gondolati keresései olyan területekre is kiterjednek, mint amilyen a költő feladata és törekvéseinek értelme. Két, egyformán fontos oldalát nevezi meg ezúttal ennek a kérdésnek, szerinte egyik a megértés, másik a kimondás követelményére vonatkozik, de ezúttal is egy sajátos észjárás és a megfogalmazás kiélezett és talányos módja a figyelmet érdemlő: „Úgy értsd / az érthetőt, / hogy kimondhasd. // Úgy mondd, / hogy megértsék / a kimondhatatlant!” (Úgy mondd!)
Fontosnak tartom megjegyezni, hogy a kötetnyitó vers a végletek közötti (arany)középút igényét fogalmazza meg ugyancsak tömören és ellentétezve („Akarjam a Mindent? / Azon már túljutottam. // Ne akarjak semmit? / Oda még nem jutottam:”), a kötetzáró versek némelyike viszont inkább a beletörődésről tudósít („Ha // netán / újra- / kezdhetném,// sem / kezdeném / újra.”) , így a kötet egészének hangulatíve ereszkedő, valamiként lehangoló. Persze arra is találni példát a versek között, hogy a kudarc erőt ad az újrakezdéshez, s egyúttal józan önismeretre sarkallja a lírai alanyt. Ilyen szempontból érdemel figyelmet A lényeg című vers: „Mindig sikerült / talpra állnom, // bár számtalanszor / padlóra küldött az élet. // Szárnyalni nem vágyom, / nem szállok el / magamtól. // S tán ez a lényeg.”
Rödid terjedelmű, aforizmaszerű verseket ír általában Szentgyörgyi László, amelyek eleve egy sajátos észjárásról tanúskodnak, és a vallomáslíra körébe sorolhatók. Ilyenekben ad számot életéről, fogalmazza meg a kétségek között szerzett, többnyire keserű tapasztalatát.
Aforizmaszerűek ezek a versek, mondottam, vagyis tömörek és szellemesek, logikai és nyelvi játékosság jellemzi őket, ugyanakkor az aforizma szó másik jelentése is érvényes egynéhányukra, azaz gondolattöredéknek tekinthetők, és így, mi tagadás, hiányérzet támad az olvasóban. Nem különben abban az esetben is, ha közhelyekkel találkozik. (Talán majd akkor..., Mi mindennek..., Ars poetica, Ami még megmarad, Bújócska, Üdvözlet Vásárhelyről, Libikóka, Egyensúly, Bírálat) Az igazán sikerültek azonban sok esetben késztetik elmélkedésre az olvasót azáltal, hogy szerzőjük egyszerűnek tűnő érzéseket, dolgokat és jelenségeket képes új megvilágításba helyezni, s így érdekesen, mondjam azt, váratlan, újszerű beállításban mutatja be azokat.


Szentgyörgyi László: Kételyek között. Marosvásárhely, Kreatív Kiadó, 2016.